A „társaság kedvéért „képes naponta egy tégelynyi fröccsöt is felszippantani! Akár nyolcvannak tűnik, de valójában jó, ha ötvenéves. Idetartozik még Törppapa, Andreas a költő (róla egykori börtöncellatársa állította, hogy nem homokos és eredetileg Józsefnek hívják), aki többször is megpróbált nekem felolvasni, de én minden alkalommal elhárítottam:- Nem érdekel a rímbeszedett élettagadásod! - címszóval.

Jelige: Giacomino

SZALONFORRADALOM

 Kilátástalan jövőbe szédelgő mindennapjaim, egy nem túl szerencsés karma alkotta koreográfia szerint, egyhangúan döcögtek a bizonytalanság felé. Eleinte nem is tudtam mit kezdeni a közvetlen rám zuhant, törékeny és egy bizonyos helyhez kötött hatalmammal. Pedig eddigi tapasztalataim – a „nagyok” példáinak apropóján – igazolták, hogy a hatalom megszépíthet és akár bölcsnek is feltüntethet.  Lásd azt a keménynek tartott diktatúrát, amelyből nemrég dobbantottam; a Conducator mindenütt szépnek, okosnak és szinte csillogónak van feltüntetve, holott csoffadt vén trotliként statisztál valahol, valami fényűző háttérben az általa mesterségesen gerjesztett enyészethez.
     Jelenlegi underground életem szinte egész napos verejtékes robotolás. Ha a mindennapjaimat valamilyen grafikonon szeretném ábrázolni, - kiváltképp az utóbbi időkben Florina távozása óta - nem igényelne lehengerlő fantáziát.  Csak egy hosszú szürke, egyenes vonalat kellene húznom… Igyekszem mindig elfoglalni magam, hogy ne érezzem a sajgó magányt ebben a lődörgő tömegben.
Egy órával a nyitás előtt érkezem. Kábé egy tálcányi tojást teszek fel főni, majd megkenem a zsíros kenyereket. Ennyi az egész táplálék felhozatal, ami záróráig általában el is fogy.
Munkám viszont annál színesebb, – nézőpont kérdése – cinikusan akár szociális munkának is tekinthetném; hiszen szenvedélybetegeket látok el, nap-, mint nap, látszólag fáradhatatlanul, olykor szabadnapok nélkül, naponta tizenkét-tizenhárom órában. Virtuális grafikonomhoz kezdetben csak az alapszíneket használnám. Kezdeném a mindennapos szinte leltári számmal ellátott törzsvendégekkel. Feketével ábrázolnám őket, valahol sejtetve az irányt is amerre tartanak… Ezek már a reggeli nyitáskor úgy rohanják, le az alagsori borozót, hogy talán csak a kulccsal kellene fordítanom egyet a záron, hogy majd türelmetlenül remegve ajtóstól rám zuhanjanak. Akkoriban ebben a hibrid társadalmi rendszerben félig- meddig még érvényben volt a KGST államokban alkalmazott „restrikció”amely tiltotta a reggeli szeszesital kimérést. Ezt a törvényt már vagy betartották, vagy sem. Talán e belvárosi alkoholisták igénytelen, egysíkú értékrendjében a SEM lehetett a rendszerváltás előszele. Ne feledjük: még állt a berlini fal, és a mesterséges szimbiózisban vegetáló keleti blokk országai mintha kissé megtorpantak volna a „rohadó” kapitalizmus ellen vívott egyenlőtlen harcban.”Sebesültjei” ilyen borozókban feküdték ki a meghasonult mindennapjaikat. Óriás gyurmafigurák, szinte mutáns, nehézkesen homo erecticus-ok, robotszerű mozdulatokkal.
Kinyitottam. „Betegeim” hihetetlen sebességgel, jellegzetes gép-lépteikkel cikázva előztek meg azon a tízméternyi cementezett szakaszon, amely a söntéspultig vezetett. Remegő felső végtagokkal vártak az első beöntésre. Az előírásoknak megfelelően rögzítem a nyitott bejárati ajtókat. Mire a pulthoz érek, a fizetőképes páciensek egymás hegyén-, hátán remegve várják a megváltó” ambróziát”. Kispénzű vagy pénztelen sorstárasaik félrehúzódva várnak a kezdő roham enyhülésére. Persze ők is csont alkoholisták, még akkor is, ha saját életformájukat érdekesen fogalmazzák. Ott van például a kortalan, mumifikálódott Hóleanyó, aki állítása szerint csak a társaság kedvéért jön le. Életkora látszatra megállapíthatatlan. A „társaság kedvéért „képes naponta egy tégelynyi fröccsöt is felszippantani! Akár nyolcvannak tűnik, de valójában jó, ha ötvenéves. Idetartozik még Törppapa, Andreas a költő (róla egykori börtöncellatársa állította, hogy nem homokos és eredetileg Józsefnek hívják), aki többször is megpróbált nekem felolvasni, de én minden alkalommal elhárítottam:- Nem érdekel a rímbeszedett élettagadásod! - címszóval. - Honnan tudod, ha nem is olvastad?