A végén ott volt a két ügynök 6-os kartonja is, hát ez az, ami a legjobban érdekelt. Potosabban érdekelt volna, mert a nevük és a személyükre utaló valamennyi adat fekete kihúzóval át volt húzva. Figyelmesen és pontosan, hogy egyetlen betűrész se kandikáljon ki a takarásból.
Ez mi? – emeltem fel az egyik 6-os kartont, a kitakart nevű ügynökkel.

Jelige: Versenytáncos

A versenytáncos

Eleket estére vártuk. Vacsorázzunk együtt, nálunk, beszéltük meg telefonon. Tilda bepácolta a húst, már oda is tette sülni, amikor Elek hívott, hogy inkább másnap délelőtt, az irodámban.
Jó, mondtam, mást nem tehettem. Kettesben vacsoráztunk Tildával, jó mátraaljai bort vettem, félszáraz vöröset. Megbontottuk, ettünk. ittunk, majd ágyba bújtunk. Kettesben voltunk, ki akartuk használni, a gyermekek anyósomnál.
Arra számítottunk, hogy Elek késő éjszakáig marad, kár lett volna, hogy ott lábatlankodjanak, meg különben is, a téma, amiről beszélgetni akartunk, nem nekik való, kilenc és tizenkét éves srácoknak, még mondatfoszlányokat se halljanak, nem értenék, talán majd, egyszer leülünk velük ilyesmiről is beszélgetni, ha majd nagyobbak lesznek, szóval, majd.
A vacsora fenséges volt, Tilda érzésből főz, neki nem kellenek szakácskönyvek, ráérez miből mennyi kell, olyan ez mint a szerelem, a szeretkezés, ahol ösztönből kell belevinni fűszerként a suttogásokat, a tapintásokat, a vad és kemény egybeforrásokat.
Tildával huszonöt éve vagyunk együtt és együttléteinknek még mindig vannak titkai, felfedezendő rejtelmei. Egyetlen pillanatát sem unom, pedig nem voltunk tétlenek a huszonöt év alatt.
Elek pontban kilenckor jött. Már éppen a lapindítóra készültem, amikor betoppant. Kiszóltam a rovatvezető-helyettesnek, hogy menjen ő a főszerkesztőhöz, én pedig leültem Elekkel. Kávét kért, én is, konyak is volt a szekrényben, de ő nem, így én sem.
A vacsoráról mondtam néhány szót, a borról, sajnálhatja. Majd legközelebb, mondta, mentem volna, de tudod, az embereket az ilyesmi felkavarja, ha este olvasod, egész éjjel nem alszol, és mivel mindenki más alszik körülötted, le sem tudod vezetni a feszültséged, jobb, ha reggel nézel bele, estig már tompulnak az érzések, igyál meg néhány pohár bort, a többit bízd Tildára, majd ő levezeti a fesztültséget.
Nem szerettem, ha Tilda szexisségével példálóznak, pedig hát nagyon is szexi, ezt nem lehetett nem észrevenni, növelte is az önbizalmamat, hogy ő az enyém, nyugodtan irigyeljetek faszikáim, ti csak szeretnétek én viszont meg is kapom ezt a nőt.
Számomra nem volt újdonság, hogy megfigyeltek, valahol még büszke is voltam rá, lám, fontos embernek ítéltek, olyannak, akitől tartani kell. Engem most már nem kavar fel, ha elolvasom ezeket a jelentéseket, jót nevetünk majd Tildával.
