Nagyanyám állítólag elpityeredett, amikor kiderült, hogy az új bútorok nem férnek el a lakásba, a hatalmas diófa ruhásszekrényből, amely apám szinte egyetlen öröksége volt, egyszerűen le kellett vágni, hogy beférjen az ajtón. Apám ennek ellenére büszke volt, hogy kitört a föld nyomorúságából, ahogy ő nevezte. Anyám pedig nagyokat sóhajtozott, miután kiderült, hogy a falak papírvékonyak, és ablakok résein befújt a hideg, téli szél.

Jelige: Lydia

Senki földjén

A sáros utcára élénken sütött a tavaszi nap. A szél ugyan csípte még az ember arcát, de már volt jele annak, hogy hosszú, fagyos tél után, késve ugyan, de beköszönt a tavasz. A hó már csaknem mindenütt elolvadt, helyét felváltotta a sár, a megolvadt hólé pedig csörgedezve futott le a csatornákon, akárcsak mint kis patakocskák.
Az utca a kisváros szélén volt, pár házzal feljebb az út belefutott a végtelenbe: a szántóföldek végtelen hosszúságába. Amíg csak a szem ellátott sáros göröngyök feküdtek egymás hegyén-hátán, a fekete anyaföld megmunkálásra várt. A friss szél a szántóföldek édes- föld illatát sodorta be az utcába, az embernek szinte kedve lett volna beletúrni a sáros göröngyökbe. A kétablakos kockaházak hosszú sora vigyázva állt őrt az utcán. Egyforma szemeik- az ablakok- hunyorogva tekintettek az emberre a vakító napsütésben. Mintha csak megfigyelték volna minden lépésemet. Egészen az utolsó házig kellett gyalogolni, az ősrégi kertkapu vidáman nyikorgott, a frissen kibújt tavaszi virágok vidáman integettek. A foltos házimacskák egész hada köszöntött.
Amikor beléptem a házba ismerős érzés dobogtatta meg a szívemet. A hazatérés érzése. Nagyapám a kályhánál ülve melengette göcsörtös kezeit, mint egy fa gyökere, úgy néznek ki- gondoltam mindig gyerekkoromba. Ha nem is egy fa gyökere, de a család gyökere és táplálója volt. Ő segített ki minket, ha hónap végére anyámnak nem volt mit az asztalra tenni. Ő segített a tanulásban is, szájtátva hallgattam órákon keresztül a meséit, amely által elültette a bölcsességeket a fejembe.
Mi úgysem érünk rá- hallottam oly’ sokszor otthon apámtól- menj át nagyapádhoz, neki úgyis temérdek ideje van a beszélésre. És mentem is, amilyen sokszor csak lehetett. Először csak a tanulásban segített, és mesélt, mesélt, amikor csak tudott. Mesélt ebéd közben, mesélt a havas estéken a kályha mellett, és akkor is, amikor együtt dolgoztunk a kertben. Mesélt a háborúról, a hazatérésről, a hazáról, és a földművelés csínját- bínját is elsajátítottam.
Apám ennek már kevésbé örült. Már megint tömi a fejed az öreg, mit akar tőled, csak nem azt akarja, hogy túrd a földet, mint ő! Mi haszna annak, én el is menekültem!  Apám egészen a város másik végére menekült annak idején, egy újonnan épült panelház legkisebb lakásába újdonsült feleségével, azaz anyámmal együtt. Nagyanyám állítólag elpityeredett, amikor kiderült, hogy az új bútorok nem férnek el a lakásba, a hatalmas diófa ruhásszekrényből, amely apám szinte egyetlen öröksége volt, egyszerűen le kellett vágni, hogy beférjen az ajtón. Apám ennek ellenére büszke volt, hogy kitört a föld nyomorúságából, ahogy ő nevezte. Anyám pedig nagyokat sóhajtozott, miután kiderült, hogy a falak papírvékonyak, és ablakok résein befújt a hideg, téli szél.
Érkezésemkor nagyanyám épp tésztát gyúrt, csöndesen, koncentrálva a munka fontosságára. Vékony, eres karjai határozott, erős mozdulatokkal formált a tésztából halmokat. Szinte művészi módon csinálta. Elképzeltem, negyven évvel ezelőtt ugyanilyen dolgosan telhettek a napjaik, csak épp fiatalabbak voltak, és mosoly ülhetett az arcukon. Az évek, a megpróbáltatások, a meghurcolások, letörölték a mosolyt, felváltotta a könny, a ránc, a szótlanság. Ám a kopott, de tiszta nejlonterítőnél mindig jobban esett az ebéd, mint otthon.
Hazatértemkor a lakásban csend fogadott. Nem is baj, gondoltam, legalább van pár szabad órám, addig is megmenekülök apám szónoklatától, amely mostanában mindig fogadott. Apám élénken foglalkozott a jövőmmel, olyannyira, hogy képzeletében már mint gyárigazgató szerepeltem, anyám képzeletében pedig, mint köztiszteletben álló orvos. Álmaik utolsó darabkái akkor törtek össze, amikor közöltem, egyik sem akarok lenni. Apám kitagadással fenyegetett, anyám pedig sírva ült az asztalnál, és azt hajtogatta, hogy lám, te sem viszed semmire.
