Eszébe jutott, hogy jó néhány évvel ezelőtt mennyire kikapott. Még most is nagyon igazságtalannak tartotta. Ha rágondolt, még mindig sírni és dühöngeni tudott volna. Akkor is nagyapja védte meg.

Jelige: Virgine

Blokád

-    Apád telefonált. – Keresztanyja hozta a hírt. Ezzel nyitott be a füstös konyhába. Rögtön összeszorult a gyomra, az apja nem szokott telefonálni. Feszült nyakkal leste a folytatást. – Mert? – Jobbat nem bírt kinyögni, a félelem egy pillanat alatt szétáramlott egész testében. – Hogy megérkeztél-e, s hogy miért nem mentél haza egyenesen, amikor láttad, mi van odakint.
-    De hát az volt megbeszélve, hogy idejövök. – Ő csak azt csinálta, amit megbeszéltek. Eddig eszébe se jutott, hogy másként kellett volna tennie. Érezte, megint elromlik az egész, a nehezen helyreálló béke kényes törékenységgel széthull darabokra, megint balhé lesz, igazságtalanul, mert nem tudta előre kitalálni, mit gondolna az apja helyesnek.
Elengedték őket az utolsó órákról, hogy mindenki menjen haza, mielőtt lebénul a város, vagy komolyabb összetűzések lesznek. Igyekezett is a nagyanyjáékhoz. Imrére ment, ahogy minden második hétvégén, iskola után. Mióta anyja és húga elköltöztek, vissza a nagyszülőkhöz, a hátsó szobába, ez volt a rendszer. A másik hétvégeken pedig a húga jött haza, ő tanult vele, ahogy majd éveken át egy harmadik lakásban is. A metró még járt, de a végállomásról már nem indult busz. Gyalog vágott neki. Tudta az utat, rövidíteni nem akart, a busz vonalát követte. Ki tudja, hátha mégis jön majd valami. Élvezte a gyaloglást, a helyzetet. Kívülről látta magát, nevetett, micsoda hecc, gyalog érkezik nagyanyjáékhoz, messziről, mint valami hős, honvédő kiskatona a megszállás idején. Hogy meg fognak lepődni. Ismerte nagyszüleit, hüledeznek, csodálkoznak majd, csak vele foglalkoznak, mesélik majd a szomszédoknak is elnéző dicsekvéssel, hogy ez a lány Kőbánya-Kispesttől, a metrótól jött el egészen idáig, gyalog, még jó, hogy nem esett valami baja útközben, ügyes lány, mindig olyan talpraesett. Számolgatta, mikorra ér ki Imrére, még sütött a nap, melegített kicsit, de ha lebukik a házak mögött, egyszerre hűvös lesz. Remélte, még sötétedés előtt eléri a Kiserdőt, ahol egy hosszú szakaszon az erdő mellett kellett gyalogolni, ahol nem voltak házak, csak régi sínek és egy kutyaiskola. De végül erre nem került sor. Valóban jött egy busz, úgy félúton lehetett, rohant utána fél megállónyit, hogy nehezen, lihegve feltömörüljön. De még így is maradt a diadalból. Kérdezgették, mi van a városban, tényleg rendkívüli-e az állapot, s hogy minden csomópontot elállnak-e a taxisok, mert a hírekben azt mondták. Ő meg, mint egy hős, mesélte, amit látott, közben tömte az ebédet, kínálták, hogy egyen, biztos éhes, hisz sokat gyalogolt.
Nem sokkal később toppant be keresztanyja, nem messze, úgy öt utcányira laktak. A nagyszüleinek nem volt telefonja, ahogy nekik se, csak keresztanyjáéknak volt. Apjának le kellett gyalogolnia a hegyről, inkább domb volt, de általában hegynek nevezték, a telefonfülkéig, hogy odatelefonálhasson. Ebből rögtön tudta, hogy apja mérges rá. Egy pillanat alatt elmúlt minden jókedve, fesztelensége, hősiessége. Lezuttyant a hokedlire, s kapargatni kezdte a viaszosvásznat, a mintákat követte körmeivel, a mélyedések újra kisimultak, mire visszaért a kiindulási ponthoz. Égett az arca, könny futott a szemeibe, nem akart felnézni, nehogy meglássák.
