Ugrás a tartalomra

Jelige: Gyalázat – Gyalázat

Azon a bizonyos napon is ettől féltettem, mikor nem jött játszani. Nem volt maradásom, szóltam a másik barátnőmnek jöjjön el velem, látogassuk meg Juditot. Mi hárman igazi barátnők voltunk, mindig kiálltunk egymás mellett. Bementünk a kapun, megálltunk az ajtajuk előtt, hogy bekopogtatunk, de teljesen más irányból hallottuk Judit síró hangját. Mikor megláttuk, tudtuk nagy baj történt vele.

 

 

 

 

 

Jelige: Gyalázat

 

Gyalázat

 

 


Nyár volt. Gyerekek játszottak a szomszédos telken, ahol csak egy magasra nőtt diófa állt.

Kislányok-kisfiúk önfeledten kergették a labdát, vagy vastag kötelet kötöttek a fa vaskos ágaira, azon hintáztak. A kis csapat kora reggeltől késő estig, míg be nem sötétedett, itt töltötték az egész napot.  Abban az időben ( 1980-as években) még nem volt számítógép, nem volt mobiltelefon, a gyerekek  tudtak még játszani. Rengeteg labdajátékkal lehet elűzni az unalmat. Ha valamelyik gyerek hiányzott egyik nap, elmentek megkérdezni, miért nem jött játszani. Mindannyian iskolások voltak, bár nem egy iskolába jártak, csak az utcában lakók kovácsolódtak ilyen jól össze. Egyik nap, mikor borongós volt az idő, talán esett is egy kicsit az eső, csak később gyülekeztek a nagy fa alatt. Jobb esetben tízen – tizen öten is összegyűltek. Volt köztük egy szőke hajú kislány, nagy kék szemeiben a huncutság bujkált. Arcocskája fehér volt, de a játék hevében kipirult. Formás testalkata elárulta már most, hogy milyen lesz nagylánynak.

Szüleinek három gyerekük volt, Ő volt a középső gyerek. Nem sokat törődtek velük a szülők, sokszor azt sem tudták merre jártak. Az anya szorgalmas, csendes asszony volt, sokat dolgozott, hogy gyerekei ne szenvedjenek hiányt semmiben. Az apa szívesen tartózkodott a kocsmában, a fizetését is elitta, nem törődött azzal sem, van – e mit enni az otthoniaknak.

Azon a borongós napon borzalmas dolog történt kis barátnőmmel, akit nevezzünk Juditnak.

Előző este az apja szintén ittasan ment haza, ezért másnap nem ment dolgozni. Judit amúgy is félt tőle, mert nagyon gorombán bánt a gyerekeivel. Előfordult, hogy minden ok nélkül megverte őket. Olyankor előkerült a nadrágszíj, de még a vasaló zsinór is. Nem érdekelte, hogy nyoma marad a verésnek, nem volt senki, aki közbeavatkozott volna. Sokszor sajnáltam szegényt, tele volt a teste véraláfutásokkal, azt zokogta, hogy gyűlölöm az apámat. Azon a bizonyos napon is ettől féltettem, mikor nem jött játszani. Nem volt maradásom, szóltam a másik barátnőmnek jöjjön el velem, látogassuk meg Juditot. Mi hárman igazi barátnők voltunk, mindig kiálltunk egymás mellett. Bementünk a kapun, megálltunk az ajtajuk előtt, hogy bekopogtatunk, de teljesen más irányból hallottuk Judit síró hangját. Mikor megláttuk, tudtuk nagy baj történt vele. Arca maszatos a sírástól, ütések nyoma az arcán, karján és a lábszárán. Az udvar hátsó részén bújt el egy farakás mögé, oda hívott minket is. Ott amit láttunk, elborzadtunk, hogy ember ilyet átélhet. Felhúzta a pólóját és a sortot letolta a térdéig, ott állt előttünk egy szál bugyiban, ami véres volt rajta. Elborzadva néztem a fájdalomtól megkínzott arcát és nem mertem kérdezni semmit, hiszen a választ úgy is tudtam. Remegő hangon kértem mondja el, hogy mi történt. Szorosan öleltem magamhoz, együtt zokogtunk. Meggyötört teste megrándult a fájdalomtól, megaláztatástól és a gyűlölettől, amit az apja iránt érzett. Mindig a fülembe cseng az a mondata, ha nagy leszek, megölöm. Én hittem Neki, de még gyerekek voltunk. Állandóan egy gondolat kavargott a fejemben, és így tizenegy évesen sehogy sem értettem, hogy tehet egy apa ilyet a saját gyerekével.

Az történt, amire gondoltam, csak nem mertem kimondani. Fájt kimondani. Szívem összeszorult, amikor kimondta azt, hogy megvert és megerőszakolt az apám. Hosszú csend ereszkedett a farakás mögött megbújó gyerekekre, csak ölelték egymást szorosan. Nagy sokára mertem megszólalni. – Elmondod anyukádnak?- kérdeztem.

-         Nem, mert nem hisz nekem! Azt sem hitte el, amikor elmondtam, már többször próbálkozott, csak valamiért nem sikerült. Nem úgy, mint most. Azért ver meg, mert védekeztem.

-         De az anyukádnak ezt látnia kell, mit tesz veled! – ellenkeztem.

-         Igen látja, de azt mondja, miért vagyok rossz? – Ha jó lennék, nem kapnék annyi verést! Ezzel el is intézi az egész ügyet.

