Jelige: Munka – Huszonegy év 3
Lehet, hogy nem így lesz, Lehet, hogy mégsem Te, sem Én nem fogom megváltani a világot, de hajtóerőnek lennie kell! E nélkül a hajtóerő nélkül nem ér semmit sem az élet! Nem kell feltétlenül világmegváltónak lenni! Hisz már megváltották helyettünk, mert most azt nyögjük!
Jelige: Munka
Huszonegy év 3
A jelen munkaképes, és munkára köteles réteg rendkívüli módon kiszolgáltatott helyzetben van! Tekintet nélkül korra, nemre, iskolai végzettségre Mégsem tettek le ELEGET az asztalra, mivel nem tudnak elhelyezkedni! NEM KELLENEK! Mindannyian ismerünk ilyet: családjainkban, közeli-távoli ismerőseink között. Diplomás, többdiplomás fiatalok, mind munkájuk során már megfáradtak között is.
Számomra nem életszerű, és elfogadhatatlan: miközben szorgalmazzák mindenféle eszközökkel a születések számának emelkedését, mint például a babatörvény, ezzel szemben a meglévő fiatalokat minden eszközzel külföldre szorítják korra, nemre, iskolai végzettségre tekintet nélkül. Nyilván ennek is megvan a maga magyarázata.
Miközben a jelen nyugdíjasait úgymond tejben-vajban fürdetik, (már nem annyira) az ő esetükben is elfeledkeznek a legelemibb dologról: a családjukról. Emberi kapcsolataikról, hozzátartozóik anyagi helyzetéről. Mert különben ki az, aki mellettük tud lenni, az ágyuk szélére tud ülni? Fontos a család? Az emberi kapcsolatok? A hozzátartozó is csak akkor tud mellettük lenni, az ágyuk szélére ülni, ha ő maga is elég erős testben és lélekben! Van munkája, pénze, megélhetése, mindazonáltal lelki ereje is ahhoz, hogy másoknak segítsen! Ha ugyan ez fontos, a mindenkori vezetés számára! Fontos?
Ha már kellőképpen összetörtek testben és lélekben, akkor én magam is ellátásra, támaszra szorulok! Kit érdekel? Az, hogy én el tudom-e látni a súlyos beteg édesanyámat, a munkában megfáradt, és a szintén súlyos beteg testvéremet, önmagamat, a majdan születendő unokáim nevelésében jelen tudok-e lenni? Fogok-e egyáltalán akkor élni? Ha igen, akkor tudok-e majd segíteni, vagy csak egy roncs leszek, aki mások segítségére, ápolására szorul?
Kikre van szüksége e percben a társadalomnak? Az aktív munkaképes, munkabíró, jókedvű és eredményeket magáénak tudó emberekre, vagy az elcsigázott, kifosztott testben-lélekben összetört társadalomra?
Életünk értelme a boldogság, a boldogulás! Mindezt munkával - j ó l m e g f i z e t e t t - munkával szeretnénk elérni! Ki-ki a maga területén! Mindenki szereti a munkáját a maga területén! Én is az enyémet! Minden ember szeret kreatív önálló, mindenkitől független lenni! Én is! Ezért mindannyian képesek is vagyunk sokat, nagyon sokat tenni! Mint például, szeretjük a szellemi munka mellé a fizikait is! Mindenki a lehetőségei, és teherbírása szerint! Én is szeretem a tanult szakmám, hivatásom és rengeteg megszerzett tanfolyamaim mellé a kertészkedés minden formáját! Szeretném is művelni! A lehetőségeim szerint kamatoztatni, hogy örömöm leljem az elvégzett munkában. Ám az öröm is csak akkor az igazi, ha megoszthatom másokkal! A lehetőségekhez mérten egy, kicsit hoz is a konyhára! Mit jelent az a magam és a társadalom számára, ha én a magam területén sikeres ember vagyok? Megelégedett és sikeres állampolgárként boldog vagyok, és ekkor gond nélkül el tudom látni nem csak önmagamat, de a súlyosan beteg édesanyámat, munkában megfáradt, és szintén súlyos beteg testvéremet! Születendő unokáim nevelésében is tevékenyen részt tudok venni.
