Vasárnap reggel vizes hó hulldogált, kilenckor pedig a teljes személyzet, mármint a nyugdíjas nyomdász, az ügyintéző mérnököcske és két segédmunkás egy hatalmas létráról kézzel írt táblát rögzített az ajtó fölé. A villanykörte fölé a mérnök saját kezűleg vert be egy százötvenes szeget, aztán felakasztották a cégtáblát: NYOMDA.

Jelige: Próbanyomás

Próbanyomás

A nagy fagyok után megenyhült az idő, az első igazi, szabad március tizenötödikére készült minden valamire való kórus, énekkar esténként, még a széthullt fúvószenekart is feltámasztották, és amikor megérkezett az északi küldöttség előfutára a hírrel, hogy egy egész nyomdát is hoznak a kamionon, az ideiglenes bizottság tagjai, miután végigcsókolták a határtól két napja vonatozó köpcös tűzoltót a népek testvérisége jegyében, majd szilvapálinkával itatták a rögtönzött ünnepi tanácsülésen, kellő lelkesedéssel eldöntötték: a városkának legyen újságja. Mielőtt erről részletesen tárgyalhattak volna, először meg kellett fogalmazni a vámhivatalnak a fogadólevelet, mert addig a kamiont nem engedik be az országba, ez pedig azért nem volt egyszerű, mert még magyarul is túl terjedelmesre sikeredett a cifra körmondatok miatt, ám azt hirtelenjében le kellett fordítani az állam nyelvére, aztán meg angolra is, hogy az északi városka, amelyik testvérül szeretné őket fogadni, küldöttsége is megérthesse. Az eredmény az lett, hogy az egyhangú döntés részleteiről, a kivitelezésről nem volt már akivel tanácskozni, mert a testület, természetesen testületileg, az ülés váratlanul gyors bezárása után átment a Park szálloda bárjába, mert valami nemzetközi fontossággal bíró futballmeccs kezdődik nemsokára, ezt pedig még az egyetlen hölgy, a virágárus Jolika is végig akarta nézni, puszta férfirokonszenvből.
A megfáradt északival a tolmács, a középiskola telt arcú, hattyúfehér nyakú tanárnője maradt és a szabad újság érdekében a kulturális bizottság titkárából váratlanul sajtófelelőssé előléptetett fiatalember, egy jó családból származó, külföldet is megjárt mérnököcske, akire váratlanul szakadt az egész. A titulust még csak elfogadta, de a vendéget saját zsebére kellett vacsorára meghívnia a tanárnővel együtt, aki ugyan bájosan mosolygott, beszélt és evett, de még egy pohár bort sem volt hajlandó meginni, hogy finom arcát bejárja a pír, vagy bár az esti világításban csillogónak tűnjön egy-egy szemvillanása.
Ez a minden feladattal felruházott fiatalember vasárnapra elrendelte a próbanyomást a beüzemelt nyomdagépekkel. Nyomdának mondani túlzás, mert csupán a kisipari szövetkezet raktárrá lefokozott egyik terméről volt szó, a városka legfontosabb, a főtérről induló és a Trianon előtti nevét újból viselő utcájában, a Kossuthban, annyi köze azonban a dologhoz mégiscsak volt, hogy jó évszázada, még a villanyirodát, étkezdét stb. megelőző időkben igazi napfénytetős nyomdateremnek tervezték a magyar királyi mérnökök. Azóta csak a fali csempe maradt meg, ami eredeti állapotára utalt, a tetőt emelettel cserélték ki, de kényelmesen elfértek a gépek, amiket az északi tűzoltó és az új sajtófelelős irányításával és tettleges hozzájárulásával önkéntes munkában, önkéntelen nyögdécselések és káromkodások kíséretében tologattak véglegesnek tűnő helyükre az oda rendelt fémmunkások, akik csak a végén jöttek rá, hogy szó sincs igazi szakmunkáról.
