Nem reagál, nem szól vissza, csak felnéz, megegyeztünk, hogy ha fél órát tollbamondok neki, és ő írja, leengedem játszani. A haverja mellette áll, ő is felnéz, bólogat, egyébként a negyediken lakik. Mikor kicsik voltunk, mindig Barbie babákkal akart játszani, én meg kölcsönadtam neki, és úgy hozta vissza, hogy még a haját is megmosta.

                    
Jelige: Kolibri

Ketten

Már hamarabb sötétedik, de a Tesóm  nem akar feljönni a játszótérről. Én bámulok lefelé a kilencedikről, ő  támaszkodik a BMX kormányra, ki van cipzározva a melegítője, fúj a szél, pörgeti maga előtt a  faleveleket. Csakazért se néz fel,  pedig már egyszer lekiabáltam neki hosszan, hogy Jáááácint, a karommal is intettem. Nem szereti a nevét, amúgy.
Az államat az erkély korlátjára támasztom, jó hideg. Ugyanezen a korláton egyensúlyozik a macska a hetediken, egymás után  kétszer esett le a múltkor, az állatorvos azt mondta, a hetedikről túlélik, de Misa, a  fehér perzsánk, nem élte túl a  kilencedikről. Apa temette el, pedig nem is szerette.
Megyek végig a szememmel sorban a dolgokon, ahogy szoktam.  Látom fentről az üres, zöld focipályát, egyszer régen ott eregettünk sárkányt Anyával, Jacival, meg azzal a fiúval a földszintről, akit javítóba küldött a szuszogós, hörcsögpofájú apja. Anyán színes, csíkos póló volt, sárga térdnadrág, kreol arcán, bronzvörösre festett haján játszott a napsugár,  megfeszült a bicepsze, ahogy tartotta a  zsineget  a nekiveselkedő szélben. Nézzétek csak, milyen fasza, ujjongott, amikor végre felszállt a sárkány, és a fiú a földszintről akkor elmosolyodott. Olyan nincs, hogy lehetetlen, csak tehetetlen, mondta Anya, és azt hittem elrepül a sárkánnyal, akkor még elég kicsi voltam.  Látom fentről a salakos focipályát is, ott edzenek az ifik, a zöld-sárga melegedőkben néha elbújunk, amikor kifulladunk biciklizés közben, elfektetjük a Camping-eket a salakon, és vizes hátunkat a házikó érdes falának döntjük. Van még egy salakos pálya, a  Kis Salakos, ott télen koripálya van, a kerítésnek kapaszkodva cseréljük át a  cipőt, húsz forint egy tea, megy jó hangosan a Words don’t come easy, én azt szeretem, ha már sötétedik, és bekapcsolják a nagy fényszórós lámpát, ami alatt a könnyedén sikló  alakok olyanok, mint a Brueghel kép a rajzterem falán. Ha baloldalt nézek, a távolban látom az Eged alját, és a dombra épített temetőt, van egy utca, ami egyenesen a temetőből nyílik, ott lakik egy osztálytársam, és feljebb, arrafelé van  a telkünk is, ahol Apa törökszegfűket ültetett régebben. Én az ő biciklijén ültem, Jaci az Anyáén, jó messzire  el kellett tartanunk a lábunkat a küllőktől, ahogy feltekertek velünk a  dombokra.   Jobbra a Hőközpont üvegházhoz hasonló tömbépülete, ha kicsit még jobban kifordítom a fejem, a Takarékszövetkezet oldalát is látom, ott fizettem be ma a bútorrészlet csekkjét, mindig izgulok, ha oda kell menni, hogy egyszer megkérdezik, hány éves vagyok,  és, hogy bíznak rám ennyi pénzt a szüleim.  