Ezzel mit nyer a társadalom? Van módom befizetni a közös kalapba, mert van jól fizető munkahelyem. Ebből a pénzből jut az édesanyám nyugdíjára, jut a lányom gyesére, az unokám családi pótlékára. Családi pótlék, még így ismerem, de mire olvasod e sorokat, lesz-e még? Ha most a lányom itthon lenne, végzettségének, képességének, teherbírásának megfelelő munkakörben, megbecsülésben, megfelelő anyagi juttatást kapna, akkor itthon fizetné a járulékokat. Természetesen, akkor abból a pénzből is, jutna a Drága Nagyika nyugdíjára, és a gyermeke gyesére is! Nem szabadna elfelejteni a jelen, és a mindenkori vezetésnek azt sem, hogy MINDEN DRÁGA NAGYIKÁNAK VANNAK GYERMEKEI, UNOKÁI, NETÁN: DÉDIKÉI! Ezek a gyermekek, unokák, netán a dédikék szeretnének ott ülni a Drága Nagyikák ágya mellett, ha arra kerülne a sor! Nyugalomban, biztonságban, kiegyensúlyozott életben! Tele energiával, tele életkedvvel! Hogy ezek a Drága Nagyikák abban a biztos tudatban hagyták itt e Földi Létet: gyermekei, unokái, netán dédikéi nyugalomban, biztonságban élnek itt e Földi Létben! Nem, pedig rettegésben, félelemben, a jövőt illetően, és létbizonytalanságban! Nekem nem is olyan rég Valaki azt ígérte: nem szeretné, ha még egyszer félelemben kellene élnünk! Féltünk már eleget: és ő ígéri, hogy megteremti hozzá a létfeltételeket. Hittem neki! Helyette ezek a gyermekek, unokák, netán dédikék a jelen becsapottjai! Akik keményen tanultak, sokan egyetemet végeztek, esetleg többet is, átképezték magukat, netán TÖBB szakirányba is! Mégsem tettek le ELEGET az asztalra, mivel nem tudnak elhelyezkedni! NEM KELLENEK SENKINEK SEM! Mert túlképzettek, mert alulképzettek, mert fiatalok, mert idősebbek, mert idősödők, mert fiuk, mert lányok. Mert már szültek, mert még nem! Tehát, senki sem kell ebben az országban! El lehet menni ebből az országból! Mondta valaki, nem is olyan rég. DE, én sem azért szültem a gyermekeimet, hogy külhonban cselédek legyenek, szintén csak alamizsnáért! Félreértés ne essék! Nem a munka ellen van kifogásom! Örülök, hogy dolgoznak! Ők is örülnek, hogy dolgozhatnak! De, akkor miért tanultak, miért gyötrődtek? Tele reménységgel, tele energiával, és avval a biztos tudattal: biztosan Ő fogja megváltani a világot! Reménység nélkül, világmegváltó tervek nélkül nem ér semmit sem az élet! Lehet, hogy nem így lesz, Lehet, hogy mégsem Te, sem Én nem fogom megváltani a világot, de hajtóerőnek lennie kell! E nélkül a hajtóerő nélkül nem ér semmit sem az élet! Nem kell feltétlenül világmegváltónak lenni! Hisz már megváltották helyettünk, mert most azt nyögjük! De a boldoguláshoz perspektíva kell, ha van perspektíva, akkor van boldogulás, és boldogság is! Nem kell túl sok a boldogsághoz! Mert mi Emberek, a kisdolgoknak is tudunk nagyon, de nagyon örülni! A boldogság kulcsa ez! A boldogsághoz vezető út ez lehet! Szomorú, hogy az ember nem lehet próféta a Saját Hazájában! Akkor meg minek a baba törvény? Meg van még a baba törvény? Kiknek szól, ha már úgy is eltanácsoltak bennünket ebből az országból?
