Ma pedig inkább titkoljuk végzettségeiket, hogy bármilyen munkához juthassanak! Épp a fiataloktól is ugyanezt hallottam egy alkalommal, amint Budapest felé tartottam. Ezen utazás alkalmával, miközben elfoglaltam helyem a kényelmes IC járatán. Épp a következő aktuális januári vizsgáikra készülődtek az adott vizsgaidőszakban.

Jelige: Munka

Huszonegy év 2

Mellékesen: vannak magán munkaerő-közvetítő irodák is! Ezek is belőlünk élnek. Mivel nem termelő-tevékenységet folytató vállalkozás, honnan is lenne árbevétele? Végül is munkahely-teremtő: hisz alkalmazottai számára teremtett munkahelyet! A hiábavaló tanfolyamokból is eleged lesz, hisz úgysem nyújt semmit sem, úgysem tudsz elhelyezkedni, akkor, ez is minek? Ezt az állapotot már felcserélnéd bármivel. Nincs más lehetőséged, mert ettől csak rosszabb lehet, elvállalsz bármit. Rosszabb is lett, egészen máig: kettőezer-tizenkettő. Az elmúlt időszakokban csak munkahelyek százezreinek bezárásáról hallani. Nem pedig munkahely-teremtésről! Pedig, Mi Emberek, Mi Magyarok: imádunk dolgozni! Önálló, mindenkitől független életet élni! Mindezt munkával, jól megfizetett munkával szeretnénk elérni! Kikérem magamnak, és Mindannyiunk nevében kikérem azt a gyanúsítgatást: miszerint, ingyenélő tagjai lennénk a Magyar Társadalomnak! Amikor elzárnak előlünk minden lehetőséget, minden menekülési útvonalat! A munka világából ki zárnak. Gyermekeinket külföldre ajánlják, miközben rengeteg külföldit nyájasan invitálnak. A mindenkori vezetés, az elmúlt huszonegy évben, jó szülők módjára bántak velünk. Mint jó szülők szoktak gondoskodni csemetéikről! Tehát, jó szülőkként vigyázták, vigyázzák ma is életünket! Eltűrték, és megengedték, hogy ki babráljanak Velünk! Bele hajszoltak bennünket uzsorakamatos deviza hitelekbe, és mindenféle nyalánkságokba! Eltűrték, és ösztönözték, ösztönözik ma is mindenféle kétes pénzügyi tranzakciókat, amelyeket jó befektetéseknek neveznek. Ilyen egy jó szülő? Bele hajszolja csemetéit mindenféle, jó pénzügyi tranzakciókba, kilátástalan eredetű, és jövőjű cirkuszaiba? Amikor már elég a rengeteg tanmesékből, amelyekkel mindhiába bővíted ismeretanyagodat, látószögedet a tanfolyamok alkalmával, úgy is csak kiszámíthatatlan kimenetelű és jövőjű lesz, akkor már egy kicsit elkeseredsz. Csak rosszabb lett a helyzet! Hiába végeztem el a tanfolyamot, úgysem vesznek fel! Úgysem lesz állásom, állásod. Mert idősödő vagy, mert túl képzett, mert alulképzett. A tanfolyamok is csak a képzőcégeknek jó! Csak Nekik ad munkát, nem utolsósorban, szép summát. Nap, mint nap ugyanerről hallani a médiákban. Kettőezer-tizenkettőt írunk! Arról tájékoztatnak: hogyan is megy ez a mindennapokban. Nem nyújt igazán semmit sem! Először egy gyönyörű intézményben kezdődik az „okítás”, majd presszókban folytatódik, végül be akar bújni az otthonodba! Mindezek lekövethetetlenek. Mire lecsapnának rájuk, máris tovább álltak. Más néven tovább működnek. Ezekkel szemben, csak mindenkori vezetőink léphetnének fel! Mármint, ha fel akarnának lépni ellenük! Valamint, biztos egzisztenciákat teremtő: jól jövedelmező állásokkal! Ha ez lenne az érdeke a mindenkori vezetésnek! A cégek nagy árbevételekre, produktumokra tehetnének szert. Mindazonáltal: hátradőlhetnének a karosszékben. Befizethetnék az állam felé az összes fizetnivalót. Ennek eredményeként, nekem a jelen törvény szerint nem hatvannégy évesen volna „jogom” elmenni teljes jogú öregségi nyugdíjba! Ez még jelenleg kilenc év! Mire elközeleg: már száz évesen lesz jogom a teljes körű öregségi nyugdíjhoz? A cégnek pedig volna módja fejleszteni, és félre tenni, hogy ez is egy jól működő vállalkozás lehessen. Mire is jó ez az egész élet? Mi dolgod ezen a világon? Már nem álmodsz az elképzeléseidről. Az