Jelige: Munka – Huszonegy év 1

De, mi nem akarunk dolgozni! Amely tragédia: Lári életében is. Lári, a mindig pesszimista, Fári, a mindig optimista, míg a közvéleményt, úgy általában: opportunizmus jellemzi. Úgymond: elvtelenség, megalkuvás. Ezzel a hozzáállással, mentalitással vissza is élnek.

                      
Jelige: Munka

Huszonegy év 1

A létünk és megélhetésünk nívósabbá tétele foglalkoztat bennünket ősidőktől fogva. Meghatározza mindennapjainkat. Ezért képesek is vagyunk nagyon sokat tenni. Mindezt munkával, jól megfizetett munkával szeretnénk elérni. Az ősközösségi társadalom felbomlása óta vannak kizsákmányolók, és kizsákmányoltak. Ott kezdődött minden, amikor az erősebb elvette a gyengébbik bunkóját. Vagyis, testi erejénél fogva leigázta a másikat. Igazodva a mindenkori társadalmi beidegződésekhez. Ebben sem változott az emberiség hozzáállása, ősidőktől fogva. Mintha megállt volna az idő. A mindenkori fejlődés mutatja csak: eltelt több ezer év. Az ősi ösztönök előtörnek újra-meg újra. Minden az enyém, téged eltaposlak, bármi áron. Miért van ez így? Tesszük fel megannyiszor a nagyon egyszerűnek tűnő kérdést. A válasz egyszerű, mindössze két szó: pénz és hatalom. Ha van pénzed, akkor van hatalmad is, minden a tiéd, lehet! Bármi! Csillogás, nívós élet. Mire rájössz majd arra: mindez semmit sem ér, addigra vége, mindened elvész. Mindaz, ami számodra a legdrágább. Adott esetben.
Az elmúlt huszonegy év is ezt igazolja!
Bárhol is vagy, az ezzel kapcsolatos sirámokat hallhatod. Egy-egy epizód: mind egy-egy összetört élet, darabjaira hullott család.  A minap hallottam egy történetet: akaratlanul is. Az asszonyka így panaszkodott: Fel vették egy büfébe dolgozni. A cég állami támogatást kapott utána. Felét adta tovább munkabér címén. Azt is csak: úgy, kelletlenül. Harmadika helyett a hó végével. Az utolsó tízezret, a kasszából ki vett apróval: tíz-húsz- száz forintosokkal fizették ki, úgymond, apró pénzzel. Minden értelemben véve. Úgy kellett szegénynek elvinni, beváltatni. A nyári szünidő kezdetén elküldték „pihenni” azzal, hogy szeptemberben újra várják. Nem várták! Felvették a következőt, aki után szintén nagy pénzt vett fel a „munkaadó”. Ez van! De, mi nem akarunk dolgozni! Amely tragédia: Lári életében is. Lári, a mindig pesszimista, Fári, a mindig optimista, míg a közvéleményt, úgy általában: opportunizmus jellemzi. Úgymond: elvtelenség, megalkuvás. Ezzel a hozzáállással, mentalitással vissza is élnek. Azok, akik mindezt megtehetik, a gyengékkel, elesettekkel! Nehéz így bármit is megoldani. Sok történet közül egy: Ez a történet nem mese, de sok ezer család, munkavállaló, munkát kereső igaz története!
Lári, a mindig pesszimista arról panaszkodott: nem talál munkát. Már bármivel is beérné, csak munka legyen. Kormányunk munkát ígért nekünk, így nagy reménységgel elment egy céghez, szerencsét próbálni. Amely kifejezetten arra jött létre, több mint húsz éve, hogy a csökkent munka képességűeket visszavezesse a munka világába. Ezeket nevezik: rehabilitációs cégeknek. A továbbiakban: csak rehab cégek. Miniszterelnökünk szerint mindenki dolgozhat, aki akar. Kétségbe vonta a mi akaratunkat, a munkához való hozzáállásunkat!