Még szerencse, hogy őt békén hagyták, sportolhatott, sikeres lehetett. Amikor megtudtam, hogy figyelnek – apró rezdülésekből rájön erre az ember – felajánlottam, hogy szakítsunk, nem akartam, hogy miattam hátrány érje, hülye újságíróba szeretett bele, aki másként vélekedik és másként ír, mint a kegyeltek. – Hülye vagy? – emlékszem, így válaszolt kérdéssel Tilda azon az ominózus hajnalon. – Hülye vagy, ha azt hiszed, hogy üldözési mániád el tud riasztani. Szeretlek, kellesz nekem.
Többet nem beszéltünk erről. Meg arról sem, hogy figyelnek. Meg lehet szokni.
Elekkel általában minden héten egyszer elmentünk hegyet mászni a Mátrába. Ott csak ketten voltunk, mászkáltunk az erdőben, nagyokat dumáltunk, aztán jöttünk vissza a városba.
Ez volna – mondta Elek és elém tolta a dossziét. Vártam, hogy mond még valamit, de nem, csak itta a kávét, én meg magam elé húztam a paksamétát és belelapoztam. Fénymásolatok voltak, jelentésekről, 1987 és 1990 között készültekről, majd jó olvasmány lesz, a múltunkhoz tartozik ez is, a gyermekeim majd élvezik, mint valami krimit, miként tartotta szemét a belügy az apjukon.
Azt, hogy ki jelentett rólam, nem mondjuk el a gyermekeknek, már eldöntöttük Tildával – mondom Eleknek. – Felesleges, hogy megutáljanak valakit, akit lehet, hogy gyermekként kedveltek, meg amúgy is, én nem vagyok haragtartó. De azért érdekel, hogy mégis, ki volt az a mocsok, szemét, aljas disznó…, bocs, elragadtattam magam.
Ez csak természetes, bólogat Elek, az ember ilyenkor indulatos, főleg, ha kiderül, hogy a jelentgető ott sertepertélt körülötte, szinte naponta találkoztak, esetleg még a titkaiba is beavatta, amit aztán az ügynök jelentés formájában szépen leírt.
Forgattam a jelentéseket, még nem akartam olvasgatni, arra most nincs idő, valami marhasággal kijön a lapindítóról a kolléga, riaszthatom a rovatot, hogy induljanak a vakvilágba anyagért. Néhány lap átforgatása után kiderült, hogy ketten jelentettek rólam, Mészáros és Rózsa fedőnevű ügynökök, nohát, Mészáros és Rózsa, ezek szerint egy férfi és egy nő, vagy ki tudja, férfi is kaphatott női fedőnevet és fordítva.
A végén ott volt a két ügynök 6-os kartonja is, hát ez az, ami a legjobban érdekelt. Potosabban érdekelt volna, mert a nevük és a személyükre utaló valamennyi adat fekete kihúzóval át volt húzva. Figyelmesen és pontosan, hogy egyetlen betűrész se kandikáljon ki a takarásból.
Ez mi? – emeltem fel az egyik 6-os kartont, a kitakart nevű ügynökkel.
Ez a hatos karton – válaszolta Elek – és azért van kitakarva, mert az illetékes szakreferens nem kutathatónak minősítette azokat a részeket, pontosabban a két nevet és még néhány adatot, mert dossziét csak úgy adnak ki, ha előbb a szakreferens átnézi és kutathatónak minősíti. De te azt mondtad, hogy amúgy sem érdekel, kik jelentettek, csak azt szeretnéd tudni, hogy mit jelentettek, mi volt az, amiért megfigyelt alannyá léptél elő.
Ez így van, ismertem el, de miután kikísértem Eleket és visszatértem az íróasztalomhoz rádöbbentem, hogy mégsem egészen így van. Pontosabban éppen fordítva van. Az már nem is nagyon érdekel, hogy mit jelentettek rólam, inkább az érdekel, hogy kik jelentettek rólam. Mészáros és Rózsa, Rózsa és Mészáros…

