Ugrás a tartalomra

Jelige: Rózsa – Rózsát, röptében

Nyomozó, akartam lenni. Tizenhat éves koromtól készültem rá. Vékony, magas fiú voltam, nagy fülekkel, amit azért fontos megemlítenem, mert a füleim miatt sokat csúfoltak már az óvodában is. Később, amikor magam dönthettem, hogy milyen frizurát hordok, megnövesztettem a hajamat, ami takart füleim nagyságából.

 

 

 

 

Jelige: Rózsa

Rózsát, röptében

 

Hagyd! – ragadtam meg Tilda karját, mert egy pillanatra az volt az érzésem, hogy a férje után akar ugrani – Ő döntött így! – kiáltottam, túlharsogva a szelet. A part szélén álltunk, jó méternyire a tátongó mélységtől. Lent az óceán morajlott. Nagyon magas itt a part, tudom, magam választottam, hogy ide jöjjünk, biztosra akartam menni. Tilda zilálva szedte a levegőt. Elhúztam a szakadék szélétől, magam felé fordítottam és átöleltem. Nem tiltakozott. A teste néhányszor megrázkódott, ami teljesen normális ilyenkor, váratlanul ért mindkettőnket a férje reakciója. Megcsókoltam az arcát, éreztem könnyei sós ízét. Ettől begerjedtem. Nem kellett volna, de begerjedtem. Elkezdtem vadul csókolni. Az arcát, a szemét, a száját. – Most ne, kérlek, most ne – nyögte, de nem húzódott el. Ha elhúzódik, ha eltaszít, akkor talán le tudtam volna állni. De nem húzódott el és én egyre jobban begerjedtem. Megfordítottam, háttal nekem és megdöntöttem.
– Ezt ne, most ne – ismételte, de nem egyesedett fel, nem tolt el és én tudtam, ha most nem teszem magamévá, akkor soha sem fogad el férfiként, most van az a pillanat, ami soha, sehol sem jöhet vissza. Felhúztam a szoknyáját, ami nem volt nehéz, mert minit hordott, nagyon minit, negyvenvalahány évesen is. Fantasztikusan csinos lábai voltak, a versenytánc miatt.
A bugyit egyetlen rántással téptem le róla és beledobtam a szélbe. Az óceán felé vitte, még láttam, amint meglobogtatja, mint győzelmem zászlaját.
Szétfeszítettem a lábait – csak egy kicsit ellenkezett – lehúztam a sliccem cipzárját és beléhatoltam. Néhány pillanatig még remegett, aztán érzettem, hogy a teste megadja magát. Hatalmasat üvöltöttem az éjszakába. Győztem, győztem, győztem!
Ekkor pillantottam meg a szemem sarkából, a szárazföld felől felék röppenő árnyat.
Nem tehettem semmit, nem tudtam kivédeni a taszítást. Egyetlen pillanat múlva már ott voltunk, belelökve a nagy semmibe. Ösztönösen tovább szorítottam Rózsát, mert ő most már Rózsa volt és nem Tilda, talán fel sem fogta, hogy még néhány pillanatig Rózsa ő, kettőnknek és még valakinek, aki fentről nézi, miként tűnünk el a semmiben.
Átvillant az agyamon, hogy van remény, ha homokos partra zuhanunk, a szél nagy kupacokat is összehord, aztán bevillant, hogy itt sziklás a part, magam választottam, mert semmit sem akartam a véletlenre bízni. Még egy utolsót rántottam Rózsán, aztán vége volt, csend lett.