-    Apád aggódik érted, na! – ült le a konyha sarkában a keresztanyja, s rögtön rágyújtott. Hosszasan tárgyalták, hát persze, hogy félti őt az apja, ki tudja, mi lesz, lehet, hogy a rendőrséget is bevetik és vér fog folyni, és ez csak természetes, hogy az apja aggódik. Végül elege lett, felállt, bement a szobába, belevetette magát a nagy mézszínű fotelbe és olvasni kezdett. De nem bírt figyelni, nem igaz, hogy csak aggódik, mérges rá, dühös, mert nem ment haza, mert nem jött rá, hogy ezt kellene tennie. Felelőtlen, csak magára gondol, rá nem, hogy ő aggódik érte. Ezeket fogja majd megkapni, amikor vasárnap hazamegy innen. Pedig ő csak azt csinálta, amit kéthetente szokott, reggel elindult az iskolába, vitte magával a motyóját hétvégére, ahogy szokta.
Eszébe jutott, hogy jó néhány évvel ezelőtt mennyire kikapott. Még most is nagyon igazságtalannak tartotta. Ha rágondolt, még mindig sírni és dühöngeni tudott volna. Akkor is nagyapja védte meg. Tízéves múlt, negyedik utáni nyár. Ők építkeztek, a ház félig kész, de be kellett költözni a nyár végéig, apja a félkész ház pincéjében lakott, reggeltől-estig dolgozott, munkásokra nem volt pénz. Nagyapja járt ki hozzá segíteni, de folyton összevitatkoztak mindenen. Aznap egy ismerősének a fiát is magával vitte segíteni. A srác tizenhat lehetett, vagy tizennyolc. Akkor sem tudta pontosan, mennyi. De arra emlékszik, már számított, hogy ott van az a srác. Kislány volt még, de már zavarba jött fiatal fiúk előtt, mozdulatait már kiszámította, arcvonásait elrendezte. Jóképű srác volt, barna hullámos hajú. A hőségben tincsei összeálltak, belehullottak az arcába. Keveset szólt, ő meg lopva figyelte. Meleg volt, már kora délelőtt, unatkozott az építőanyagok, földkupacok között. Lóbálta a lábát, álmodozott, sört és sörnyitót vitt, elugrasztották egy-egy szerszámért, nézte, ahogy dolgoznak. Talán a garázskaput építették be éppen, ronda kékeszöld lemezkapu volt, nagyapja mindent ilyen színűre festett akkortájt, a kerítést, az ereszcsatornát, a tyúkólat, a fali virágtartókat, s mivel a garázskaput is nagyapja hegesztette, lefestette ezzel a kifogyhatatlan se égi, se földi színnel, hogy ne rozsdásodjon, így az ő új házukra is jutott belőle. Apja végül soha nem festette át, pedig tervezte, ahogy a garázsban sem állt soha egyetlen autó sem, abban a néhány évben, amíg ott laktak. Sokáig nem mert elkéretszkedni, gyűjtötte a szavakat, mondatokat. Végül addig ténfergett, sündörgött, míg nagy nehezen kibökte, hogy elmenne volt osztálytársához, a Dencs Krisztihez, be a faluba, a Tinódi utcába. Apja elengedte, mehetett az erdőn át is, mert úgy rövidebb. Végig kellett hallgatnia az összes intelmet, hogy ha nincsenek otthon, azonnal jöjjön haza, ne csavarogjon, kérdezze meg, nem zavar-e, köszönjön illedelmesen, s hogy pontosan hányra kell hazaérni.
Az erdőn át is be lehetett jutni a faluba, nem volt messze, húsz perc alatt át lehetett érni, és még ott is úgy negyed órát kellett gyalogolni a Tinódi utcáig. Sokszor mentek az erdőn át az apjával, ismerte jól az utat, de most ment először egyedül. Egy kitaposott ösvény vezetett végig, jórészt a vadvédelmi kerítés mellett, nem lehetett elvéteni. Egy szakaszon fenyves váltotta a gyertyánost, ott önkéntelenül gyorsabban szedte a lábait, kicsit még futott is, sötét volt, fura fénytörésben érkeztek a fénypászmák, csak nagyon kevés jutott le egészen az ágak alá, a nyári melegben is csupasz, nyirkos volt a talaj.