Tehát: Lári elment szerencsét próbálni, a szóban forgó céghez:
Úgy fél évvel korábban leadott minden papírt, amelyek szükségesek egy munkavállaláshoz. Majd, telefonon értesítették: már azonnal jöjjön: nagy szükségük van a munkaerejére. Hagyott is, csapot-papot, az első busszal rohant. Micsoda büszkeség töltötte el: rengeteg végzettségében bízva elhitte: égetően nagy szükség van rá. A munkaügyön érte az első pofon. Órákon át, váratták, mindenkit eléje vettek, csak azt követően került sorra. Kérdéseire nem kapott választ: mi lesz a munkája? Hiába várta a körbe vezetést, amelyet, egy valamit is magára adó cég megtesz. A munkatársak bemutatása is elmaradt. Minden papírt aláírattak vele, kivéve a munkaszerződést. Azt csak a hó végén, a munkába lépés napján. Itt a munkába lépés, minden alkalommal: hó vége! Minden iratot lefénymásoltak, négy példányban, az ő pénzén. Borsos áron. Így elúszott az a négyszáz forintja, amelyet arra a hétre tett félre két kenyérre. Mert kapható még kétszázért kenyér, ha lejárja a lábát. Vagy idejében megy a megszokott üzletbe. Akad még otthon egy kis vaj, krumpli, zöldség, gyümölcs, a kis kertjéből. Ezzel átvészelheti addig, ameddig megjön az első fizetése. Ordítva rohant vissza a munkaügyi központba, segítséget remélve. Útközben a járókelők ledöbbentek: ennek meg mi baja? Az Úrhölgy mosolyogva kérdezte: Van jövedelme? Igen, huszonhétezer. Akkor nem ellátatlan, nem segíthet. Senkit sem érdekel, hogy a huszonhét nem fedezi a devizahitelt. Az „ilyen” cégeknél csak a hó végével veszik fel a „munkaerőt” majd úgy három hét után elküldik: vagyis az a szerencsétlen „mond fel”. Felmondatják. Finoman értésére adják: jó volna, ha felmondana. Vagyis minden papírt előre elkészítve íratnak alá. Úgy egy hónap múltán, szintén hó végével újból jön a telefon: azonnal jöjjön: pótolhatatlan a cég számára. Majd, jött a végtörlesztési cirkusz. Megpróbálta volna ez a szerencsétlen, de nem volt hitele a pénzintézetnél. Mivel, csak négy órában, minimálbérért alkalmazzák ezeket, a szerencsétleneket, semmit sem tudnak elintézni. Harmincezer, ugyan már, és a képébe röhögtek az ügyintézők. Gondolta volna meg, mielőtt felvette. Azt már elfelejtették: a pénzintézetek dobálták a „deviza” hitelt boldog-boldogtalan számára. Még a vízcsapból is ez jött. Még csak munkaviszony sem kellett hozzá! Sejthettük volna, mondta Lári. Késő bánat.
Ezek a cégek értéket nem állítanak elő. Elenyésző volumenű az apró dolgok bepakoltatása népgazdasági szempontból. Nem beszélve a selejtek újbóli, többszörös pakoltatásáról. A tamponbontása külön szám, amely átmosott ugyan, de nem steril állapotú, bontandó „munkaanyag”. Különböző csecsebecsék készítetése milyen népgazdasági horderejű? Persze, azért mást is készítenek. Mondanom sem kell: hasonló mentalitású, horderejű cégekről, dolgokról van szó. Nem volna kifizetőbb inkább békében hagyni ezeket, a szerencsétleneket, ha nem tudnak tisztességes munkát biztosítani számukra? A cégekbe invesztált nagy összegeket inkább a rászorulók között szétosztani! Nagy szükség lenne szemléletváltásra: társadalmilag, és a munka világában! Ne mutogassunk egymásra: Te nyugdíjas vagy, esetleg lehetnél, ha minden összhangban lenne. Akkor egy boldogabb társadalomban élhetnénk. Változtatás a munkaügyi központokban is elkelne: fölösleges munka-halmaz szükségtelenné válna: haszontalan a munkanélküliek nyilvántartása. Minek, ha úgysincs munka, sokan nem jogosultak ellátásra. Akkor inkább hagyjuk az egészet. Támogatások leszervezése, koordinálása, elosztása, mind-mind fölöslegessé válna! Rengeteg papírmunka elhagyásával hány fa élhetne még? Nekünk pedig mennyivel tisztább levegőnk lenne? Apropó, hány „rehab” cég van manapság itthon? Több ezerre tehető számuk. Gombamód szaporodnak, csak azt nem tudom, minek? Minden ilyen koordináló mondjuk úgy: „egység” nem termelő, igy értéket sem hoznak létre. Ezért a koordináló helyeken, sem ártana lomtalanítás, leépítés. Mennyit hozna a konyhára? Csupán csak: Népgazdasági szempontból.
Fári, pedig végig cáfolta az elhangzottakat. Ugyan, már! Legalább van egy kis munkánk, ez által jövedelmünk. Nem számít a munkaviszony. Már úgyis nyugdíjas vagyok. Ahhoz a nyolcvanezerhez jól jön az a kis harmincezer. Ha elküldenek, hát aztán! Addig is pihenünk. Én már úgy sem bírnám a hat-hét órát. A folyamatos munkaviszonyt sem. Ha szólni mernénk, nem vennének vissza, ez tuti.