*

Kikérem a rólam szóló paksamétát – jött az ötlet három éve. 
– Biztos, hogy akarod? – kérdezte Tilda – hagyd a fenébe az egészet, feleslegesen bolygatod a lelki világodat.
Némi dilemmázás után egyetértettem vele. Végül is, annyi év eltelt azóta, ki a fenét érdekel már, hogy mit irkáltak rólam a rám állított ügynökök. Nem is érdekelt jó ideig, amíg néhány hónapja nem készítettem mélyinterjút egy valamikori belügyissel, egy hetvenéves megfáradt öregemberrel, aki arról mesélt – inkább azt mondanám, öntötte ki a lelkét -, hogy a városban, az írók, újságírók tekintetében, az ügynöki jelentéseket ő összegezte és ha azokban sok volt a negatívum, akkor különböző retorziók alkalmazását kellett előírnia. Könyv megjelenésének meggátolását, oknyomozó riportok elkészítésének lehetetlenné tételét, a nyugatra utazás megtagadását, meg egyebeket. Mondott mást is, de én ezt a hármat jegyeztem meg, mert ezzel a hárommal én is szembesülni kényszerültem. Ami utólag is szörnyen bosszantott, mert nem mindegy, hogy valakinek huszonvalahány évesen, vagy negyvenvalahány évesen jelenik meg a könyve, ráadásul valószínű, ami akkor nagy durranásnak ígérkezett, az ma már halvány lepkefingot sem ér.
Ezért szerettem volna tudni, hogy kik jelentettek rólam, legalább azt mondhassam nekik: szemetek voltatok, de nagyon ám. Nyomban meg is írtam a kérvényt, hogy szeretnék belenézni a rólam készült jelentésekbe. Rövid időn belül jött a válasz, hogy sajnos 1989 végén és 1990 elején nagyon sok jelentés megsemmisült, többek között a rólam készültek is.
Látod – mondta Tilda – a sors is azt akarja, hogy ne izgasd magad.
Jó, akkor nem izgatom magam. Ott volt nekem Tilda, aki lekötött, tüneményes nő, akiért a fél világ odavolt. Ami nem is csoda, hiszen versenytáncos volt, nemzetközi szintű. Azért kellett várnunk a gyermektervezéssel, amíg a versenytánccal lazábbra veszi, inkább versenybíróként, pontozóként járja a világot. Mert ott is számítottak rá és számítanak most is. Csak két-két hónapot szállt ki, amikor a gyermekek születtek.
Az öreg belügyis viszont azt mondta: nem biztos az, hogy megsemmisültek a jelentések, az is lehet, hogy biztonságosabb helyre kerültek. Azt meg miként kell érteni? Azt úgy, hogy csak nagyon bizalmas emberek számára válhatnak hozzáférhetővé. Az ilyesmit akkor csinálják, ha nagyon fontos emberről van szó, a megfigyelt, vagy a megfigyelő tekintetében. Vagy ha az ügynök még mindig aktív. Nehogy azt higgyem, hogy az egész apparátus 1990 elején kimúlt. Úgy volt az felépítve, hogy kibírjon egy-két rendszerváltást.
Ekkor döntöttem, meggyőzöm Eleket, aki sok embert ismer, olyanokat is, akik végül némi pénzbeli juttatásért kiderítették, hogy valóban nem semmisült meg minden jelentés velem kapcsolatban.
Rózsa és Mészáros. Ennyit most már tudok. Tilda szerint be kellene érnem ennyivel. Amúgy is benne vagyok egy nagy szociográfiai riportban, azon dolgozzak, érdekesnek ígérkezik, könyv lehet belőle és ki a fenét érdekel már a szaros ügynökmúlt.