*

Nyomozó, akartam lenni. Tizenhat éves koromtól készültem rá. Vékony, magas fiú voltam, nagy fülekkel, amit azért fontos megemlítenem, mert a füleim miatt sokat csúfoltak már az óvodában is. Később, amikor magam dönthettem, hogy milyen frizurát hordok, megnövesztettem a hajamat, ami takart füleim nagyságából.
Apámnak volt ismerőse a rendőrségen, „a Pista”, ahogyan ő mondta, Pista bácsi, ahogyan én hívtam, később már csak négyszemközt. Érettségi előtt, 1984-ben apám elvitt hozzá és azt mondta, hogy ő a közgazdasági egyetemet szeretné, de én nyomozó akarok lenni. – Mondd már el, Pista, hogy a rendőrnek nem könnyű az élete, váratlan szolgálatok, parancsra futkorászások, nincs nappalod sem éjszakád.
Ez így igaz – mondta Pista bácsi, de mielőtt bármit is döntenénk (így mondta, többes számban), szeretne velem négyszemközt beszélgetni, mert fontos döntés ez, amit nem lehet, csak úgy ripsz ropsz meghozni. Jöjjek vissza másnap, mondjuk délután háromkor.
Apám ennek nem örült, azt várta, hogy egyszer és mindenkorra véget vetünk nyomozói álmaimnak, ám végül rábólintott: - Jó, visszajön holnap.
Másnap Pista bácsi (néhány barátkozósnak szánt kérdés után – melyik a kedvenc csapatom, a csajokkal miként állok?), azt mondta: van ötlete, miként lehetne meg a közgazdasági, meg a nyomozói is. Miként? Hát úgy, hogy ügynök leszek.
Erre én nem tudtam mit válaszolni, mert fogalmam sem volt, milyen ügynökre gondol. Ezt láthatta rajtam, mert néhány pillanat csend után magyarázni kezdte: - Az olyan nyomozó féle, sőt, még érdekesebb, még izgalmasabb. A nyomozóról mindenki tudja, hogy nyomozó, az ügynökről meg senki sem tudja, hogy ügynök. Ráadásul az ügynök, nyomozó is. És még valami: a felvételinél segítünk. Melyik egyetemre szeretnél járni? Apádnak ne szólj, csak annyit mondj, hogy közgazdasági.
Így kezdődött. Sokat köszönhetek Pista bácsinak, ő profi volt, nagyon profi, ezt kevesen tudták, de én tudtam. Vele tartottam a kapcsolatot, később is, éveken át. Kár, hogy hirtelen kellett meghalnia, de erről majd később.
A kezdetben csak ismerkedtem, barátokat szereztem az évfolyamtársaim közül. – Ez fontos  – mondta Pista bácsi -, mert mindenki elhúzódik tőled, ha nincsenek barátaid. És akkor csapnivaló ügynökké válsz.
Nekem lettek barátaim.
Akkor már volt jó néhány forrófejű az egyetemen, akik rendszerváltást követeltek. Róluk kellett jelentenem, úgy, hogy közben én is forrófejűvé váljak.
A kezdetben volt némi lelkizésem, mert mégiscsak jelentettem a kollégáimról, de Pista bácsi azt mondta, hogy ezek csak amolyan hangulatjelentések, ettől senkinek semmi baja nem lesz, csak arra kell vigyázni, azért kellenek a jelentések, nehogy elfajuljanak a dolgok. Hogy ez alatt mit értett, azt nem fejtette ki, de engem nem is nagyon érdekelt, az volt a fontos, hogy dolgozhatok a stabil társadalomért, mert hát az ilyen jelentésekből lehetett felmérni, hogy mit kell lépni, meg hát mit kell dönteni azoknak, akik döntéshelyzetben vannak. Én is befolyásolom őket döntéseik meghozatalában, tehát fontos vagyok, én, akit már az óvodában is gúnyoltak.
Sokszor gondoltam, hogy valakik biztosan olvassák a jelentéseket, aztán elgondolkoznak és rájönnek, hogy amit eddig csináltak, azt nem lehet folytatni, abból biztosan politikai bukás lesz. Váltani kell, ha szükséges, akkor pártot, meg nézetet is.
Később, a nyolcvanas évek legvégén berezeltem, kilencvenben meg egyenesen féltem is, hogy kibukok, de Pista bácsi azt mondta: - Nyugi, kisöreg, az apparátus a jó embereit megvédi, csak a selejtet áldozza be. Te csak dolgozz tovább.

*

Mátét 1986-ban ismertem meg, a hegymászók klubjában, igen, az is működött a városban, ő akkor újságíró volt. A klubbot a cukorgyár támogatta, ami abból állt, hogy a gyár adta a buszt, amikor hegyi túrákat szerveztünk, mert a hegyhez el kellett buszozni, az nem volt a város közelében.
Tildával is a cukorgyár révén ismerkedtünk össze, valami összejövetelen, amelyre meghívták a versenytáncosokat, akiket amúgy a gyár szponzorált. Tilda – a többi versenytáncos lánnyal együtt – minden férfit elkápráztatott, Mátéval rástartoltunk, bár tudtam, hogy nem sok az esélyem, már a szörnyű füleim miatt is. Aggályaim ellenére nagyon kedves volt velem Tilda, ám végül Mátéval ment el, rögtön az első éjszaka.
Be kell vallanom, ez nagyon felbosszantott és akkor először gondoltam arra, hogy nyomozok utána, valamivel elkapom, megszorongatom, majd közlöm vele, hogy ha továbbra is nemzetközi szintű versenytáncos akar lenni, akkor bizony le kell velem feküdnie.
Pista bácsi valamit megérezhetett – ijesztően jó ráérző képessége volt az öregnek -, mert a következő találkozásunkkor arról tartott kiselőadást, de azt is mondhatnám, arra vonatkozóan adott parancsot, hogy a jó ügynök soha sem zsarol. Bármennyire nagy a csábítás – akár rettentően megkívánt nő személyében is –, a jó ügynök rendíthetetlen. – Ne feledd fiam – figyelmeztetett –, olyan idők jönnek, amikor csak a jó ügynökökre tarthat igényt az apparátus. És nem elég, hogy a gyengékre nem tart igényt, hanem sorsukra hagyja őket, tehát engedi kiderülni, hogy III/III-asok voltak. Ami azt jelenti, hogy az égvilágon mindenki kerülni fogja őket, mintha leprások lennének.
Később, amikor Máté belebonyolódott a szamizdatos ügybe, akkor róla is jelentenem kellett. Néhány napos lelki gyötrődést okozott ez nekem, mert Máté engem a barátjának tekintett. Többször mentünk kettesben túrázni, hegyet mászni, barangolni az erdőbe. Nekem meg az ottani beszélgetéseinkről jelentenem kellett. Főként a Máté kapcsolatait kellett kipuhatolnom.
Miközben a jelentéseket írtam, azzal vigasztaltam magam, hogy ha én nem lennék, akkor minden bizonnyal egy vadabb ügynököt állítanának Mátéra, aki sokkal keményebb dolgokat jelentene róla. Én mindig igyekeztem minimalizálni hatalombosszantó (ő használta ezt a szót) szerepét.

