A fiú hirtelen megdermedt, becsukta a szemét és torkában dobogó szívvel várta, hogy hegyes körmű fekete lábak tapossák a mocsárrá változó fűtengerbe. Az ég talán tízezrével ontotta magából a fekete szárnyasokat, akik egy varjútalpalatnyi földet sem hagytak szabadon a mezőn.

Jelige: St.Just

Az Öreg

1.

Megint berúgott a kisbolt savanyú, kétliteres borától. Néhány éve még saját szőlőtőkéi fölött hajolgatott, spárgával gondosan a göcsörtös karókhoz kötözve a vesszőket. Minden tőkének tudta a történetét, gondosan megkapálta, megpermetezte őket, hogy ősszel aztán elkészíthesse a gazdagon cukrozott, vízzel bőségesen fölöntött csígert. „Az bor volt, nem, mint ez a bolti szar.” Kiköpött…. De elsorvadt karjai már nem emelgettek permetezőkannát, nem kötöztek és nem kapáltak, csak szája mesélte néha a hajdani tőkék történetét. Egy lambérialécre támaszkodva próbált a sötétben végigbotorkálni a gangon -ügyelve arra, hogy az ujjnyi repedésekbe meg ne botoljon- a kapuhoz. Régi szertartás volt ez, még lefekvés előtt utoljára kinézni a kapun keresztül az útra, a házakra. Orbáncos lába alig engedelmeskedett vén agya lassú parancsának, a húsz méter távolságban lévő kapu elérhetetlenül messzinek tűnt, mégis -sűrű káromkodások között-, centiről centire végigcsoszogta a cementburkolatot, és elérte célját. A zöldre festett levél és indamotívumokkal tarkított kovácsoltvas monstrum- közepén a ház építőjének K. I.-nek monogramjával- a múlt elpusztíthatatlan életfájaként dacolt idővel, rendszerekkel, világokkal, és furcsa eklektikus elegyet alkotott az egyszerű parasztházzal. Már jó ideje nem merészkedett a kapun kívülre, csak átnézett rajta, át az úton túlra a szemközti házra, amely most orvosi rendelő volt, de „volt az a miénk is, a mi kocsmánk… elvették a piszkos, szemét kommunisták.” Kiköpött. Megvetéssel pásztázta végig a környező házakat…„a rohadt párttitkárja mast polgármester, ni ott parkol a Mercéder az udvarába, a szomszéd Klemper meg régen a téesztü lopott, most az ertétü... semmi se változik.” Kiköpött. Az utcai lámpa rávetette fényét, öreg volt, és dühös volt, és tehetetlen volt, és tudta is, hogy az. Fején, hajlott kora ellenére koromfeketén díszelgett, zsíros haja, amit molyrágta kalapja fedett el valamelyest, mélyen ülő apró szemei beletörődötten tekintettek vissza a lámpadúcra, bortól kivirágzott arcát több napos borosta takarta. Pecsétes pufajkájából, amellyel a késő novemberi hideg ellen védekezett, a szakadások mentén csomókban lógott ki a bélés.  Ereiben érezte a bort, ahogy fölfut az agyáig, majd téve egy kanyarulatot lefolyik nyomorék lábaiba. Saját mércéje szerint nem volt alkoholista, csak szerette ezt a kellemesen borzongató, csiklandozó érzést, és mindig csak addig ivott, amíg el nem érte ezt az állapotot. Úgy döntött, hogy ma estére befejezi a nézelődést. Visszafordult a kapuból, hogy megkezdje vánszorgását a bejárati ajtóig, amikor a baloldali szomszéd rekedtes hangú keveréke rázendített az esti ugatásadagjára. „Ugatni azt most már szabad”-gondolta magában-„Azt szabad, de minek.” Kiköpött, aztán görcsösen kapaszkodva a fogdosástól bebarnult lambériabotba, járásra ösztökélte a két engedetlen tuskót.
Bent a konyhában égett a tűz a sparheltben, rajta bablevest melegített az asszony, a háttérből szólt a Kossuth. Az asztalon egy tányér, kanállal, mellette zöldpaprika és egy vekni kenyér feküdt. Az öreg benyitott a konyhába és leült az asztallal átellenben lévő sarokba a székére.
– Egyél-szólt neki az asszony.
– Nem köll!-vetette oda az öreg.
– Maradt még déliről bableves, most melegítem.
– Neköm nem köll. Mék alunni.
– Akkor minek melegítem? Én már ettem hideget.
– Ki mondta, hogy melegítsed?
Az asszony bosszúsan levette a sparheltről a levest és letette a konyhakőre hűlni.
– Akkor jó éjszakát!-mondta és azzal kiment a konyhából.
Közben a rádióban néhány jól ismert sípszó után egy tenyérbemászóan kellemes hang elkezdte beolvasni a hétórás híreket:
„Tíz pontos megszorítócsomagot jelentett be a kormány. Januártól nő a...”
Egy kattanás jelezte, hogy az öreg nem volt kíváncsi a hírekre, csak mormogott magában valamit a be nem tartott ígéretekről és a szemét kormányról. Ágya az asztallal derékszögben helyezkedett el a fal mellett, ráült és elkezdte levenni ruháit, amiket ráterített egy székre. Orbáncos lábát az odakészített átható szagú krémmel alaposan bedörzsölte, majd ugyanazzal a kezével kivett egy szem málnás savanyúcukrot a párnája alatt lévő zacskóból, amit hangos ropogtatással rágni kezdett. Miután fölvette pizsamáját, fölállt lekapcsolni a villanyt, aztán befeküdt a dunyha alá és átadta magát a borral átitatott álmoknak.
       