*

Ezek manipulált hatos kartonok – morogja az öreg belügyis, halkan, mintha előbb önmagát kellene meggyőznie.
Manipulált kartonok?
A hatos kartonok közül rengeteget eltüntettek, ami érthető, mert ezekből a kartonokból megtudható, hogy a fedőnevek mögött kik voltak a hús-vér emberek. De a meghagyott kartonokon nem húzzák ki az ügynökök nevét – mondja. – Azokat az ügynököket, akiknek megmaradt a hatos kartonjuk, vagy feláldozásra ítélték, vagy azért tartották meg a hatos kartonjaikat, hogy még zsarolhatóak maradjanak. Ezeknél a hatos kartonoknál, amelyeket maga hozott, szerintem, útközben takarták ki az adatokat, tehát a kartonokat még tisztán adták ki, de ha valami több kézen megy át, amíg az utcára kerül, akkor könnyen belefirkálhatnak. De miért takarták ki az adatokat és miért nem semmisítették meg az egész hatos kartont? Ezt nem értem – motyogja.
Én sem értettem. Az újabb találkozó az ex belügyissel csak arra volt jó, hogy még kíváncsibbá tegyen. Mészáros és Rózsa. Mi a fenét kezdjek veletek?

*

Soha sem akartam hős lenni. Csupán szabad akartam lenni. Nehéz ezt megmagyarázni a mai kezdő kollégáknak. Ja, mondják, te voltál a szamizdatos! Nem ájulnak el ettől, nem tisztelnek különösebben ezért. Néha egy-egy megjegyzés: megszívattad őket, öreg, mesélte a fater, hogy beolvasták a szövegedet a Szabad Európában is. Meséltem apámnak, hogy veled vagyok a szerkesztőségben. El volt ájulva.
Én nem. Jó, akkor kirúgtak, most rovatvezető vagyok. Akik akkor nyilvánosan elítéltek, azok közül többen most a kollégáim. Átváltoztak. Ami nem azt jelenti, hogy megszerettek. Ma már a szerkesztőségekben nincsenek nagy összeborulások. Kemény hajtás van. Mészáros és Rózsa? Azon kapom magam, hogy mustrálgatom a kollégákat a lapnál. Főként azokat, akik annak idején a nyilvános kivégzésemet is végignézték volna.
Hülye vagy – mondja Tilda. – Miféle nyilvános kivégzésről beszélsz? Mindenki be volt szarva, mindenki féltette az állását. Ma te, holnap én. Úgy volt ez megcsinálva, hogy mindenki féljen, legalább egy kicsit.
Keresek egy másik vonalat. Találnom kell egy olyan utat, amelyen tisztán jut hozzám a két 6-os karton.
Tilda morcosra vált. Jól áll neki, szeretem így. – Szerintem hülyeség ezzel tovább foglalkozni – mondja. – Amúgy, ha nagyon akarod, keresgéld a másik vonalat, de a családi kasszából erre már egyetlen fillért se áldozzunk. Megígéred?
Megígérem. Tilda bármit meg tud ígértetni velem. Csak azt nem, hogy ne motoszkáljon a fejemben Rózsa és Mészáros. Nem akarom, de itt vannak. A francba, a francba, a francba…