Filodendronok és régi bőrfotelok vannak a bankban, meg dauerolt hajú, mogorva pénztárosnők. A bank előtt van az újságos, meg a virágbolt, mellette a gofrisnő a lakókocsiban, akit gofricsinálás közben csak deréktól lefelé lehet látni a kisablakon át. A  málnás vagy csokis tejszínhabosat szeretem, lasssan eszek mint Apa, még a liftben is kitart. A tőlünk legtávolabbi lépcsőház előtt kis Polski tolat be az egyetlen üres parkolóhelyre, a buszmegállóban egy anyuka csikket tapos el, az ikerfiúk hátán egyforma, fényvisszaverős iskolatáska.  Most akkor mindent végigpásztáztam. Nagyobb lányok ülnek a játszótéri padok tetején, nyolcadikosok,  ki van  bontva  a hajuk, mellettük  a fiúk Simsont bőgetnek, és már teleköpködték a kavicsos földet.   A  hinta lánca össze van csavarodva,  Adiék tengóznak, és az áramház fekete ajtóinak,  pont a piros villám jelnek rugdossák a labdát. Pár éve játszottam lenn egyedül a hintában, ugráltam ki mint az akrobaták, széttártam a karom, és mondtam, hogy ollé, egyszercsak hátulról fejemnek csapódott a hinta, melegen csurgott a nyakamba a vérem. Be volt ragadva a lift, gyalog kellett felmennem a kilencedikre, lemostam a vért, nem szóltam senkinek. Tesómnak se.  Most végre felnéz, egy tapodtat sem mozdul. Nem reagál, nem szól vissza, csak felnéz, megegyeztünk, hogy ha fél órát tollbamondok neki, és ő írja, leengedem játszani. A haverja mellette áll, ő is felnéz, bólogat, egyébként a negyediken lakik. Mikor kicsik voltunk, mindig Barbie babákkal akart játszani, én meg kölcsönadtam neki, és úgy hozta vissza, hogy még a haját is megmosta. Az ő anyja is kinn van már az erkélyen, és kiabál, hogy Ádááááám, lassan mocorognak, de aztán  elnyeli őket a bejárati kapu. Becsukom az erkélyajtót, és a kisszobából a konyhába megyek, délután már elraktam az üvegeket a csap alá, tegnap házibuli volt nálunk, aztán hajnalban Anyáék dolgozni mentek. Jacival visszaváltjuk majd az ábécé mellett, veszünk belőle csavaros fagyit. Sokára bírtam elaludni csak, mert még a házmester is itt volt, és Anya olyan hangosan nevetett, hogy az egész lakótelep hallotta, ilyenkor  megijednek a nimfapapagájok, Apa meg törülközővel takarja le őket.  Anyának kellenek az ilyen örömök, még ha mi nem is szeretjük a  felfordulást, mert amúgy sokat ki van borulva, idegesíti, hogy egyedül kell hagynia bennünket és akkor sírva mondja Apának, hogy mégis forduljanak  vissza az M3-asról, és Apa ingerülten mondja, hogy akkor megyünk vásárolni a  Nagybanira, vagy nem, jó lenne eldönteni, de azért visszafordul. Régebben mi is ott zötykölődtünk Jacival hátul a zöldségek között, a vízspriccelővel játszottunk, elültük a  fenekünket, csíkokat hagyott a combunkon a kényelmetlen műanyag rekesz.
A Tesóm csenget, betuszkolja a bicajt a lakásba, hiába mondom, tegye le a pincébe, nem akarja, mióta leeresztették egyszer a kerekét. Ki van melegedve, piros az arca, és valószínűtlenül kék a szeme, ilyen kék szemek nincsenek máshol, az iskolabüfében is mindig megállítják a kiszolgáló lányok, hogy forduljon vissza, hadd nézzék meg még egyszer.  Már óvodáskorában utolért engem a növésben, finom vonásai voltak, azt hitték ikrek vagyunk, és ő is lány, gyűlölte ezt, azóta nagyon rövid  a haja.