2.
   
A tizenkét éves forma fiú egy hatalmas, dérben fürdő mező szélén állt, amerre csak ellátott mindenütt a fagy kegyetlenkedéseitől szomorúan behódoló ezüstszínben játszó fűszálak, a háta mögül az erdőből egy csapat varjú károgva haladt a nagyra nőtt tisztás felé, hogy a fagyott zöld között kotorászva megtöltse elgyötört begyét. A vészesen közeledő károgás egyre fokozódó rettegéssel töltötte el, megigazította levente sapkáját és vissza se nézve nekiiramodott a mezőnek. Ahogy futott, a hideg pirosra csípte az arcát, csizmája beázott, a félelem pedig ott loholt a nyomában. Feje fölül egyszerre bőszülten zúgó szél hangját hallotta. Mintha a természet tomboló erői minden dühüket a mezőn akarnák kitölteni, a semmiből támadt légáramlat lecsapott és elképesztő energiájával fölkorbácsolta a fűre fagyott jeget, amely milliónyi apró szilánkká törve hullott vissza a megtépázott fűszálakra. A fiú zavarodottan tört utat magának a dermesztő jégfüggönyben, és elképedve tapasztalta meg, hogy a szelet nem a természet zabolátlan erői, hanem a dobhártyaszaggató károgás kíséretében földet érő méreten felüli varjak szárnyainak surrogása idézte elő. A fiú hirtelen megdermedt, becsukta a szemét és torkában dobogó szívvel várta, hogy hegyes körmű fekete lábak tapossák a mocsárrá változó fűtengerbe. Az ég talán tízezrével ontotta magából a fekete szárnyasokat, akik egy varjútalpalatnyi földet sem hagytak szabadon a mezőn. Amint az utolsó madár is leereszkedett, abbamaradt a károgás. A fiú csak várt, és nem merte kinyitni a szemét, körülötte síri csönd volt. Nem tudta mióta tartotta szorosra zárva szemeit, de hirtelen indíttatásból- talán csak azért, hogy történjen végre valami- kinyitotta őket. A köré csoportosuló varjak lábai sűrű erdőt alkottak, apró volt, olyan apró, amilyen a réti fűszál a csizmája mellett, és számára meglepő módon félelme a nyitott szem által észlelt tudás birtokában elszállt. A varjak barátságos ábrázattal méregették végig, minden egyes példánynak meg tudta különböztetni az arcát, úgy érezte, mintha régtől ismerné valamennyit. Az egyik mellette álló madár lábaihoz eresztette csőrét, erre ő fölmászott egészen a fejére, majd puha nyaktollain leereszkedett a hátára, a szárnyai közé. Ekkor a varjú nagy lendületet véve elrugaszkodott a földtől, és félelmetes sebességgel emelkedni kezdett, hátrahagyva a mezőt, a társait, mindent. A fiú bátran nézett vissza tollas repülője fedezékéből, és látta, amint az egyre zsugorodó varjúrét egy kis fekete golyóvá olvad össze, hogy aztán ez a golyó is egy mikroszkopikus mákszemmé, majd a határtalan semmivé váljon. Egy hosszú út kezdete volt ez, amit megtett a madár hátán, alattuk pedig rezzenetlenül rohant el az élet, nem zavartatta magát, sosem volt olyan, nem kalimpált két kezével, nem tett föl kérdéseket, fülbe nem súgott semmit, csak elfolyt az utca betonréseibe, hogy soha többé ne térjen oda vissza, ahol már egyszer megfordult.
   