Vasárnap reggel vizes hó hulldogált, kilenckor pedig a teljes személyzet, mármint a nyugdíjas nyomdász, az ügyintéző mérnököcske és két segédmunkás egy hatalmas létráról kézzel írt táblát rögzített az ajtó fölé. A villanykörte fölé a mérnök saját kezűleg vert be egy százötvenes szeget, aztán felakasztották a cégtáblát: NYOMDA. Ezzel a városnak lett igazi nyomdája, mert a régi, még a monarchia idejéből maradt és a vörös lobogós időszakot is átszolgált gépeket úgy osztották el három vállalat között a megyében, hogy a teljes munkafolyamatot ne lehessen egyetlen helységben elvégezni, például a kinyomott oldalakat összehajtogatni és tűzni a nagy hegyen túli városkába vitték, végül a kész újságot visszahozták eladni.
Aztán az ajtóban cigarettázgattak, aminek kétszeres oka volt: egyrészt bent a teremben jóval hidegebb volt, mint odakint, másrészt kinek ne tetszene állani a kíváncsi vagy éppen irigy pillantásokat, a városka legújabb húzóágazatának alapítása ürügyén? Ha a négy cigarettázó férfi látványa nem is hoz izgalomba senkit a február végi havazásban, az új cégér árnyékában azért másként festhet, fontosabbnak tűnik még egy oldalt taszított bundás sapka is.
A nulladik számról beszélgettek, közben várták a vendéget, mert előre bejelentette, erről a nagy eseményről levélben akar beszámolni honfitársainak. A kopaszodó északi, dán vagy svéd, ki tudja, most jó félóra késéssel, feltáskásodott szemmel, láthatóan másnaposan állított oda a tolmáccsal. A nő vidám volt és puha, mint mindig, már az elején megjegyezte, az új újság hatalmas mulasztást követ el, hogy fényképésszel nem dokumentáltatja a megszületését.
Az ajtót becsukták és elkezdődött a munka. Az öreg nyomdász beindította az egyik gépet, az halkan zakatolni kezdett, kattogott, mint egy dühöngő mozdony, a végállomásról nézve. A bemelegítés közben a nyomdász rágyújtott és unott arccal bámult ki az utcára, ám amikor elvették a villanyt, attól kezdve szakadatlan káromkodás folyt ki belőle. Intézkedek, húzta össze kabátján a cipzárt a mérnök, de mire kilépett az ajtón, újraindult a gép. Aznap nem volt több áramszünet, ez visszahozta a nyomdász nyugodtságát is.
A mérnök a csattogó gép mellett beleüvöltözte a tanárnő fülébe a legfontosabb tudnivalókat: hogy ívlap méretű lesz az újság, vagyis A4-es formátumú, négy oldal, kétszínnyomású, a betűk barnák lesznek, a címek és az illusztrációk pirosak, és ez a nulladik szám, a próbaszám, azt ne felejtse el a küldött beleírni a levélbe, hogy otthon is tudják, és ezer vagy kétezer példányban osztják szét majd, attól függ, mennyi papírjuk lesz.
A nő félrehívta a férfit és az ablak mellett beszélgettek, amíg a nyomdász előszedte a lemezeket és egyiket, a címoldalét rögzítette a gépre. A mérnök odaszaladt a vendéghez és széles mozdulatokkal integetve maga előtt tuszkolta. Tévedett azonban, mert mielőtt az első papírt bekapta volna a gép, az öreg mester még sokáig bíbelődött valamivel. Aztán a szemével intett, és a tálcára feltett pár ív papírt, azokat a gép egyesével kapta be. Szinte egymás kezéből kapták ki a másik oldalon, de csak a bal felére nyomott betűket, a papír másik fele üres volt. A mérnök izgatottan mutatta a nyomdásznak, de az engedte, hogy a gép beszedje az üres papírokat, és másik oldalon kilökje, aztán amikor az utolsó is elfogyott, leállította a gépet.
– Mi van, nem működik? – ordított a mérnök, mint amikor még zakatolt a gép. Az öreg nem mosolyogta le, hanem szerényen megállt a gép másik oldalánál.
– Kétszínnyomás!