*

Egy hét múlva megvan a másik vonal. Minden újságírónak vannak lekötelezettjei, „ha nem írod meg, lekötelezel” típusú egyének. A kezdetben harcias voltam, és senkit sem kíméltem. Rengeteg ellenségem volt, míg barátom alig. Ma már nem írok meg mindent. Ettől nem érzem magam jobban, de legalább vannak kapcsolataim.
Néhány nap múlva hozza a paksamétát. Ugyanazokat a jelentéseket, amelyeket Elektől már megkaptam. A kartonok nincsenek köztük. – Eltűntek – magyarázza. – Nagy részük megsemmisült. Ez a kettő is. Forrásom megbízható, ha lennének kartonok, kiadta volna.
Rendben – mondom, de hát semmi sincs rendben. A francba! Utálom, hogy egyre bonyolultabb az ügy.
Hazamentem és elővettem a két kitakart kartont. Igaza volt Tildának, hagynom kellett volna az egészet. Rózsa és Mészáros. Ki tudja, merre járnak? Annyian kikoptak mellőlem az utóbbi húsz évben. Most Tilda sem tud nyugtatgatni. Londonban van. Nemzetközi cégnél dolgozik, osztályvezetői értekezletre ment. A versenytáncon keresztül a fél világot ismeri. Így jött össze ez az állás a cégnél, nyomban, ahogy elvégezte a közgazdaságit. Szereti. Én meg szeretem, hogy szereti.
Nézem a két 6-os kartont. Családi neve: fekete vonal; Utóneve: fekete vonal; Előző neve (leánykori neve): üres; Anyja neve: fekete vonal; Egymás alatt fekete vonalak. Örök feketeségbe süllyedő adatok.
Krisztiánhoz megyek. Kémikus, egy laborban dolgozik. – Reménytelen – mondja. – Az eredeti kellene, amelyen megtörtént a kitakarás. Hacsak nem a fénymásolaton húzták át az adatokat. Akkor talán… Hagyd itt, próbálkozom. Hívlak, ha van eredmény.
Két nap múlva Skóciába repülök. Tilda négyszemélyes jutalom-hétvégét kapott a cégtől. Elek és új barátnője van velünk. Jobb szerettem volna csak Tildával, de abban igaza van, hogy két jutalomhelyet kár lenne elfecsérelni.
Estére a barátnő – vörös és nagykeblű – kiüti magát viszkivel. Hármasban éjszakai sétára indulunk a tengerparton. Röhécselve, mert a viszki nekünk is betett. Csöng a mobiltelefonom. Krisztinán. Röviden, mert Skóciában vagyok. Van eredmény? Van, de majd ha hazajössz. Kivel vagy? Tildával és Elekkel. Tildával és Elekkel? Vigyázz magadra!
Mondom Tildának és Eleknek, hogy van eredmény, megtudhatjuk ki Rózsa és Mészáros. – Engem nem érdekel – nevetgél Tilda. Már engem sem érdekel. Néhány pohár viszki után engem csak Tilda érdekel.
Állunk a magas parton, lent az óceán morajlik. Tilda belém karol. Várom, hogy hozzám bújjon, de nem, csak fogja a karomat. A bal karomat Elek fogja meg. Ez most mi? Félnek, hogy leszédülök a magasból? Egyáltalán nem vagyok részeg. Krisztián azt mondta, vigyázzak magamra. Jézus!
– Azt mondtad, olyan vagyok, mint egy rózsa, gyönyörű, de ha nem hozzáértő kéz fog meg, azt kíméletlenül megszúrom.
Jézusom!
– Azt mondtad, úgy focizom, mint egy mészáros, keményen és kíméletlenül.
Jézusom!
Kitépem magam és előre ugrom a semmibe, közvetlenül a part mellett. Ebéd után, míg Tilda pihent, kisétáltam, akkor láttam a mélybe lógó gyökereket. Remélem, sikerül elkapnom valamelyiket. Sikerül. Ott csüngök a semmiben, alattam a sziklás part, a háborgó óceán. Fölöttem, egy-két méterre Tilda és Elek. Remélem, nem mernek a szakadék szélére jönni. Hallom, mondanak valamit, de nem értem, hogy mit, a hullámok moraja, a szél zúgása elnyom minden hangot. Gyökérről gyökérre kapaszkodva eloldalazok, majd egy bokros részen kimászok a partra. Megpillantom őket, ahogy ott állnak összeölelkezve. Arra gondok, visszamegyek a szállóba, veszem a cuccaimat és eltűnök. Aztán látom, hogy Elek megfordítja Tildát és lassan előre dönti a felső testét. Tilda nem tiltakozik, úgy marad, felkínálkozva. Ekkor elborult az agyam.
Nem kellett nagyot taszítanom rajtuk, a part szélén álltak. Éppen csak megböktem őket és már el is tűntek a sötét semmiben.
Visszamentem a hotelbe, Elek szobájába. A vörös aludt. Levetkőztem és mellébújtam. Átöleltem. Ő is ölelt. A sötétben azt hihette, Elek vagyok. Nem bántam. Nekem nagyon kellett az ölelés. Állat vagyok. Igen, az.