-         Kár, hogy nincs tanítás, szólhatnánk az igazgatónak az iskolában. – mondta a barátunk, aki eddig némán hallgatta végig a beszélgetésünket.

-         Menjünk el a rendőrségre! – mondta a barátnőm.

-         Most? – kérdeztem.

-         Most hát! Menjünk azonnal, így ahogy vagy!

-         Az apád most mit csinál?

-         Gondolom alszik!

-         Majd óvatosan kiszökünk, hogy ne vegyen észre!

-         Margó Te figyeld az ajtót, és szólj, ha észre veszel bármi mozgást.

-         Mi gyorsan kiosonunk, aztán gyere utánunk, a sarkon megvárunk. Ez így jó tervnek tűnt. Margó előre sétált a lakásunkig, majd intett, hogy mehetünk. Csendben egy hang nélkül lopóztunk a kapu felé. Amint kint voltunk, futásnak eredtünk, csak a sarkon álltunk meg, hogy bevárjuk Margót. Jött is utánunk rögtön. Amint odaért rohantunk tovább, meg sem álltunk a rendőrség kapujáig. Beléptünk az ajtón, ahol egy rendőrtiszt ült az asztalnál. Felnézett, aztán nem is kérdezett semmit, már nyúlt is a telefon után. A telefon hosszasan csörgött, de a tiszt várt, amíg föl nem vette valaki. Aztán csak egy szót mondott: - gyere! Két percen belül egy rangosabb rendőr állt meg mellettünk. Mi hárman még mindig ziháltunk a futástól és talán a félelemtől is. Én attól féltem, mi lesz szegény Judittal, ha hazamegy! Az apja biztosan agyon fogja ütni, ha megtudja hová jöttünk.

-         Gyertek velem! – mondta a rendőr. Bevezetett bennünket egy szobába, leültetett és ő is leült az íróasztal sarkára. Egy darabig csend volt. A tiszt Juditot nézte, majd így szólt. Elmondod, hogy mi történt veled? A hangja olyan lágy volt, hogy szinte simogatta az ember lelkét. Judit, mint akit megbabonáztak, gépiesen elkezdett beszélni. Évekre visszament a történetekkel, mindent elmondott, nagyon hosszú ideig tartott, többször abbahagyta, ilyenkor tudom átélte újból a borzalmakat. Könnyei megeredtek, olyan mélyről törtek elő, és olyan hevesen, hogy remegett az egész teste. Mikor ismét csend lett a szobában, a tiszt a telefon után nyúlt. Tárcsázott. Aztán felkaptam a fejem, mert Judit -ék címét mondta a tiszt. Aztán ismét tárcsázott és a mentőket hívta sürgetve őket. Kicsit később szirénázva érkezett a mentő. A tiszt felállt és mondta, hogy menjünk vele. Kimentünk a szobából, végig a folyosón. A mentős tiszt már várt ránk. Juditot felsegítették a kocsiba, majd lefektették. Azonnal vizsgálni kezdte az orvos, aki közben csendesen beszélt hozzá. Margó meg én ott várakoztunk a rendőrtiszttel együtt. Közben megérkezett a rendőrautó, és döbbenten láttuk, hogy Judit apja száll ki belőle megbilincselve. Féltem, amikor elment mellettünk, de a gyilkos tekintetén kívül más nem történt. Az orvos kiszállt a mentőkocsiból, odalépett a rendőrhöz és csak azt mondta. Elvisszük a korházba. Azzal az orvos visszalépett a mentőhöz, valamit kérdezett Judittól, utána felénk fordulva odahívott bennünket, hogy elköszönhetünk egymástól. Judit arca kicsit nyugodtabbnak tűnt. Elköszöntünk, és biztattuk, hogy nemsokára itthon lesz, mi itt leszünk és várjuk, csak gyógyuljon meg. Tudtam, a lelke soha sem fog megnyugodni, de nem tudtam mást mondani. Az ajtó becsukódott, felbőgött a motor, és szirénázva robogott a korház felé. A rendőrtiszt felénk fordult és nagyon komoly arccal azt mondta nekünk.

-         Ne féljetek rendbe fog jönni, csak idő kell hozzá! – Szerencséje van, hogy ilyen barátai vannak.

-         Mi lesz akkor, ha az apja hazajön, és ismét bántani fogja? – kérdeztem.

-         Emiatt ne aggódjatok, mert egyhamar nem lesz rá alkalma. Több éves börtönbüntetés vár rá. Mire kiszabadul, Ti már felnőttek lesztek. Így megnyugodva indultunk haza.  Másnap mindenki az utcában tudta, hogy mi történt, de senki nem beszélt róla többet.

Judit egy hétig volt korházba, Margóval egyszer meglátogattuk. Judit édesanyja elvált a férjétől, egyedül maradt a három gyerekével, de legalább béke és nyugalom volt a háznál.

Aztán lassan vége lett a szünidőnek, kezdődött a tanítás, mindenki azzal volt elfoglalva. Mi hárman, Judit, Margó és én így még ma is a legjobb barátnők vagyunk.  Hosszú évek teltek el azóta a borzalmas nap óta, soha nem beszélt róla sem Judit, sem senki más. Judit egyszer találkozott az apjával véletlen, vásárolni voltak a férjével, de egy szó nélkül mentek el egymás mellett.

Legalább annyit mondhatott volna, hogy bocsáss meg!

 

 

 

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.