Abba is belementem – én, a hülye –, hogy néhány férfival éjszakára is elmenjek. Az ágyban sok mindent ki lehet szedni a pasasokból, meg is kaptam érte a jutalmat, mert minden nemzetközi versenyre kimehettem, megvolt rá a támogatásom. Ám egy idő után egyre több ilyen éjszakai feladatot kaptam, és akkor azt mondtam elég, mert a végén totál kurvát csinálnak belőlem. Cselhez folyamodtam, felvállalva Mátét, egy újságírót, aki akkor keveredett valami szamizdatos ügybe.

Jelige: Karok

Karod, ha szorít

Megéreztem, hogy balra kell néznem. Semmit sem hallottam abból az irányból, a legapróbb neszt sem, csak a szél süvítését. A sötétből Máté arca jött elő. Belém hasított, hogy most vége, hiszen ott álltam félreérthetetlen helyzetben a legjobb barátjával. Ilyenkor egy férj nem tehet mást, mint amit Máté is tett, nagyot taszítva rajtunk, utunkra bocsát a szakadékba.
Számítottam arra, hogy egyszer majd lebukok, kiderül, hogy én nem is én vagyok. Ám most az öntött el végtelen keserűséggel, hogy így kell elmenni, egy másik férfi karjának szorításában.
 Tehettem volna ellene, kivédhettem volna, ám huszonhat év alatt az apparátus teljesen átformál, még akkor is, ha azt hiszed, hogy kemény vagy. Tesznek róla, hogy átalakulj. Idomítottá válsz, engedelmessé, mert beléd sulykolják, hogy ha engedelmes vagy, akkor egyszer majd elengednek, békén hagynak, többé nem keres a tartód újabb megbízatással, feladattal, ahogyan ők mondták. 2000-ben, első fiam születése előtt, szóltam, hogy most akkor én leállok, nagy pocakkal nem vállalhatok semmilyen megbízatást, izgalmaktól mentes életvitelt írt elő az orvos, így hát én kész, befejeztem és azt is szeretném, ha összes jelentést, amit írtam, szépen összepakolnák és átadnák nekem, mert én akarom azokat, összetépni, elégetni, elásni még a hamut is. Azt mondták, azokat már megsemmisítették, nekem a fejem ne fájjon, semmilyen jelentés nincs már meg, egyáltalán milyen jelentésekről beszélek, hát írtam én egyáltalán jelentéseket?