Egy alkalommal Lári megpróbált önmagáért, és másokért is kiállni. Mondanom sem kell: a többiek lehurrogták, spionnak, besúgónak nevezték. Igaz, Lárit nem küldték el. A szerződés lejártát követően behívatták, mert épp az aktuális év végi szabadságát töltötte: jöjjön, de azonnal! Aláírni az új munkaszerződést. A telefont letéve, mindent félbehagyva, épp az aktuális karácsonyi sürgölődés foglalta le, azonnal rohant. Újból csak nagy büszkeség töltötte el. Mégis csak jók valamire ezek a tanfolyamok, végzettségek. Mégsem volt hiába való törnie magát. Ezzel szemben kész iratokat nyomtak az orra alá: szerződése lejárt, a továbbiakban nem tartanak igényt munkájára. Ez a cég ajándéka, karácsonyra. Az ifjú és igen csinos nő mindezt mosolyogva tette. Miközben arról biztosította Lárit: három hét múlva találkoznak. A cég karácsonyra sok ily kedves ajándékot osztott szét szeretett, és nélkülözhetetlen dolgozói között. Akiket közben elküldött, majd visszavett, szabadság nélkül, és négyezer forint munkabérrel mehetett karácsonyozni. Ez utóbbiakkal történt: futár szaladt utánuk az aláírandó papírokkal. Aznap még dolgoztatták, de senki, sem mert a szemükbe nézni. Persze, azért volt szaloncukor, osztás is a szakszervezeti tagok között, amely erősen kifogásolható minőségű. Elmondanám itt a súlyosan fogyatékos, és a kevésbé beteg emberek is alkalmazást nyernek. Tudod, borzasztó látvány, ha épp melletted lesz rosszul valaki. Mondta Lári. De, ők is munkavégzésre kötelesek, képesek, alkalmasak. Más megvilágításból látja mindezt a munkaadó, munkavállaló, és azok, akinek még a munkaviszonyra is szükségük lenne, majdani nyugdíjjogosultságukhoz. Nem mindegy, mennyi az annyi. Ezek az elforgácsolt évek, igencsak meg rövidítik a leendő nyugdíjas pénztárcáját. Ugyan, már legyintenek ama tábor képviselői. Akkor már nyugdíj sem lesz. Éljünk a mának. Harmincezerből.
Alig várom a találkozást Lárival. Vajon visszavették?
Már rég lemondtál arról, hogy a szakmádban helyezkedjél el. Arról pláne, hogy az érdeklődési körödnek megfelelően találj valamit. Netán kissé megfáradtál már az évek során, és valami könnyebbet találj. Mint tudjuk, nem szeretünk fizetni, a közös kalapba betenni, csak kivenni onnan, csak az esik jól. Ekkor: év, évtized, évszázad, évezredforduló van!
Modern világban élünk, és demokráciában, nem lehet a régi módon gondolkodni… Valóban, egy modern XXI században élünk, és nem lehet csak úgy… Sajnálatos módon, nem voltak, akik kiálljanak mellettünk. Az aktuális vezetőink nem álltak mellénk. Az övéik mellé. Mintha csak külön malomban őröltek volna. A dolgozó réteg a társadalom mostoha gyermekévé vált, és az is maradt. Mind máig. Ezért sajnos a munka világában maradtunk el túlzottan: semmi sem kell, amit magyar kéz állít elő! Túl drága, és így nem lehet kigazdálkodni a nyereséget.
A munkaadó és a munkavállaló érdeke más? A munkavállaló a megélhetés reményében kénytelen megalkudni, amelyeknek beláthatatlan következményei lehetnek. Lettek is! Mindennapjaink is ezt igazolják.
Míg a munkaadói oldal sincsen időnként rózsás helyzetben.
Sok közöttük az úgynevezett kényszervállalkozó, aki hamar csődbe megy! Megint csak népgazdasági szempontból kérdezem: milyen károkat okoz egy-egy csődbe ment vállalkozás? Amelyek az induláskor nagy pénzösszegeket vettek fel? Puccosan indítják vállalkozásaikat, nagy reménységgel. Pár hónap múltán, gyakran látjuk feldúltan üresen az előbb még szebb napokat látott helységet. Egy-egy helység évente négy-öt alkalommal mindezt átéli. Nem tudni manapság mi az a termék, amelynek piaca van. Amelyből tisztességes állampolgár lévén kigazdálkodhatná mind azt, amire szüksége van egy jól menő cégnek, vállalkozásnak. Megadhatná mindazt a királynak, ami a királyé, a polgárnak, ami a polgáré.