3.

Öreg volt és foteljában ült a gangon, nézte, ahogy kedvenc, bozontos barackfáján az árva kékcinkék a kitett szalonnazsiradékot csipegetik. Egy napja már, hogy utoljára evett, éhes volt, mégis jóllakottnak érezte magát. Jóllakott a napi harcaitól, amiket az asszonnyal vívott, a mocsokkal, amit a falu árasztott magából, a szabadságtól, az igenektől, a hazugságoktól, majd az újabb igenektől, de legfőképpen az ezüstkanállal habzsolt nyomortól, ami tehetetlen önutálattá fajulva emésztetlenül halmozódott föl benne, és elsatnyult torkát ostromolva készült kitörni belőle. Nem, elfogyott, elfogyott az igen, csak a fotel van meg ez a fa és a húsz méter repedezett betongang a kapuig. Nemsokára az asszony jelent meg a kapuban két tömött szatyorral kezében, mintegy belerondítva az öreg által alkotott tökéletes valóságba. Kisvártatva odaért a fotelhez, és megrovóan kérdezte:
– Mit fagyoskodol itt ahelyett, hogy bemennél a melegre?
– Jó neköm itt-válaszolt az öreg kurtán.
– Megint el fog fagyni a kezed.
– Hallgass te, nem tudsz te semmit!
– Jól van, én bemegyek megfőzöm az ebédet. Tízre itt a nyugdíj, majd engedd be a postást.
Az asszony a két méretes csomaggal betuszkolta magát a bejárati ajtón, és az öreg újra egyedül maradt a gondolataival, de a barackfát és a cinkéket már unta, a fotel melletti kis asztalon heverő újság sem érdekelte, sőt a szekrényében lapuló kétliteres borosüveg esetleges meghúzása sem töltötte el boldogsággal, rátelepedett valami ködös révület és lassan elszenderedett a székben. Bóbiskolásából a postás éles „jónapotja” ébresztette föl.
-Itt a nyugdíj bátyám!-kiáltotta.
-Ej, mi az, már ennyi az idő? Várjon, nyitom a kaput-válaszolt az öreg. Jó időbe telt, amíg odacsoszogott a kapuhoz, és a ház falának belső részén a rozsdás szögre akasztott kócmadzagon lógó kulcsot levette helyéről, és többszöri próbálkozásra végre betolta a zárba, majd két kattanás kíséretében szabaddá tárta a bejáratot.
– Jó napot-nyújtott kezet a postás!
– Aggyisten Jancsi!-köszöntötte az öreg. - No, hoztál-e nekem valamit?-kérdezte élénken.
-Hát a nyugdíjat, mondom.
-Nem aztat gondoltam, tudod-az öreg tétovázott-levelet...a miniszterelnök úrtól.
-Elment az már bácsi, nem ír az magának több levelet.
-De neköm eccer írt, személyes aláírása vót rajta. Az egy ilyen ember- kezét maga felé tartva ökölbe szorította és kétszer megrázta, ezzel adva nyomatékot mondanivalójának. A postás kényszeredetten elmosolyodott a sokadszor elmondott történet hallatán, majd komótosan-hogy az öreg ne maradjon le túlságosan-elindult a ház bejárata felé. A vénember így sem tudta vele tartani a lépést, ezért kénytelen volt bevárni az ajtóban a házigazdát, hogy egyszerre léphessenek a konyhába, ahol az asszony sűrű füstfelhőbe burkolózva sütötte a húst a borsófőzelékhez. Amint észrevette a postást rögtön félretolta az ételt a sparhelten, és hellyel kínálta:
-Jaaancsi! Ülj le oda az asztalhoz!
-Sietek ám, mert még sok a kihordani való. Csak tessék aláírni itt és itt-bökött kétszer egy gyógyszeripari cég termékét reklámozó golyóstollal az asztalra kitett kézbesítési könyv elsárgult oldalára. A két öreg -tiszteletben tartva a postás kötelességérzetét-görcsös betűket formálva a tollal, egymás után beírta a nevét a jelzett rubrikába, közben Jancsi kivette táskájából a pénzt és külön-külön leszámolta az öregnek és az asszonynak járó összeget az asztalra.
-Tessék megszámolni-mutatott a sovány tízezresekre.
-Megvan az, nem köll azt számolni-szólt az öreg. Az asszony helyeslően bólintott. Így ment ez már vagy tíz éve, amióta a Jancsi hordta az éhenhaláshoz még éppen kevés nyugdíjat a két öregnek. A bizalom egy utolsó maradványa volt ez egy olyan világban, ahol az ember abban sem lehet biztos, hogy az általa anyjának hívott személy hozta világra, és nem valami hosszú lejáratú lízingszerződés keretében került kedvező feltételekkel a nevezett asszony birtokába. Az adminisztráció végeztével a postás már nem is időzött tovább a megkeseredett vénemberek sárga házában, hanem sűrű, udvarias köszöngetések kíséretében kioldalgott a kapun. A nap többi része eseménytelenül telt, csak a kór dolgozott, és rágta magát kicsit beljebb az öreg szervezetébe. Másnap reggel, miután megette a kiflinek a felét, amit az asszony tett elé, remegő kezével nekilátott a napok óta halogatott borotválkozásnak. Bele sem nézett a tükörbe, csak úgy emlékezetből szántott végig arcának barázdáin, hisz senki sem várta el tőle, hogy tökéletesre borotválja ábrázatát. Dolga végeztével elfoglalta megszokott foteltrónját és rövid időn belül apatikus álomba merült. Gondolatai fékevesztetten száguldottak a nyitott éterben, és másodpercenként más-más képtöredékek villantak elő a szemei mögött, de egyik kép sem tudta megragadni fáradt fantáziáját. A válasz minden esetben „nem” volt. Ebből a furcsa, bomlasztó agyviharból a telefon éles sípjele még ez egyszer fölébresztette. Távolról hallotta, hogy az asszony beszél valamit a telefonba, aztán kis idő múlva leteszi a kagylót, és kinyitja a bejárati ajtót.
-Te öreg- szólt ki az ajtóból - ,meghalt a Tóth Géza barátod, most telefonált a felesége. Kedden lesz a temetés, elmész?
-Nem mék én, ü se gyün az enyimre-válaszolt az öreg.
-Mikor lesz az még-legyintett az asszony.
-Mához egy hétre-adta meg a jóslatot a vénember. -Addigra a kripta legyen kimeszelve.