Arra már nem emlékszik, miért éppen Dencs Krisztiékhez ment, több régi barátnője is volt a faluban, talán nem sokkal előtte valamikor összefutottak, és hívták őt, hogy majd nyáron egyszer menjen el játszani. Otthon voltak. Bent a házban játszottak, aztán inkább az udvaron, erre már nem emlékezett teljesen jól, csak arra, hogy óriási vihar lett, nem sokkal azelőtt, hogy neki el kellett indulnia, hogy pontosan hazaérjen. Nyári vihar, sűrű villámokkal, egymást érő csattogásokkal, percek alatt megtelt vízzel a járda, az utca, a falu. Ő ennek ellenére el akart indulni, nyári sortban, pólóban, ahogy volt. Persze nem engedték, hiába magyarázta, hogy neki időre haza kell érnie, hogy az apukája nagyon mérges lesz, ha nincs otthon a megbeszélt időpontban, hogy mindig a lelkére köti, hogy inkább tíz perccel korábban, mint kettővel később. Nem engedték el, azt mondták, ekkora viharban nem lehet elindulni, veszélyes, s hogy az apukája biztos nem fog haragudni, hiszen ő is látja, hogy mekkora vihar van. Maradt tehát, de játszani már egy percet se bírt. Leste, mikor csillapodik annyira, hogy elindulhasson. Percenként nézte az órát, latolgatta, mennyit fog késni. Amint egy kicsit elvonult a dörgés, villámlás, és némileg alábbhagyott az eső, nem lehetett tartóztatni. Hiába mondták, hogy várjon még,  teljesen el fog ázni. Rohant végig a falun, csattogott a piros papucscipője a járdán, a cipő bokapántját már rég nem hordta, minden lépésnél kijárt a lába. Nem is kerülgette a tócsákat, mindegy volt, pillanatokon belül átázott a vékonyka bőr. Hamar kifulladt, mert világ életében rosszul futott, kapkodta a levegőt, nyilallt az oldala. Fel kellett kapaszkodni egy meredek utcán, fel a falu fölé, hogy az erdei útra rákanyarodhasson. Tele lett sárral a cipője, kavicsok nyomták a talpát minden lépésnél más-más helyen, könnyei összemosódtak az esővel, taknyát elkente az arcán, kézfején. Közben elállt az eső, az erdőben már világos volt, az erdei út felszíne felázott, ő össze-vissza csúszkált, de nem lassított, loholt tovább, a fákról csöpögött a víz, az útra behajló vizes gallyak hozzácsapódtak, karistolták lábszárát, nedves pókhálók tapadtak nyakára, arcára. Nem érdekelte, csak haza akart érni minél előbb, hasa csikart, kimelegedett, de közben reszketett mindene. Időnként megállt levegőt venni, összegörnyedt, hányingere volt, szúrt az oldala. Mire hazaért, kisütött a nap. Apja ordított vele, végig se hallgatta, nem érdekelte sem a vihar, sem a villám, sem az, hogy mit mondott Dencs Kriszti apukája, ütötte őt, a terasz alatti fedett részen, ütései vizes combjain csattantak, azonos ritmusban a szidással, hányszor megmondtam, hogy időre haza kell jönni, akkor is, ha, és ő nem azért engedte el, hogy ne érjen haza időben, mert mit képzel, majd ő, az apja megtanítja neki, most és mindörökre. Végül a nagyapja avatkozott be – ne üsd már azt a gyereket, baszod, a jó kurva istenit neki.
Egész délután bőgött, nem szólt senkihez. Gubbasztott valami pallón a ház mögött, még véletlenül se ment a három férfi közelébe, vagyis az egyik nem is férfi, csak az a srác, akivel majd este be kell ülnie nagyapja autójába. Nagyapja ránézett időnként, próbált vele viccelődni, hívta enni. Magyarázta, hogy apja csak azért volt ilyen mérges, mert aggódott érte. Ahányszor csak megjelent, újra megindultak a könnyei, feltartóztathatatlanul, hiába próbálta őket visszagyűrni. Összeszorította a száját, az álla remegett, és csak rázta a fejét.