Isten hozta, Robert Cappa! Tudjuk, hogy Ő az a híres Nagy Magyar Fotóművész, aki annak idején a Normandiai Partraszállást is fotózta. Kinn óriási hírnévre tett szert. Mert ugyebár, Kis Hazánkban senki sem lehet próféta. Halála után itt Budapesten, rendeztek egy méltó kiállítást, e Neves Művész leghíresebb műveiből. Ekkor mondott méltató beszédet a fotó kiállítás alkalmából ugyan az a személy, aki bennünket, élőket eltanácsolt ebből az országból. Isten hozta, Robert Cappa! Méltatta, ezt a méltán csodálatos Művészt, aki Világszerte öregbítette Hazánk Jó hírnevét. Nem tudom, hogy merjek-e reménykedni, akkor, amikor valaki ekként bíztat bennünket: kedves fiataljaink: ha ki mentetek, és kinn helyt álltatok, visszavárunk, meg újult erővel. Vajon hihetünk neki? Mennyire hitelesek szavai? Visszatérve, lesz-e munkahelyük? Miért papolnak mindig a dolgozni akarásról? Hisz, Mi szeretnénk dolgozni! Akarunk is, tudunk is, szeretünk is! Mert szeretnénk jól élni! A Jó Létnek a feltételrendszerét, Mi magunk szeretnék megteremteni, munkával! Jól megfizetett munkával! De hogyan, ha csak egyre fogynak a munkahelyeink száma? Ne feledjük: most kettőezer-tizenkettőt írunk!
Az a sok-sok lelkes fiatal, akikkel mostanában találkozom! Öröm nézni Őket! Az élet bármely területén! Ifjú hölgyek, és urak. Szép számmal találkozom Velük, miközben önfeledten, lelkesen csillogó szemmel végzik munkájukat. Ki-ki a maga területén. Nagy felelősséggel, nagy szakértelemmel úgy, ahogy az a nagykönyvben elő van írva, ahogyan azt Ők tanulták! Olyan fiatalok, hogy akár a gyermekeim is lehetnének. Hasonló korúak, lehetnek, mint az én gyermekeim. Talán fiatalabbak is, és nagyon lelkesek. Szomorú, hogy én már megtapasztaltam, mi vár Rájuk itthon, bármi a végzetségük is. Mert itt nem kell senki sem. Sem a nagyon fiatal, sem a kevésbé fiatal, sem a munkájukat kitűnően, és nagy-nagy lelkesedéssel végző, felelősségteljes ifjak, és kevésbé ifjak. A kevésbé fiatalok is oly lelkesek az átképzések alkalmával, hisz Ők ettől remélik életük jobbra fordulását. Legyen az, hivatal, közszféra, vagy bármi más, az itt tanult Fiataljaink dolgozóink kitűnő munkaerők lehetnének itthon! Nagyon jó érzés ilyet látni. Amikor épp az elembertelenedett világ mindennapjait éljük. Félelmet, kilátástalanságot éreztem. Mert, ha az Ember nem lát kiutat, könnyen sarokba szorítva érzi magát. Ettől elgyengül, elesetté válik. Képtelenné válik a feladatainak ellátására. Az egyszerűbb feladatok ellátására is! Nem sok kell ahhoz, hogy erőt nyerjünk! Sokszor egy kedves szó, egy kedves gesztus. A Mindenkori Vezetés részéről, pedig ennek a feltételrendszerét kellene biztosítania! Ami adott esetben, megoldható lehetne akár egy tollvonással! Ezzel Szemben?