­*

Az egyetem után cukorgyárhoz kerültem, oda kellett kérnem magam. Nem értettem, hogy miért, pontosabban arra gondoltam, hogy pihentetnek. Ami igaz is volt, hiszen több mint egy évig semmi feladatot nem kaptam, aztán jött a privatizáció és én újra munkába álltam. A franciák szemelték ki a gyárat, de mindig akadt néhány akadékoskodó, aki ellenezte, hogy a gallok megvegyék, pedig szépen el lett magyarázva, hogy ők hozzák a pénzt, fejlesztenek, meg minden. Nekem az ellenzőkről kellett jelentenem. Őket aztán szépen sorra kirúgták, még mielőtt nagyon agitálhattak volna a cukorgyár eladása ellen.
Ez volt az első nagyobb munkám, amiért Pista bácsi megdicsért. Azt mondta, hogy még lehet belőlem valami.
Csak a lányokkal nem jött össze szinte semmi. Néhány egyéjszakás, félig piás együttlét, buli után, ami nem miattam lett csak egyéjszakás. Pedig ezek a csajok sem voltak valami dögösek, sőt, kimondottam csúnyák voltak, így utólag visszagondolva és mégsem kellettem nekik. – Ne csüggedj – mondta Pista bácsi –, az ügynöknek nehezen jön össze a stabil kapcsolat. Ez egy ilyen szakma. Minden alkalmat ki kell használni, akit lehet, azt meg kell húzni, aztán jöhet a következő kisnőci.

*

Kétezer valahányban – már nem emlékszem pontosan az évre – azzal állt elő Máté, hogy ki szeretné kérni a róla írt jelentéseket, mert sejti ő, hogy jelentettek róla. Nem beszéltem le, mert tudtam, hogy azok a jelentések már biztos helyen vannak, azokhoz ő nem juthat hozzá, neki majd szépen megválaszolják, hogy nincsenek jelentések, voltak, de megsemmisültek, ez van.
Mindezt hivatalos válasz formájában ki is postázták neki, el is fogadta, ám ekkor belematatott az egészbe a sors keze, mert másként nem értelmezhető, hogy éppen akkor kereste fel Máté riport céljából, Pista bácsit, mint egykori belügyist.
Pista bácsinak öreg korára teljesen elment az esze. Valami megbánásféle ütött ki rajta, holott korábban éppen ő volt, aki megerősített, amikor lelkiismereti gondjaim kezdtek jelentkezni. – A jó ügynök soha sem lelkizhet, hanem a legjobb tudásával oldja meg a feladatot. Ha gyengének mutatkozol, ha megingásaid vannak, akkor véged. Az apparátus nem tűri a megingókat. – Mindezt ő monda, tisztán visszaemlékszem hangsúlyozott mondataira, aztán éppen ő volt az, aki mindezt áthágta, főként azzal, hogy elárulta: nem minden dossziét semmisítettek meg azok közül, amelyeket megsemmisítettnek nyilvánítanak.
Nem tehettem ki magam annak a veszélynek, hogy Pista bácsi egyebeket is eláruljon rólam és az apparátusról. Azt, hogy mitévő legyek, éppen vele vitattam meg, gondolatban, a régi Pista bácsival, akit még tanítómnak tekintettem. Az akkori Pista bácsi azt javasolta volna, hogy a cseppek.
Igen a cseppek. Az első rádöbbenésben megrettentem ettől a megoldástól, de be kellett látnom, hogy csakis ezt lehet bevetni: a cseppeket. Meglátogattam hát Pista bácsit, beszélgettünk, a kávét – mint mindig – én főztem meg. Megittunk, aztán csak annyit mondtam, hogy nem kellett volna kitálalnia Máténak, mert ezzel saját magát nyomta bele a sárba, és számomra ő, a tanítóm, már nem is létezik.
Amikor ezt elmondtam, már sejtette – láttam az arcán -, hogy a kávéban benne voltak a cseppek, amelyek perceken belül infarktust okoznak.
Azt már nem vártam meg, felálltam és sietve távoztam a helyszínről, mielőtt a felfedezés döbbenetéből magához tért volna, mielőtt megeshetett volna a szívem a kiöregedett szigorúan titkos tiszten.