Az én álmaimban nem szerepeltek ilyen tervek. Legszívesebben a természetben futottam versenyt a széllel, a közeli dombokról szívtam be a friss levegőt, facsemetéket ültettem és gondoztam, idegen tájakat szerettem felfedezni, és legszívesebben a világot jártam volna be. De erre nem volt lehetőség. Esős délutánokon, a lakásba beszorítva úgy éreztem, menten megfulladok, a falak szinte összeszorítanak. Áthallottam a másik szobából apám fülsértő nevetését, és televízió idegen hangját, és legszívesebben kiszöktem volna az ablakon, hogy az esőáztatta erdőkben bolyongjak. Arról pedig szó sem lehetett, hogy idegen országokat, és kultúrákat fedezzek fel. Csak álmaiban tudtam bejárni ezeket a helyeket, és képek alapján tudtam elképzelni milyen is lehet ott élni.
Néha úgy éreztem, sehová sem tartozom.
Sem nagyapám földművelő életmódjához, akinek a szemében már az is a szülőföldjének a megcsalását jelentette, ha valaki a szomszéd városba utazott, sem az apám által kijelölt életút sem tetszett. Néha úgy éreztem, szétrobbanok ettől az érzéstől. A fejem kavargott, és nem találtam helyem.
Pedig az iskolában ekkor már változásokról suttogtak. Ekkor még nem értettem, számomra ismeretlen fogalmakkal dobálóztak. Változásról beszéltek. Amikor otthon kérdeztem erről, apám arcán a ráncok elmélyültek, csend telepedett közénk, és lezártnak tekintette a témát. Már itt is mivel tömik a gyerek fejét- dohogott, anyám pedig együttértően bólogatott.
Nagyapám szeme viszont felcsillant, amikor erről kérdeztem. Majd meglátod, mondta, neked már jobb életed lesz. Több lehetőség, világot láthatsz! Ettől már az én szemem is csillogott, és csak ez járt a fejemben.
A változások felgyorsultak. Nemcsak a politikában. Apám egyik este alkoholtól bűzlően jött haza. Kirúgták. Anyám az aznap éjszakát sírva töltötte. Pityergését áthallottam a papírfalon. Másnap reggel vöröslő szemekkel, szótlanul elment hazulról. Mire apám felébredt, már az ebédet főzte, és az ősrégi, szúette diófa szekrényen ott lógott az új kosztümkabátja. Apám kérdésére nyugodt hangon azt felelte, hogy az új gyárban lesz titkárnő. Apám fröcsögését még a szomszédok is hallották. Eladtad magad nekik- kiabálta- azoknak az amerikaiaknak, eladtad magad- kiabálta egész délután. Anyám szótlanul kavargatta a levest, majd egy hónap tűrés után nem jött haza. Egyedül maradtunk apámmal. Anyám néha átjárt, de miután apám elitta a lakbért is, én is inkább nagyapáméknál voltam. Végképp úgy éreztem nem tartozom senkihez. A közeli dombokról néztem minden reggel a határ végtelenségét, és legszívesebben nekiindultam volna a nagyvilágnak. Nem volt maradásom, a szél a közeli határról az újdonság illatát sodorta felém, amely megcsiklandozta a szívemet. Nem tudtam merre menjek, csak el, világot felfedezni, tanulni, látni. A fák sejtelmesen susogták szívem vágyait. Menj, láss, tapasztalj – suttogták.
Pár hónap múlva a határon álltam a bőröndömmel. Csípős, hideg szél fújt, de a sötét felhők közül még kikandikáltak a nap sugarai.  Tudtam, hogy majd visszatérek, vissza kell, hogy térjek. Visszanézve még láttam a szántóföld felforgatott göröngyeit, az ismerős dombok halmait, s tudtam, hogy nagyapám épp ilyenkor melengeti kezeit a kályhánál az egész napos munka után.
A több évtizede fennálló drótkerítések még álltak a határnál. A feltámadó szél megzörgette a rozsdás vasat.  A két országhatárnál húzódó szögesdrót között vastag földsáv húzódott. A senki földje. Úgy éreztem magam én is, mintha az elmúlt években én is ezen jártam volna. Nem tartoztam senkihez, és semmihez. Nem tudtam ki vagyok, hová tartok. Igazából most sem tudtam. A senki földjét néztem. A sajátomnak éreztem. Hirtelen megszédültem, hányinger fogott el, az izgalom ismerős érzése remegtette meg a gyomromat. Már nem volt visszaút, az emberek megindultak előttem, átléptem a senki földjét, s a határt.