Ha lekiabálok fel kell jönnöd, mondom neki, nem néz rám, csak azt feleli, sütök krumplit. Kettőnk közül  ő a jobb a konyhában, szeret enni, ha délutánra ott hagyom a kakaóscsigát a kenyeres kosárban, garantáltan eltűnik,  és a fritteuse-t is, amit csak fritunak hívunk, azt is csak ő tudja kezelni, én nem. Félkézzel felemeli a hatalmas mélyhűtő tetejét, dől oldalra az Akai magnó, meg a tok nélküli, egymásra halmozott kazetták, és a kristály gyümölcsöstál, mind tegnapról maradtak, tartsd egy kicsit, kér meg rá, amíg egy tányérba szedi a zsákból az előfagyasztott krumplihasábokat. Tartom, ő meg szorgos hód módjára élelmesen pakol ki alulról,  felsistereg a frituban az olaj, ahogy belemerülnek a krumplik. Jól esik enni, nem húztam még el teljesen a függönyt, látom a temető fényeit, a nimfák alváshoz készülődnek. Te miért nem jössz le soha játszani, kérdezi tőlem a Tesóm, ahogy ketchupot nyom a tányérja szélére. Olvasok, mondom neki. Mindig csak olvasol, néz rám,  aztán tunkol tovább. Ritkán azért lemegyek, de akkor meg össze-vissza bringázik a lakótelepen, és sose találom meg, vagy ha megtalálom, nem foglalkozik velem. Pakoljunk be a táskába, tegyük ki reggelre a ruhát, okés, kérdezem tőle, bólint, és elmélyülten eszik tovább. Csörög a telefon, megyek felvenni, szia Enci néni, igen ettünk,  tudom, ha baj van, lekopogom a radiátoron Lajos bácsinak. A radiátor mellett futó csőben forró víz zubog, van hogy teljesen a piros sarokülőhöz ragadok,  és a fülemet a csőre szorítom, olyan mint valami forró tengeráramlat. Enci néni Anya legjobb barátnője, és eggyel alattunk lakik.  Nézem a telefon fölé, tapétára firkált krikszkrakszokat, Anya élő telefonkönyvét, amit fejből tudok óvodás korom óta, az Enci kórház felirat  mellett három felkiáltójel.
Bekapcsolom a tévét, összes házidat megcsináltuk, kérdezem Tesómat, bólint és felveszi a pizsamáját. Egy ágyban alszunk, égetjük az íróasztalán a kislámpát, kapcsolok a híradóra.
Embertömeg hömpölyög a  Duna mellett magyar zászlóval, meg olyan feliratokkal, hogy le a kommunizmussal. Bajuszos katonák trombitát fújnak az Országház előtt, egy ember a köztársaságról beszél az erkélyen, és én mindig azt várom ilyenkor, hogy mutassák a nevét,  könnyen megjegyzek neveket, számokat, dalszövegeket,és ha Anya öt év múlva rákérdez, én még mindig tudom. Szűrös Mátyás, az van odaírva. Remélem Anyáék nem keverednek a tömegbe, és hazaérnek hajnalban, ahogy szoktak, mert én mindig attól rettegek, hogy egyszer nem jönnek haza. Olyan kifinomult a  hallásom mint egy vadállaté, ismerem a Zuk hangját, a farolás neszezését, ahogy a hinta mögött Apa megáll az üres földön, a lift sóhajtását amikor a földszintről hívják le, a hangosodó morajt, ahogy egyre feljebb emelkedik, egészen hozzánk a tetőre, mint most. Felemelkedem a  paplanból. Kinyílik a  lift, de egy emelettel lejjebb. Nem ők azok.  Zümmög a hűtő a konyhában, Jaci mellettem már egyenletesen szuszog. Alszol, kérdezem, pedig tudom, hogy nem fog válaszolni, öntudatlanul megdörzsöli az orrát a bal csuklójával mint a csecsemők, és hátat fordít nekem. Nem fogom kikapcsolni a tévét, mert akkor a gyomromba megy a félsz. Közelebb bújok hozzá, friss öblítő szagú a pizsamája. Csillagos az ég,  foszforeszkál a  sötétben a kislámpára aggatott csontszínű rózsafűzér.   