A mérnök erre hangosan magyarázta a jelen levőknek, hogy a másik színnel jön ki a dupla oldal jobb fele, most meg lemezt kell cserélni, a lemezre előre rányomták a tükörképet, a következő lépés, hogy barna színnel kinyomtatják a lap másik oldalát is. Az öreg újraindította a gépet, hamarosan csattogni kezdett és beindult a nyomás. Ezt is ugyanúgy megbámulták, mint korábban, aztán elhívta a vendégeket a mérnök egy kávéra, addig le kell mosni mindent, hogy pirossal nyomtassák azt, ami azon a két oldalon piros kell legyen.
Mire visszajöttek, az öreg egyedül cigarettázott az ablak mellett, egy gyufás skatulyába hamuzott. A gépen ott volt a két színnel nyomtatott papírcsomó. A vakító fehér papíron erős hatást kelt egymás mellett a barna és a piros szín, magyarázta a mérnök, még mielőtt kézbe vette volna a kész munkát. Ahogy odaértek a gép mellé, a férfinak is meg a nőnek is a kezébe nyomott egy-egy lapot, és mintha a hatást várta volna. A nyomdafesték szaga belengett mindent.
A címoldalon Szent Miklós püspök, a helyi plébániatemplom védőszentje, erre a képre vártak eddig, megrendelte róla a metszetet, tegnapra lett készen, a lemezeket az éjszaka készítették elő. A lap neve színes, piros lesz mindig, a belső oldalon pedig csak a címek, vagy az illusztrációk. A nő fakó hangon mondogatott a vendégnek, az láthatóan lanyhuló érdeklődéssel követte. Maga elé, a fény felé, a magasba emelte a lapot, aztán leengedve nézte.
– Mikor lesz a koncert? – kérdezte, a nőhöz fordulva.
– Milyen koncert? – nézett nagyot a mérnök.
– Hát nem koncert lesz a téren, a templom mellett? – fordította gurgulázó kacagással a nő.
– Hát azt miből gondolja? – förmedt a tolmácsra a mérnök, pontosabban a sajtófelelős, mire rövidesen választ is adott a nő:
– Azt mondja, ő tudja, hogy a képen a háttérben a plébániatemplom van, és úgy jön ki, hogy a kereszt árnyékában Szent Miklós püspököt utánzó sztár van… Valami rockos pólót hord a püspöki palást alatt.
A mérnök piros lett, aztán belesápadt. Nagy lendülettel magyarázta, ujja begyével simogatva a papírlapot, hogy az nem főszereplő, hanem Szent Miklós püspök, és hogy a két válla között piros pöttyös lett a hófehér üresség, az csak azért történt, mert átütött a másik oldalról a piros betűs cím.
A nő gurgulázva nevetett, a vendég vállát paskolgatta puha ujjaival, a férfi pedig nem értette, mi történik körülötte, mert odaszólt a nőnek, az pedig le is fordította a mérnöknek:
– Azt kérdezte, miért haragszik rám, és ha bántani fog, akkor ő az egész nyomdát kamionnal visszaviszi oda, ahonnan elhozták…
Közben rágyújtott a mérnök, majd a férfi felé fordulva jobb kezével a győzelem jelét mutatta:
– Oké, oké, Szent Miklós a rocksztár – aztán a nőhöz fordulva folytatta: – Írja meg, hogy a próbanyomás nem a legjobb, de március tizenötödikére minden rendben lesz, csillagos oké!
Azzal a nulladik szám első kinyomtatott lapjait összemarkolva feldobta a levegőbe, a nagyja nem vált szét, hogy laponként alálibegjen, hanem nekiütközött az ablaknak, aminek párkányáról ijedten repült fel egy galamb, hangos szárnycsapásokkal. Ez az idegennek nagyon tetszett, magához húzta a mérnököt, másik kezével átfogta a nő derekát, és ugrálva elkezdte kiáltani az első magyar szót, amit megtanult helyesen kiejteni:
– Sza-bad-ság! Sza-bad-ság! Sza-bad-ság…