*

Írtam. Az elsőt 1986-ban. Most már tudom, ha kitartóbb vagyok, akkor talán megúszhattam volna. De hát az ember tizennyolc évesen még könnyen elhiszi, megijed, hogy néhány évre hűvösre vághatják, és a versenytáncot egy életre elfelejtheti.
Hollandiában voltunk versenyen, kint élő magyarok csokival kedveskedtek, egyikük kért, vigyek már egy dobozzal Pesten élő nénikéjének. Én, kis hülye elvettem, határnál lekapcsoltak, csokik alatt kis tasakban por volt, hát ez bizony szer, mondták. Én meg azt mondtam, hogy én erről nem tudok, a csokit egy nénikének viszem, aki vár a Nyugatiban. Jó, mondták, akkor visszaadják a dobozt és ha jön a nénike, akkor őt kapcsolják le.
Egész úton azért fohászkodtam, hogy legyen ott az a tetves nénike, de senki sem jött oda a Nyugatiban, pedig fogtam a kezemben a csokit, ahogy megbeszéltük.
Jó, akkor aláírtam, Rózsa lettem a 6-os kartonon, ügynök, táncos és ügynök, mint Mata Hari. A kezdetben ezt a fedőnevet akarták adni, de tiltakoztam, mert túl könnyen rájöhet az is, akinek nem szabadna tudnia, hogy ki jelent, főként azért, mert én is szívesen jártam zártkörű rendezvényekre, lenge öltözékben táncolni, ha hajlandónak mutatkoztak megfelelő gázsit fizetni.
Amúgy a jelentésekkel eldöntöttem, hogy majd semmiségeket írok, tőlem aztán ne várjanak nagy információkat, de ez nem működött, mert konkrét feladatokkal jöttek, hogy ezt, vagy azt kell figyelni. A versenytánccal jártuk Európát és hát a kollégákról kellett nekem jelenteni. Néhányszor megpróbáltam sumákolni, de mindig rajtakaptak, meggyőződésem, hogy volt másik beépített emberük is, ami azt jelenti, hogy engem is megfigyeltek.
Abba is belementem – én, a hülye –, hogy néhány férfival éjszakára is elmenjek. Az ágyban sok mindent ki lehet szedni a pasasokból, meg is kaptam érte a jutalmat, mert minden nemzetközi versenyre kimehettem, megvolt rá a támogatásom. Ám egy idő után egyre több ilyen éjszakai feladatot kaptam, és akkor azt mondtam elég, mert a végén totál kurvát csinálnak belőlem. Cselhez folyamodtam, felvállalva Mátét, egy újságírót, aki akkor keveredett valami szamizdatos ügybe. Pontosabban már előtte is figyelték, de nem elég hatékonyan, ezért döntöttek úgy, hogy nőt kellene ráállítani, olyant, aki gyakorlatilag mindig vele lehet.
Így jöttünk össze. Én főként azért, mert így mondhattam, hogy más pasast én már nem vállalok, csak Mátét, de azt állandóra. Annyit kellett tennem, hogy Máté kéziratait lefotózzam és a filmet átadjam a tartómnak.
– Nem sejt semmit? – kérdezte a tartótisztem.
– Nem. De maguktól is függ, hogy meddig nem sejt semmit – válaszoltam. – Mert ha a jelentéktelen kéziratokból nem csinálnak ügyet, tehát nem jön rá, hogy figyelik, és akkor továbbra sem sejt semmit. Tehát egyetlen kézirat alapján soha se tervezzenek drasztikus lépéseket.
– A lépések megtervezése nem a maga dolga – figyelmeztetett az szt-tisztem. – Mi majd tudjuk, mikor, mit kell lépnünk.
Nem szeretem, ha dedós módjára kioktatnak, jelezve, hogy én csak semmi kis kiszolgálója vagyok a nagy apparátusnak, hogy valahol fenn van az ész, lent pedig mi, a kis, hülye kiszolgálók. Akik váradásul vásárra viszik a bőrüket.
Akkor teljesen veszélytelennek ítéltem a Máté-ügyet. Legfeljebb lelépek, ha gyanússá válok nála. Mert a szamizdat ügy után sejtette, hogy megfigyelik.
Egyik átszerelmeskedett éjszaka utáni hajnalon váratlan ötlettel állt elő. – Szakítsunk – mondta. – Nem akarom, hogy miattam hátrány érjen, hogy versenytáncos karriered megsínylődje.
– Hülye vagy, ha azt hiszed, hogy üldözési mániád el tud riasztani. Szeretlek, kellesz nekem.
Az igazság az, hogy nem hazudtam, akkorra már totál belezúgtam. Megtörtént, ami egyetlen ügynökkel sem szabadna megtörténnie: beleszerettem megfigyelésem alanyába.
Tudom, akkor kellett volna megosztanom vele a tikot, hogy ügynök vagyok. Biztosan kitaláltunk volna valamit. Ám féltem. Féltem, hogy elveszítem, hogy nem bocsátja meg nekem, amit tettem. És én már nem akartam elveszíteni őt. Azt, akartam, hogy majd ő legyen gyermekeim apja, majd, ha abbahagyom a versenytáncot. Akkor majd lezárhatom életem ügynökös részét is, akkor majd lazán bemutatok előbb a tartótisztemnek, aztán az egész apparátusnak.
Elterveztem miként mondom majd szt-tisztnek, hogy faszikám, most aztán kopjál le. De ezeket pszichológiára is taníthatják, mert megérezhetett valamit. A következő találkozón egészen nyájas volt velem.
– Arra gondoltunk – mondta, így többes számot használva, jelezve, hogy ott áll mögötte az egész apparátus –, arra gondoltunk, hogy az eljövendőkben pontozóbíróként szerepelhetne a versenytáncban. Nemzetközi pontozóbíróként.
Hát ezzel meglepett, totál megfogott. A pontozóbírók a versenytáncban az istenek. Egész Európában. Sőt! Az egész világon. Nagyon sok jó versenyző van, akik nagyon jó pontozóbírókká válhatnának. Csak válhatnának, mert bírókból kevésre van szükség. Nemzetközi pontozóbírókból még kevesebbre. Zárt kör ez, melybe bekerülni szinte lehetetlen. És most mégis. – Maga nagyon jó ügynökünk, magával az eljövendőkben is vannak terveink – jegyezte meg a tartótisztem, félresöpörve bárminemű illúziót, mely szerint úgy lehetnék nemzetközi bíró, hogy közben megszakítják ügynöki munkámat.
Tudom, ott, akkor nemet kellett volna mondanom és el kellett volna küldenem a tisztet a büdös francba. Nem tettem. Gyenge voltam.
A mindenem volt a tánc. Ezt másként nem lehet csinálni, csak úgy, hogy képes legyél meghalni a táncért. Péter, az edzőm mondta. Ha nem vagy képes minden porcikáddal érezni a táncot, menj diszkó-királynőnek, de versenytáncosnak semmiképpen. Csakis akkor juthatsz valamire, ha hajlandó vagy elszántan gyötörni magad. Akkor eljuthatsz arra a szintre, amikor nem érzed a fáradság miatti fizikai fájdalmat. Akkor már a mozdulatok tökéletességének érzése nyomán felszabaduló gyönyör fut végig a testeden.
Akkor már nem tudod abbahagyni, nem tudsz nélküle élni. Belehalsz, ha abbahagyni kényszerülsz.
És én nem akartam meghalni. 