Keresztanyja nyitott be a szobába, elköszönni, indult haza, hogy otthon legyen, mire apja újra telefonál. – Mondd neki, hogy itt vagyok, és hogy amikor elindultam, akkor még nem volt semmi, lehetett közlekedni. – Hangja egyszerre volt meghunyászkodó, óvatos, pedig nem is apjával beszélt, és dacos, a sértett önérzet kamaszhangja.
Este sokáig nem tudott elaludni. Nézte a tapéta mintájának csillogását a félhomályban, a legyezőpálma ágai benyúltak a rekamié fölé, ahol feküdt, gyerekkorában ilyenkor gyakran tördelte meg a leveleket, csak úgy, ki tudja miért. Most csak nézte a sötétben körvonalazódó óriáskéz ujjait, hallgatta az óra éktelen ketyegését. Náluk otthon nem voltak hangosan ketyegő órák, apja nem bírt aludni tőlük. Amúgy ő se. Későig ment a tévé, nézték a híradásokat, próbálták összerakni a dolgokat, keresték a hírek, nyilatkozatok mögött a valóságot, értelmet, még hitte, hogy van ilyen, a belőlük származó lehetséges lépéseket, mi lesz éjjel, mi lesz, ha teljesen megbénul az ország, mi lesz, ha nem lesz kenyér a boltokban. Nagyanyja még dél körül elszaladt a közértbe, kenyér már nem volt, de vett élesztőt, liszt van otthon vagy tíz kiló, majd süt kenyeret, ha úgy alakul, volt már ilyen. Az ő életében még nem volt, el se tudta képzelni, mivé alakulhat a helyzet, számára egyszerre volt izgalmas és félelmetes ez az egész. A hétvégén végig a híreket lesték, a tévében, de nagyapja még a kis Szokolt is bekapcsolta a konyhában, pedig napközben ritkán szokta. A nagyanyját idegesítette a rádió, s különben is, a nagyapja folyamatosan beszélt. A kettő sok volt együtt. Legalább a rádió ne pofázzon. Politizáltak egész hétvégén, ő szerette, néhány éve lehetett ezt, mindenki értett az ország dolgához. Nagyapja meghallgatta őt, tetszett neki, hogy az unokájának van véleménye, ezt hangoztatta is, főleg a szomszédok előtt, de aztán nem bírta ki, muszáj volt neki beszélnie, mondta egész nap a magáét, egy idő után zsongott tőle a fejük, a nagyanyjáé meg az övé, mindent elismételt akár tízszer is, főleg, ha új hallgatósága érkezett, és szónoklatait mindig a menjenek az anyjuk picsájába konklúzióval zárta.
Vasárnap ebéd után indult haza, korábban nem lehetett, vasárnapi ebéd nélkül nem engedték el. Nagyanyja az ő kedvére főzött. Hideg lett, mintha soha nem is létezett volna a két nappal korábbi szikrázó napsütés, szürkeségbe süppedt a város, alig-alig emlékeztetett valami az útlezárásokra, a híradókban mutogatott megbénított városra, az októbervégek lehetséges kimenetelére. Kevesen utaztak a buszokon, metrón, azok is kabátgallérokba húzódva, lesütött szemmel igyekeztek, ahová igyekeztek. Nem nagyon figyelt rájuk, minden egyes átszállással nőtt benne a feszültség, szűkült összébb a gyomra, feszített a torka, építette magában a mondatokat, kereste a kifejezéseket, amikkel megpróbál majd védekezni, ha egyáltalán lesz lehetősége és mersze kinyitni a száját. Hűvösvölgyben sokáig állt a megállóban, végignézte a kirakatokat, majd állt, zsebre tett kézzel, összezárt, megfeszített lábbakkal, kicsit hintázott előre-hátra a talpain, amennyire még nem volt feltűnő. Kiállt a járda szélére, egészen az útpadkához, mintha bele lehetne lépni a semmibe, nézte a sötétkék buszok érkezését, fordulását, indulását, hallgatta hosszas szuszogásukat. Nem akart hazamenni, mégis türelmetlenül várta, hogy jöjjön a busz, amiről már nincs átszállás, csak egyenesen, fel, gyalog, a hegy tetejére. Nézte a szürke vasárnapot, összeszűkült szemmel és gyomorral, akárhogy erőlködött, ezt az agyában lévő blokádot, valamiért, sehogy sem bírta feloldani, s úgy érezte, ennek sose lesz vége.