*

Az iratok megszerzését én vállaltam, akartam tudni, miként is állunk az ügynökök adatait tartalmazó 6-os kartonok tekintetében. Én kimondottan rosszul álltam, mert megvolt a 6-os kartonom, és ha megvolt, akkor bizony ki is kerülhetett, nem könnyen, de kikerülhetett. Igen, én, Máté legjobb barátja voltam a róla jelentő Mészáros fedőnevű ügynök. Megsemmisíthettem volna nyomban a 6-os kartonomat, de nem tettem, mert a Mátéról összeállított paksamétából kiderült, hogy Rózsa ügynök is jelentett róla. A Rózsa ügynök 6-os kartonjából pedig rádöbbentem – ez a pontos kifejezés: rádöbbentem -, hogy ő Tilda, a versenytáncos, Máté felesége.
Elhoztam az ő 6-os kartonját is, tervem volt vele. Este vártak vacsorára a jelentések másolatával, ám amikor megbeszéltünk, még nem tudtam, hogy Tilda Rózsa. Így már lemondtam a látogatást, mert a Mátéval való találkozás előtt, magamat is felfedve, meg akartam mutatni Tildának, hogy mit találtam. Tudtam, hogy ettől kénytelen lesz behódolni nekem.
Nem ájult el. – Nem mutatod te ezt meg Máténak, kedves Mészáros – mondta és nevetett. – Nem vagy te akkora szemét.
Szemetek akkor voltunk, amikor aláírtuk ezt, böktem a 6-os kartonokra. El kell döntened, mit csináljak, hogy mit csináljunk, mert nem csak Máté tudhatja meg ki volt Rózsa, hanem a gyermekeid és az egész világ. Percek alatt semmivé lesz család, karrier, minden.
Kemény szavakat használtam, de hát Tilda nem az a nő volt, akit laza szöveggel kezes szeretővé lehetett változtatni. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű, de hozzá kellett látnom a megpuhításához.
A tervem egyszerű volt: jó messzire elmenni, ott megijeszteni Tildát és Mátét, főként Mátét, majd átcsapni önfeláldozó baráttá, aki tud titkot tartani. Azt mindenképpen tudniuk kellett, hogy tőlem függnek.
Mindent aprólékosan elterveztem. Skóciába megyünk. Az utat Tilda kapja, jutalomként a cégtől. Nőt is szereztem – vörös nagykeblűt –, aki némi pénzért hajlandó volt eljönni velem Skóciába, így Máté megnyugodhatott, hogy nem együttlétük megzavarása a célom.
Olyan részt választottam, ahol magas, sziklás a part, mert mindenre kellett gondolnom. Csak arra nem gondolhattam, hogy Máté barátja a laborban elővarázsolja a 6-os kartonon az általam kitakart neveket. Ez sokként ért. Tildát is. Akkor, ott a parton lépnünk kellett, még mielőtt Máté megtudja, hogy kicsoda Rózsa és kicsoda Mészáros.
Arra viszont nem számíthattam, hogy az összeroskadás helyett Máté a szakadékot választja. Amikor megtette, és eltűnt a sötétségben, kábító mámor árasztott el, amit tovább fokozott Tilda behódolása. Akkor már semmire sem gondoltam. Arra végkép nem, hogy Máté a halálos zuhanás helyett a meredek parton belógó gyökerekbe, indákba kapaszkodva visszamászik a felszínre.
Az évek óta vágyott nő birtoklásának eufóriája teljesen leblokkolta az agyamat, így az ügynöki alapparancsolat sem juthatott eszembe, mely szerint, csak ellenfeled temetésén nyugodhatsz meg.
Akkor már azt hittem nincs is ellenfelem és ettől az elbizakodottságtól védtelenné, letaszíthatóvá váltam. Rózsával együtt.
Zuhanás közben a szél belénk kapott, repített. Az is átvillant az agyamon, hogy az óceánig visz, éreztem a víz sós illatát, szerettem volna ügynöki jelentéssé válni, mert a papírt messzi viszi a szél. Igen, akkor már tudni kényszerültem, hogy jelentés lesz belőlünk, a 6-os kartonjainkhoz csatolt jelentés, és a nevünk mellé immár odaírhatják a második évszámot is.

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.