*

Azt kellett vállalnom, hogy Máté kéziratait kicsempészem külföldre. Megtehettem, a versenytánc miatt. A kéziratokról kópiát készítettem, ami eljutott a III/III-as csoportfőnökséghez. Megbízott bennem Máté. Én az elején egyáltalán nem csináltam lelkiismereti ügyet abból, hogy elárultam. Ez volt az ára a sikeremnek, a jelenlétemnek a nemzetközi versenyporondon.
Hiú ábránd azt hinni, hogy bárki is a szívéhez kapott volna, ha egyik napról a másikra eltűnök a versenytáncból. Meglehet, néhányan kérdezgették volna, hogy mi van velem. Egy-két versenyen. Aztán szépen elfelejtettek volna. Mert jönnek az újak, akik szintén tehetségesek, akik szintén képesek mindent feláldozni a versenytáncért.
Amikor belezúgtam Mátéba, taktikát változtattam. Olyan kéziratokról készítettem kópiát, amelyeket ki sem küldött, és olyanokat vittem külföldre, amelyekről nem készítettem kópiát.
– Ez miként lehetséges? – tette fel gyanús keménységgel a kérdést tartótisztem.
– Valószínű, van másik csatornája is, amelyen kijuttatja a kéziratokat – mondtam. – Mindent én sem tudhatok.
 – Ajánljuk, hogy tudjon mindent – mondta a tiszt és egészen közel hajolt hozzám. Ketten voltunk a lakásban és ha akkor rám mászik, nem is nagyon védekeztem volna, annyira le voltam bénulva. Nem is annyira a lebukástól féltem, hiszen 1989-ben jártunk, hanem attól, hogy fondorlatos módon tudatják Mátéval, hogy a bubája tulajdonképpen egy aljas besúgó.