4.

Kedvenc barackfáján úgy hajlottak az ágak, hogy alattuk kényelmesen elsétálhasson, díványán a süppedés várta, hogy megteljen fekvő alakjával, de hiába, az újság szűzen hevert az asztalon, csak ottfelejtett üres szemüvege pásztázta sorait, nem nyálától olvadt utolsó savanyúcukra zacskójában, mert fotelja -mintha gyomra lenne- magába szippantotta, és egy új címre költöztette. Égett a tűz a késő novemberi udvaron, az asszony vasvillával hordta a lángrakásra az újabb adag kitörölendő dokumentumot, és senki sem kérdezte meg tőle, hogy valóban ki akarja-e törölni őket. Megszállottan bökte bele a villát az újabb és újabb romlott emlékhalomba, hogy aztán végleg a feledés enyészetére küldje őket, amikor az egyik rakományról egy szemtelen papírlap leröppent a földre. Bosszúsan emelte föl a színes papírt, és akaratlanul is beleolvasott. Egy választási szórólap volt az első szabad választásokról, az öregnek címezve, amelyen a párt miniszterelnök-jelöltje bárgyú mosolyával és pár soros lózungjaival igyekszik meggyőzni a megszemélyesített választót az iksz helyes kockába való illesztéséről. Az asszony, életében először szívből felnevetett, és a tűzbe pöckölte a miniszterelnök levelét.