Nem találok munkahelyet, millió sorstársammal! Az, semmit sem jelent, hogy milyen a munkanélküliségi ráta! Szabályai vannak, kiket tartanak ebben a nyilvántartásban! Ha kikerült valaki, ebből a nyilvántartási körből, egyáltalán nem biztos: lesz is munkája! De viszont, már sokkal jobban mutat, sokkal kedvezőbb lesz a munkanélküliségi ráta! Csak ez a lényeg! Milyen szép számok kerekednek ki! Már lehet is dicsekedni: mennyivel kevesebb lett a nyilvántartott „munkanélküliek” száma! Ezt aztán el lehet könyvelni nagy-nagy diadalként. Győzelem! Csökkent a munkanélküliek száma! Sorra jelennek meg a munkahelyeket kínáló hirdetések tömkelege. Tudjuk jól: mire megjelenik, már fele aktualitását veszti. Nem biztos, hogy a hirdető hibájából. De, hát Mi nem akarunk dolgozni! Mondogatja valaki. Ennyit néz csak ki belőlünk? A rábízottjairól? Ha igen, akkor mire épít? Mire számít? Kettőezer-tizenkettő, ne feledjük!
Ilyen, és ehhez hasonló álláskeresési sztorija, biztosra veszem, legtöbbünknek van! Legalább egy. Szomorú, hogy csak effélékben bővelkedünk, jeleskedünk. Folyamatosan megtépázva, Emberi mivoltunkat. Ezeket a társadalom termelte ki! Megfelelő törvények, és tisztességes lehetőségek mellett ugyan, kinek jutna eszébe ilyen eszközökhöz nyúlni? Senkinek sem jó ez! Jobb lenne nyugalomban élni! Munkánkat elvégezve hátra dőlhetnénk a karosszékben.
Munkaadói oldalról nézve ugyan az a helyzet! Mennyivel jobb volna megadni a királynak azt, ami a királyé, az úrnak azt, ami az urasságnak jár, és a tisztes polgárnak, azt, ami a polgárnak a munkája után jár. Mindössze csak: a „betartható” törvényeket betarttatni. Ehhez az kellene, hogy az országnak ez legyen az érdeke! Akkor a megtermelt áruit megfelelő áron el tudja adni, hogy a dolgozóit tisztességgel ki tudja fizetni, tudjon fejleszteni, és félretenni. Mind munkaadói- mid munkavállalói oldalról az esedékes járulékokat befizessék a közös kalapba. Amikor Őrá kerül a sor: Ő is jogosult legyen abból kivenni: amely munkája során megérdemelten megilleti. Gyermekeink a gyedet, gyest. Majdan én is a nyugdíjat, és a gyermekeink is a nyugdíjat, ha ránk kerülne a sor. Megszűnjenek a kényszervállalkozások, akik esetleg ebből kifolyólag jutottak koldusbotra.
Véleményem szerint nagy-nagy szükség lenne a fizetőképes kereslet megteremtésére, nem, pedig könyöradomány kellene!
Mindezeket a dolgokat már előttem megmondták, nálam sokkal de sokkal okosabb és rátermettebb emberek is! Akkor meg miért nem hallgat Rájuk senki sem? Minek tanultak, és tépik a szájukat? Vagy akár Én? Miért? Látunk bármilyen reményt?
Okos dolog volna visszatérni a földre, a földön járni, észrevenni a földön rejlő csodákat, szépségeket. Rájössz majd arra, hogy „a pénz, semmit sem ér, bizonyos élethelyzetekben”. A pénz, az nem is ehető! Amikor már mindent elértél, amit csak kívántál magadnak, és amit ember csak kívánhat magának, akkor fog majd nagy-nagy hiányérzeted támadni… Rájössz majd arra, hogy amit kerestél a nagy-nagy messzeségben, és elérni vélted azt, és ezért elhagytad családodat, hazádat, szeretteidet, otthonodat, minden-minden itt hever a lábaid előtt: karnyújtásnyira. Minderre elpazaroltál sok-sok fiatal évet és erőt!