*

1989 őszén adtam az utolsó jelentést Mátéról. 1990-ben a felesége lettem, jelezve, hogy most már nem várhatnak tőlem semmilyen jelentést. Nem is várhattak, hiszen most már szabadon publikálhatott. Visszahívták a laphoz. Megpróbáltam lebeszélni, azt mondtam, visszamegy azok közé, akik annak idején fél szóval sem álltak ki mellette, olyan is volt, aki nyilvánosan elítélte, csupán azért, mert másként próbált gondolkozni, önálló gondolatai lettek.
Nézzen valamilyen kiadót, politikai könyveket szerkeszthetne, de ő azt mondta, újságíró akar maradni, mert ehhez ért a legjobban. Pontosabban, jóformán csak ehhez ért. Ezt el kellett fogadnom. Olyan volt neki az újságírás, mint nekem a versenytánc. Én is szerettem volna már abbahagyni a versenyzést, de a tánctól nem tudtam elszakadni.
Felhívtam a tartótisztemet és megkérdeztem, mi a helyzet a beígért pontozóbírói foglalkoztatásommal? Azt mondta, örvend, hogy hívtam, már ő is akart, de meg kellett várni, amíg letisztulnak a dolgok, 1990 a váltás éve volt.
– Ezt miként kell értenem? – kérdeztem.
– Úgy, ahogy mondom. Váltás volt. Most új korszakot élünk, új feladatokkal.
– Milyen feladatokkal?
– Ezek most vannak kialakulóban. Keressük, amint szükséges.
– A legjobb lenne, ha nem keresnének.
– Úgy értsem, hogy már nem szeretne nemzetközi pontozóbíró lenni?
– Az szeretnék lenni, de nem bármi áron.
– Akkor meg is egyeztünk. Ígérem, csip-csup ügyekkel nem zavarjuk. Az apparátus csak a legjobb ügynökeit tarthatja meg. Örvendek, hogy ön közéjük tartozik.
Két hónap múlva nemzetközi pontozóbíró lettem. Első fiam születése előtt végleg ki akartam szállni, de nem tudtam. A tánc miatt. Ha egyszer megízleled az igazi varázsát, akkor nem tudsz szabadulni tőle. Ezt ők is nagyon jól tudták.

*

Máté 2005-ben jött az ötlettel, hogy kikéri a róla készült jelentéseket. – Jól szórakozunk majd, mert megszívattuk őket rendesen. Azt hitték mindent tudnak, de a lényeget sohasem tudták. Akarom tudni, hogy mit tudtak.
Megpróbáltam lebeszélni, persze csak finoman, de nem sikerült.
– Ez kordokumentum. Ki kell kérnem, hogy legyen mit megmutatnunk a gyermekeinknek.
Másnap hívtam a tartótisztet.
– Semmit sem tud meg, legfeljebb annyit, hogy valóban megfigyelték, de a jelentések megsemmisültek. 1989 végén, 1990 elején. Az átálláskor minden megsemmisült. Majdnem minden. A maga jelentései egészen biztosan.
Hittem neki, akkor hittem neki, de nem nyugodtam meg. Annyi év után, az apparátus beléd neveli, hogy sohasem nyugodhatsz meg, hogy mindig képesek bizonytalanságban tartani.