álombéli munkádról, hivatásodról. Mi lesz a gyermekeiddel, unokáiddal? Miért is születünk erre a világra? Ebből az időszakból az úgynevezett: rehabilitációs cégek tűnnek fel, újra, és újra. Ezért sem lehet elégszer beszélni róluk, hangsúlyozni szerepüket! Eredetileg a nyolcvanas évektől vannak, eredeti rendeltetésük: a csökkent munkaképességűek visszavezetése a munka világába. Óriási állami támogatással, önbizalommal és nagymellénnyel bírnak! Ugyebár náluk van a pénz, mindazonáltal náluk van a hatalom is! Ezekkel, csak az a bajom: itt biztos jövőre nem számíthatunk! Sorra rendre meg szűnnek, nem tudják betölteni eredeti hivatásukat, rendeltetésüket. Nem biztos munkaerő piaci szempontból sem, így nem tölti be eredeti rendeltetését. Ezekről a köztudatban kialakult hangsúlyos ismeretanyagunk abban merül ki: ők azok, akik az úgynevezett gombválogatás, csavaranya le-és fel csavaroztatása tekintetében jeleskednek. Más munkákat is végeztetnek: úgy, mint szőnyegszövés, lábtörlő készítés. Súlyosan látássérült, és egyéb súlyos fogyatékosságú emberek mellett a kevésbé betegek állásban tartása a cél. Színes gombválogatás, stb. Itt nem beszélhetünk óriási árbevételekről, így óriási produktumok létrehozásáról sem. Én kis naiv úgy gondoltam: egy gazdaság úgy működhet jól, ha komoly produktumot állítanak elő, nagy árbevételre tesznek szert.
Felvilágosítottak, ez nem így működik. Ma nem cél itthon terméket előállítani! Ezek a cégek azért vannak, hogy valamelyest részt vegyenek az ország megélhetésének mobilitásában: vagyis ebben az értelemben véve, a fizetőképes kereslet fenntartásában lenne fontos szerepük. Akkor kijelenthető, hogy egy ország lehet akár non profit is? Magyarán szólva: ezáltal vagyunk képesek megvásárolni saját szükségletünk és pénztárcánk szerint a behozott árut. Ami enyhén szólva, igen csak kifogásolható, kétes eredetű- kétes minőségű. Rengeteg ilyet ismerünk, a mérgezett paprikától kezdve. „Kishazánkban piacgazdaság van!” Mondta valaki, kettőezer-hatban. Nem dívik itthon használható, és eladható terméket előállítani! Akkor mi lesz a sok behozatalra szoruló silány termékkel?
Csakhogy a munkáltatók egy része ezzel súlyosan visszaélt. A csökkent munkaképességűek után nagy pénzösszegeket vettek fel. Arra most nem térnék ki, hogy mennyit. Lényeg az, hogy a dolgozó munkaképesség csökkenésétől függ a dolog. Tegyük hozzá, ez bőven megéri! Nem kell mást tennie a cégnek csak… ezt már mindannyian tudjuk: a gyakorlatban hogyan is van ez. Nem hiszem, ne lenne család, aki ezt el ne szenvedte volna. Családok, akik ennek az okos gazdasági tevékenységeknek a fájdalmát ma is szenvedik. Nem beszélve a következményekről, és az elszenvedett sérelmekről, amelyeknek sebeit sok család ma is fájlalja. Netán ezek a sebek soha nem gyógyuló következménnyel jártak, mert nem fizették ki őket, megélhetésük kétségessé vált! Netán ennek okán árverezték otthonukat, a felgyülemlett kifizetetlen számlák miatt. A következő eset nem rehab cégnél történt: Hónapok óta nem fizették ki dolgozóikat. Tovább dolgoztatták őket. Tovább is dolgoznak abban a reményben: majd együtt az egészet kifizetik. Aki nem megy dolgozni, nem kap egy fillért sem. Persze, hogy mennek. Valaki az illető lakására ment a pénzért. Verést helyezett kilátásba. Mondván: ez zaklatás. Micsoda dolog valakit az otthonában zaklatni!
Azzal, hogy ezekben, az esetekben csak határozott idejű munkaszerződésről lehet szó, már a pénzintézetek felé nem vagyunk hitelképesek. Mint utóbb kiderült, ez csak jó. Imént említett esetekben bejelentik ugyan a dolgozót, mert ez a támogatás egyik feltétele.
A dolgozókat úgy fogták meg: a megengedett munkaidőn túl sok-sok túlórát róttak rájuk, amelyeket nem fizettek ki. Később a munkabéreket sem!