Minden tárgy a megszokott helyén, a paplanomra folynak az árnyékok. Az őrangyal itt van, és elvileg Anyáékkal is ott van egy másik, úgyhogy nem fognak közúti balesetben meghalni. Az orosz elektromos óra számlapján lassan megy az idő, kettő harmincegykor még fenn vagyok, aztán zörög a kulcs a zárban, és Enci néni ébreszt fel hat negyvenkor.  Most jön meg az éjszakai műszakból,  lángost hoz a piacról, teát főz. Jaci szótlaul öltözködik, mindig előbb ér ki reggelizni, mint én. A lángos akár egy  olajos kráter a kékcsíkos szélű tányér közepén, Enci néni berakta a Zoltán Erika kazettát, és törölgeti a konyhapultot. Anyáék még nem jöttek haza, mondom neki, majd jönnek, feleli és odakap a nyakában lévő ezüst medálhoz, amire az van rávésve, hogy Öcsi, a férje, Lajos bácsi, nem Encinek, hanem Öcsinek szólítja őt, mert Lajos bácsi magas, hórihorgas, Enci néni meg a hónaljáig ér, de  Lajos bácsi mégis úgy fél tőle mint a  tűztől, pedig egyszer már elváltak és újraházasodtak. Nem esik jól a reggeli, csak a teát iszom. Gyerekek, mi lesz itt, mondja Enci néni, köztársaság meg minden, este behoztak egy combnyaktöréses, nagy behemót hapsit, kiugrott a fürdőkádból, mikor a híreket hallgatta, csúnya törés, de jó hisztis faszi, és meséli tovább, ahogy szokta, részletesen, a papagájok itatójába vizet tölt, a tálkákba  Gála pudingot önt, a puding a mániája, abból is a puncsos, délután majd megeszitek, Gittus, kacsint rám, és lecsattog a papucsában a nyolcadikra.
Elindulunk Jacival a  suliba, kilépünk a lépcsőházunkból, minden lépcsőház fölött lobog a piros-fehér-zöld zászló, mint az ünnepeken. A miénk fölött is.  Jaci félúton mindig  lehagy, mert szerinte én túl lassan megyek, de már megszoktam. Egyre távolodik, egyszer visszanéz, lifeg rajta az iskolaköpeny, engem meg szülők előznek meg gyerekekkel. A pataknál mindig szeretek kicsit megállni, szerintem nincs olyan sok lakótelep a világon, ahol igazi patakot lehet látni. Elhaladok a sporttagozatos általános mellett, mindig örülök, hogy engem ide nem vettek fel, ez volt a körzetünk, de nem volt hely. Pont szemben a bejárattal van egy narancsszínű tízemeletes,  aki onnan jár be, annak biztos elég hét harminckor kelni. Ábécé, buszmegálló, veszélyes útkereszteződés, és ott az iskolám, meg a felírók a kapunál, ha késik valaki. Minden reggel sorakozó van, felállnak az osztályok, az én osztályom helye a dicsőség lépcső mellett van, egyszer már álltam rajta, amikor elsőben megnyertem az olvasási versenyt. Azóta is folyamatosan olvasok. Az igazgatóhelyettes beszél, rekedt, erős nő, a saját lánya osztályfőnöke. Azt mondja,  reméli, hogy tegnap mindenki nézte a tévét. Köztársaság. Diákönkormányzat.  Hegyezem a fülemet, keresem Jacit az osztálytársai között, szemben jobbra állnak tőlünk, az első sorból mindenkit jól látok, még őt is, aki leghátul áll, mert ő a legmagasabb. Röhögcsél, kis gödrök vannak az arcán. Egy pillanatra találkozik a  tekintetünk. A tornacuccát otthon felejtettük. Holnap leszek tizenegy éves.