*

– Tudtam én, hogy hülyíteni próbálnak azzal a dokumentum-megsemmisüléssel – jött diadalmasan haza egyik este Máté. – Eleknek mindenütt vannak kapcsolatai, megszerzi a jelentések másolatait. Készíts valami finomat, Elek velünk vacsorázik.
Ha rajtam múlik, mérget készítettem volna. Teljesen magam alatt voltam, Máté viszont nagyon belelkesült. Elvitte a gyerekeket anyámékhoz, aludjanak ott. „Ez az éjszaka a dumáról fog szólni és a röhögésről.”
Amint kitette a lábát, telefonon hívtam Eleket. Ő volt Máté legjobb barátja. – Szia! – mondta, amikor meghallotta a hangomat, majd néhány pillanat múltán, amit nyílván hatásszünetnek szánt, hozzátette: Rózsa!
Ekkor a legszívesebben eldobtam volna a telefont és elindultam volna a vakvilágba, hogy senkit se lássak. Soha többé.  – Ma este nem megyek hozzátok – folytatta. – Eőbb veled akarok találkozni. Reggel, miután Máté elment a szerkesztőségbe.
Reggel kiskosztümben fogadtam. Nehogy azt gondolja, hogy a titoktartásért cserébe egyből ágyba vihet. Nem hittem, hogy elmondja, de megkérdeztem, miként jutott a jelentések másolatához?
– Miként? Ha egy kicsit gondolkozol, rájöhetsz – mondta.
Ahogy kimondta, nyomban rá is jöttem, és amikor kitette a két 6-os kartont az asztalra, tudtam, hogy az egyik az övé, hogy ő volt Mészáros ügynök. – Mit akarsz tenni? – kérdeztem. Tudtam, időt kell nyernem és ezért bármit megteszek. Utáltam ezt a helyzetet és utáltam magamat is. Utáltam, hogy idejön és beavat a titkába, hogy ügynök volt. Ha beavatott, azt jelenti, hogy engem akar cinkostársként. Tudtam, hogy be kell hódolnom neki és ezért még jobban utáltam magamat. – Meg fogunk egyezni – mondtam.
– Bízom benne – válaszolta. Fekete filctollat vett elő és a 6-os kartonon kihúzott minden olyan adatot, amely alapján ránk lehetett volna ismerni. – Így adom oda Máténak.

*

Skóciába megyünk – mondta Elek néhány nap múlva. – Holnap Londonba repülsz, céges megbeszélésre, majd azt mondjuk, hogy jó munkáért kaptál négyszemélyes hosszú hétvégét. Barátnőmet is viszem.
– Miért Skócia?
– Messzire kell mennünk. A messzeség bizonytalansági tényezőt is szül. Le kell nyomnunk Máté önbizalmát.
Össze voltam zavarodva, hiszen oda kellett állnom a férjem elé, hogy: drágám, a szerelmed, a feleséged évekig jelentett rólad.
Tudom, ezt kettesben kellett volna megbeszélnünk, hiszen érezte, hogy szeretem. Talán elfogadta volna, hogy így ő is jobban járt, mert össze-vissza jelentettem róla és én is versenytáncos maradhattam. Kemény alku volt, de biztosan elfogadta volna.
Skóciában mindent elterveztem. Biztosan sokként éri majd, hogy én is ügynök, Elek is ügynök, de nincs hová elrohannia, meg kell hallgatnia az érveimet. Jó, nevezzük inkább mentegetőzésnek.
A meredek parton sétáltunk hármasban, fújt a szél, lent háborgott az óceán. Elek intett, hogy most. És akkor megmondtuk, hogy Rózsa és Mészáros áll mellette.
Mindenre számítottam, csak arra nem, hogy kitépi magát a karomból és a meredek partnak, a szakadéknak rohanva beleugrik a semmibe.
Ott álltam teljesen megsemmisülve. Nem tudom mi történt (tudom, minden nő ezt mondaná), de mire feleszméltem Elek hátulról szorított és bennem volt. Ekkor döntöttem el, hogy végzek vele. Úgy fordultam, hogy ő legyen háttal a szakadéknak. Ilyenkor a férfiak már nem gondolkoznak, biztos voltam benne, hogy egyetlen taszítás elég lesz. Ekkor néztem fel és láttam meg a felénk rohanó Mátét. Tudhattam volna, hegymászó volt, nem ugrott ő le, csak eltűnt a szakadék szélén, a sötétben.
Örülnöm kellett volna, de nem volt időm. Máté már ott volt, egészen közel, tisztán hallottam, amint azt mondja: - Szia, drágám! – Aztán, mielőtt bármit is tehettem volna, beletaszított a semmibe.