Megérte? Mi az, ami fontos számunkra? Miért és mennyit érdemes, és szabad áldozni? Ma még ifjú vagy, netán egy kicsit szertelen is, épp ezért, szertelenül látod a dolgokat, de eljön, azaz idő, amikor másképp látod majd, és átértékelődik minden. Kinek tesz jót az, ha lépten-nyomon becsapjuk egymást és hét bőrt szeretnénk lehúzni a másikról?
Mindent összegezve: azért, tudnod kell, minden a tiéd, nem lehet! Mindez nem ilyen egyszerű! Mindenért meg kell dolgoznod! A Földkerekségen, amióta az Élet kialakult, azóta dolgoznunk kell! Ha tetszik, ha nem! Ez az Élet nagy Törvénye! Miért is kell dolgoznunk? Hogy életben maradjunk! Vannak olyan dúsgazdag csemeték, akiknek minden az ölükbe hullik, mielőtt még ki gondolták volna. Nincs jól ez így! Az ilyen csemetéknek, jó dolgukban megy el a józan eszük. Nem tudnak önmagukkal mit kezdeni, csak halmozzák botrányaikat. Nem hiszem, hogy kiegyensúlyozott, boldog ember az ilyen! Szegény teremtmények ők! Nem tudják, milyen is a koldus szegény élete! Ezért fontos mindenféle életérzés megtapasztalása! Nem is tudják értékelni mindazt a fáradozást, amelyet a szüleiktől kapnak! Vagy mindennél fontosabb számodra ebben az elembertelenedett, elgépiesedett világban a technika minden vívmánya, és fel cseréled a nyugalmaddal, boldogságoddal? Eldobsz, ki törölsz a szívedből-lelkedből minden emberi érzést a technika csodái, és a pénz hajhászása miatt? Boldogabb vagy így? Mert tudnod kell, minden a tiéd, nem lehet! Hiányozna a technika csodája? Hisz amit nem ismersz, az nem is hiányzik. Mégis jól meg lennél nélküle! Régen sem voltak mobil telefonok, mégis nagyon, de nagyon jól meg voltunk. Ellenben volt levelezés. Alig vártam, hogy hazaérkezem, meg tudjam, jött-e levelem. Vagy alig vártuk a találkozást, és micsoda boldog várakozás volt az! Mennyire tudtuk értékelni, és mennyire tudtunk örülni minden, együtt töltött percnek! Micsoda varázslatos élet volt az! Hiányzik viszont a mai életemből az emberség, az emberi közelség, emberiesség, igaz szeretet, igaz szerelem, és hiányzik az életemből az emberiesség minden ősi formája, érzése! A legősibb, a legtisztább, a legemberibb. Az emberség, az emberiesség az egyetlen ősi, legtisztább, mondhatni a legnaivabb emberi érzés. Bele hajszoltak bennünket egy taposómalomba, és onnan nincsen kiút! A legdrágább vágyaimat pontosan ennek okán kellett feladom: a pénzkereset miatt, a megélhetésért. Nem ismered tán, mégis nagyon hiányzik! Pontosan azért, mert nem ismered, ennek a hiányától szenvedsz, oly nagyon! Talán, ma már ki kell jelentenünk azt, hogy nem ismerjük ezeket a legdrágább, legősibb, legcsodálatosabb emberi érzéseket, ezért nem is hiányzik? Hisz, amit nem ismerünk, az nem is hiányzik! Csak szenvedsz, vergődsz, és nem tudod, mi a bajod. Lehet, hogy pont ezeknek, a dolgoknak a hiánya miatt szenvedsz oly nagyon. Ki kell jelentenünk: ezek a legszebb vágyak, csak vágyak is maradnak? Nyugalom, biztos, nyugodt megélhetés? Addig biztosan, ameddig vannak kizsákmányolók, és kizsákmányoltak.