De hát ők a menők, az úriemberek: náluk van a pénz, mindazonáltal, náluk van a hatalom is!  Köztudott olyan eset is, amikor egy teljes éven át nem juthattak a bérükhöz ezek az emberek, de még az irataikhoz sem! Így hát nem tudtak elmenni újabb „szerencsét próbálni”, hamuban sült pogácsával a tarisznyájukban. Vagy ha időközben valakinek lehetősége nyílott volna, mondjuk a nyugdíjazására. Iratok nélkül lehetetlen bármit is tenni, bármit is elintézni. Ezek a „felelősségteljes úriemberek” nem gondoltak senki másra, csak önmagukra! Milyen jó munkát végeznek, mennyire szívükön viselik dolgozóik sorsát. Apropó, állami támogatás: avagy ez a MI pénzünk! Mi tettünk a közös kalapba! Munkabérünk adói, járulékai. Mármint, ha van munkahelyünk! Vásárlásaink adott esetben: huszonöt százaléka! Amelyet tőlünk elvettek egyik kézzel, a másikkal megkapják a szóban forgó cégek, vállalkozások. Mikronnyit kap vissza a dolgozó, munkabér címén. Ha ugyan megkapja. A cégek egyik kedvezménye: nem kell befizetnie a járulékaikat dolgozóik után! Csökken, és csökken a kalap tartalma!
Közben senki sem gondol arra, hogy ezzel a módszerrel helyrehozhatatlan károkat okoznak! Nyilván ez a cél! Mert különben nem tudom elképzelni, hogy ebben az országban senkinek sem tűnik fel: fogy a lakósság, és a Társadalombiztosítási alap! Apropó: 2012: egy előrejelzés a KSH illetékese részéről: Számunk e percben: kilencmillió-hatszázezer fő! Közben csak egyre fogyunk, mindez a „kiváló” gazdaságpolitikának köszönhető! Szóvivőnk szerint: sokkal többen hagyják el az országot, a hivatalos számnál. A fogadó országok számaival pedig köszönőviszonyban sincsenek! Tehát, fiatalok, szüljetek hangzott a bíztatás a minap a Televízióból. 
Miből fognak a jelen nyugdíjasainak fizetni, a jövőbeniről nem is beszélve!
Még nem szóltunk a fekete munkából származó kiesésekről! A Magyar Honban tanult fiatalokról: akik a Mi Gyermekeink, reménységeink! Jobb esetben! Mert rengeteg külföldi is tanul nálunk! A mieink meg külhonban. Nincs is ezzel semmi baj. Ez a jelenség büszkeséggel tölt el. Addig a pillanatig, nincsen semmi baj ezzel az egésszel, ameddig a mi gyermekeinek van itthon helyük! Akik a mi pénzünkön tanultak, mint ahogyan mi is tanultunk a szüleink pénzén, nagy-nagy szorgalommal, kitartással, és ambícióval. Gyermekeink törték magukat éveken át! Szenvedve gürcöltek. Cipelték az egyetemre egy heti ruháikat, szárazélelmet, könyveiket. Bízva, és reménykedve abban, hogy Kishazájuk Jövőbeni Pillérei lesznek! Nekünk pedig az eltartóink! Bízvást hitték - hittük - mindezt, mert a korábbi években ez így is működött! Kemény tanulásért, munkáért jár a megérdemelt jutalom: vagyis mindannyian el tudnak majd itthon helyezkedni: tudásuk, képzettségük, teherbírásuk, érdeklődési körüknek megfelelően. Mi pedig minden további nélkül szívesen, és boldogan vettük mindezt, szívesen áldoztunk minderre. Nem csak azért, mert Ők a Mi Gyermekeink, hanem mert ez korábban is így működött, szüleink taníttattak bennünket, és ezzel nem is volt semmi baj! Ez az élet rendje! Hisz Ők a Mi jövőbeni támaszunk, reménységünk! Ez a korábbi években is így volt, és jól is működött! Ezt sem lehet elégszer hangsúlyozni, mert ezzel a korábbi időkben nem volt semmi baj! Sík volt akkoriban dicsekedni a szülőknek, nagyszülőknek, gyermekeikkel, unokáikkal, hogy épp milyen sikereket, eredményeket értek el, könyvelhettek el, épp az aktuális tanulmányaik során.
Ma pedig inkább titkoljuk végzettségeiket, hogy bármilyen munkához juthassanak! Épp a fiataloktól is ugyanezt hallottam egy alkalommal, amint Budapest felé tartottam. Ezen utazás alkalmával, miközben elfoglaltam helyem a kényelmes IC járatán. Épp a következő aktuális januári vizsgáikra készülődtek az adott vizsgaidőszakban.