Magyarán szólva: meg tudná fizetni a munkás tisztességes munkabérét és járulékait, és az összes fizetni valót az állam felé. Akkor egészen biztosan jutna az egészségügyre, a nyugdíjalapba, hogy a jövő nemzedékének is legyen nyugdíjalapja. A jelen nyugdíjasainak is legyen nyugdíja, ne csak jogosultsága. A jövő nemzedékének még a jogosultság is elmarad. A nyugdíj munkával szerzett jog. Mondják a jelen nyugdíjasai. Valóban így van ez! De a jelen „aktív” dolgozó rétegnek mi jut majd? Nem beszélve a jövő generációjáról! Mi lesz velük?
Mert dolgoztatják ugyan őket, „feketén” amelyet sokszor ki sem fizetnek! De nem lesz munkával szerzett jogosultságuk a nyugdíjhoz. Ez a bajom a mai szemlélettel, hozzáállással. A mindenkori szemléletet nagyra becsült politikusaink „kreálják”, amelyet a lakósság nagy része etalonként fogad el, és követ. Így születtek a „rehabilitációs” cégek. Ők lettek a modern munkaadók etalonjai. Nagy várakozással néztünk elébük. Mint az Állam által életre hívott, finanszírozott, garantált „erődök” a munkaerő-piacán. Fő tevékenységi körük között szerepel: mint a „gombválogatás, csavaranya le és fel csavaroztatása, szőnyegszövés, lábtörlő készítés”. Ezek az úgynevezett „rehabilitációs cégek”. Palettájukon szerepel még: hímzés, csomagolás, többek között. Nagy állami támogatással a zsebükben „foglalkoztatják” ugyan a csökkent munkaképességű munkavállalókat, de nem igazán jelent megoldást, hosszútávon. Sem gazdaságilag nem termelnek „úgymond” értéket. Nem azért, mert a dolgozókkal van a baj. A munkaanyag témaköre sántít. Nem értettem, mire jó ez, és kiknek? Netán megnőtt az igény, a kereslet a rongyszőnyegek, lábtörlők iránt? Kifejezetten ezeket, keresi a lakósság, hogy ily módon segítse e termék gyártóit, és forgalmazóit? Felhomályosítottak: ez mindenkinek jó. A cég „létezik”, a munkavállaló munkához jut, jövedelemre tesz szert. Lesz vásárló ereje, mindazonáltal megvásárolhatja a beáramló, hitvány, kétes eredetű, és nem túlzottan jó minőségű árut. Ez lehet hibás is, mérgező is, adott esetben. Ki az, aki jól jár? Ezen érdemes lenne elgondolkodni: hosszútávon ki az, aki jól jár…
Sajnos, én is megtapasztaltam a munkanélküliség minden keservét, gyötrelmét, fájdalmát. Mert bizony, nagy fájdalom az, ha nincsen munka, nincsen megélhetés, egzisztencia, boldogulás, boldogság. Ebben az esetben a boldogság szó más értelmet kap. A mindennapi életre vetítve, ami ugyanolyan fontos, mint a nagy, mindent elsöprő, óriási boldogság a szerelemben, vagy a sikeres élet ama állapota, amit véleményem szerint ugyancsak mindannyian átélünk már egyszer-egyszer az életünk folyamán: így vagy úgy.
Valóban, életünket az érzelmeink vezérelik. Borzasztóan fontos az életnek mindenféle megtapasztalása. A jó éppúgy hozzátartozik életünkhöz, mint a kevésbé jó, vagy a rossz. Ez az, ami életünket megedzi, ettől leszünk képesek életünk vitelére, majdani családalapításra. Képesek leszünk a terhek elhordozására. A másokéra is, ha időnként erre kerülne a sor az élet, ezt várná el tőlünk.
Ennek fényében róttam a közvetítő irodákat, bújtam az újságokat. Így telt el az utolsó hat év. Több-kevesebb sikerrel. Amikor már elég, a munkaügyi közvetítő irodák ígérgetéseiből mindenből eleged lesz. Megjegyzem: ma már nem is ígérgetnek. Akkor meg minek vannak?   
Sokat várunk kettőezer-tizenkettőtől, én is. A munka világától. Amikor fontossá, legfontosabbá az Ember válik, ebben a káoszban. Amikor nem egy statisztikai szám része leszünk. Amikor: nekünk, értünk alkotják a nekünk szóló, nekünk kedvező törvényeket. Hihetünk nekik? Hisz már annyiszor hittünk, és annyiszor megvezettek már. Sokat ígértek.