Miközben fiataljainkat minden erővel külföldre szorítanak, arról siránkoznak mindenkori vezetőink: fogy a Magyarság, mind gyérebb a Társadalombiztosítási alap. Nem lesz miből megélniük a jelen nyugdíjasainak. Nem tudunk Nekik miből fizetni. Ellentételezésül rengeteg külföldit befogadnak. Miközben, egyre csak csökken a munkahelyek száma! Nem tudom elképzelni magamat ezeknek a Nagy Tudású, Mindenkori Vezetőinknek a helyében: mi vezérli Őket? Akik mindezt nagyon jól tudják! Akik a szüleink, a mi, és a jelen nyugdíjasainak pénzén ingyen tanultak?  Hogyan is gondolják az egészet? Az Élet Menetét? Az Élet Értelmét?
Nyugdíjunk alapja az elmúlt (X év) munkával szerzett szolgálati éveink! Jelen törvény szerint - ha még nem módosították - és ezt az én korosztályomnak mondom: 1988. január elsejétől kell a jogosultság megléte esetén a hozzátartozó nyugdíjösszeg alapját nézni. Összege egy valorizációs szorzó alapján kerül megállapításra. Tehát, jogos a jelen nyugdíjasok érverése!  Miszerint a nyugdíj alapja az évek alatt munkával szerzett jog! De ha nem teremtünk alapot a kifizetésükre, akkor nem lesz pénz! A jelen „dolgozó rétegének” vagyis a „munkára képes, és köteles rétegnek, pedig nem lesz nyugdíj alapja, nem lesz nyugdíjjogosultsága sem! Ha nem tesszünk a közös kalapba, akkor nem is lesz onnan mit kivenni! Nem lesz jogosultságunk sem!
A jelen munkaképes, és munkára köteles réteg rendkívüli módon kiszolgáltatott helyzetben van! Tekintet nélkül korra, nemre, iskolai végzettségre! Mindannyian ismerünk ilyet: családjainkban, közeli-távoli ismerőseink között. Diplomás, többdiplomás fiatalok, mind munkájuk során már megfáradtak között is.
Számomra nem életszerű, és elfogadhatatlan: miközben szorgalmazzák mindenféle eszközökkel a születések számának emelkedését, mint például a babatörvény, ezzel szemben a meglévő fiatalokat minden eszközzel külföldre szorítják korra, nemre, iskolai végzettségre tekintet nélkül. Nyilván ennek is megvan a maga magyarázata.
Miközben a jelen nyugdíjasait úgymond tejben-vajban fürdetik, (már nem annyira) az ő esetükben is elfeledkeznek a legelemibb dologról: a családjukról. Emberi kapcsolataikról, hozzátartozóik anyagi helyzetéről. Mert különben ki az, aki mellettük tud lenni, az ágyuk szélére tud ülni? Fontos a család?  Az emberi kapcsolatok? A hozzátartozó is csak akkor tud mellettük lenni, az ágyuk szélére ülni, ha ő maga is elég erős testben és lélekben! Van munkája, pénze, megélhetése, mindazonáltal lelki ereje is ahhoz, hogy másoknak segítsen! Ha ugyan ez fontos, a mindenkori vezetés számára! Fontos?
Ha már kellőképpen összetörtek testben és lélekben, akkor én magam is ellátásra, támaszra szorulok! Kit érdekel? Az, hogy én el tudom-e látni a súlyos beteg édesanyámat, a munkában megfáradt, és a szintén súlyos beteg testvéremet, önmagamat, a majdan születendő unokáim nevelésében jelen tudok-e lenni? Fogok-e egyáltalán akkor élni? Ha igen, akkor tudok-e majd segíteni, vagy csak egy roncs leszek, aki mások segítségére, ápolására szorul?
Kikre van szüksége e percben a társadalomnak? Az aktív munkaképes, munkabíró, jókedvű és eredményeket magáénak tudó emberekre, vagy az elcsigázott, kifosztott testben-lélekben összetört társadalomra?
Leghőbb vágyam az, hogy jól érezzem magamat a bőrömben. Így tudok csak hasznos tagja lenni társadalmunknak. Jól menő, és jól fizető munka. Ekkor nem álom a jól fűtött lakás. Ha, nem csak akkor örülök a szobámba lépve: nem jéghideg a radiátor, csak simán hideg, az átlag hőmérséklet nem egy számjegyű, januárban. Vidáman, jókedvűen telnek napjaim. Segíthetek másokon, ha arra kerülne a sor. Szívesen venném mindezt, amelyet az Alkotmányban ígértek nekem. Nevezetesen: munkához, emberi élethez, lakhatáshoz való jogot.