- kérdezte méltatlankodva.” Elég a mindennapjaidat látnom”- gondoltam. Jellegzetes még a Gyilkos Hajsza, akinek a becsületes polgári nevét sosem tudtam meg (nem mintha kíváncsi lettem volna rá), de tőlem csak egy évvel volt öregebb és én azt hittem, hogy legalább ötven éves. Káemhá*ide, káemhá oda állítólag sosem volt állásban sehol. Az még nem zárja ki, hogy a törvény értelmében börtönviselt, vagy sem. A kocsma humor szerint a „gyilkos hajszának” köszönhetően tűnik valós életkoránál jóval idősebbnek.
Ezt a csoportot-, amely illedelmesen a nyitást követően a pult előtt állók által jól láthatóan, de a söntés mellé állnak – mondjuk, sárga vonalkákkal ábrázolnám.
     A legütősebb beöntést a kiszáradt testű, vézna, hüllőfejű Béla bácsi fogyasztotta. – Fogatlanul, keskeny lelógó teve-ajkai, már-már lihegve a „Béla- koktélt” sürgették. Csodálatos ital!  Egyedi kutyulmány: féldeci törköly felöntve három deci rizlingszilvánival. Fiziológiai hatása szerintem felérhet egy biológiai Molotov-koktéléval. És ha belegondolok, hogy öregapánk ebből kábé napi ötöt betermelt…
Következtek a többiek. Kiszolgálásukhoz többnyire csak a memóriámra hagyatkoztam. Csak ránéztem a soron következőre és már mértem. Ez alatt a sárga vonallal ábrázoltak csak szárazon nyeldesve, sóvárogva nézték a műveletet egy képzeletbeli felezővonalon túlról. Remélték, hogy előbb-utóbb valaki szánalomból „szeszes empátiából „meghívja őket.
Tehát ők a „felső tízezer” szürke mindennapi életem, zárástól- nyitásig tartó állandó statisztái. Ők azok, akik a borozóban való megjelenésem napjától, buzgón érdeklődtek személyem és körülményeim felől. Próbálkoztak egy anyaországi, felsőbbrendű, „ki ha én nem svájci”szerepkörben, de egy kis flegmáért én sem kérek telefonos segítséget. „Menekült” státusomat izgalmasnak tarthatták. Tőlem, rólam keveset informálódhattak, mert már az első pillanatokban leráztam őket. – Most inni akar, vagy csevegni?- tettem fel határozottan a provokáló kérdést. A tulajtól is csak annyit tudtak meg amennyit neki is elárultam; erdélyi menekült vagyok, ideiglenes tartózkodásival. Tulajkám látta, hogy harminc is elmúltam, így majdhogynem diszkréten családi állapotom felől is érdeklődött.” - Valamikor nős is voltam”, - igyekeztem homályosan lezárni a témát. Ő meg nem feszegette, mivel elfogadtam az általa felajánlott bért, és meggyőződött, hogy nem vagyok oda a borért. Ezek az információk jutottak el a mindennapi környezetemhez.
Florina úgy néhanapján fintorogva le- lejött, ha valamiért fontos volt neki, pedig nagyon utálta a helyet. Rendkívül csinos nő volt. Arca nem volt az a kimondottan „kozmetikum reklám alapanyag arc”, de kellemes. Utálta a kíváncsi gyurmaarcokat, amelyek kéjesen bámulták, mert valószínű, hogy még lobogtak bennük némi halvány emlékek a szexről. Olaj volt a tűzre, hogy nem tudott magyarul, és „betegeim” bármilyen érdeklődve is hegyezték a füleiket, semmit sem dekódoltak abból, amit nyugodtan elcsevegtünk.
     Florina eredetileg nem velem érkezett. Ő szintén a zöld határt választotta Sergiuval, a román bikájával. Bevallása szerint embercsempészek segítségével, jó borsos áron. Olaszországba készültek, de közben összevesztek. Velem a kanadai követség várójában ismerkedett meg. Esetleges szponzorok névsorai után érdeklődtem, amikor megszólított. Látta, hogy én is inkább a francia nyelvű kérdőívet preferálom. Örült, hogy magyarul is tudok. Meg kell dögleni: ennek én is örültem! Nagyon is örültem, hogy ő örül, mert már lassan kezdett bennem feledésbe merülni, hogy milyen lehet testközelben egy nagykorú leánygyerek. Bölcsészként diplomázott olasz-francia szakon. Jelenleg a Körszállóban szobalány. Idézgette ex-partnerét: miszerint kár volt ennyit tanulni, hogy a magyaroknál cselédlány legyen… Máskülönben szobája volt a munkahelyén, együtt egy másik erdélyi szobalánnyal, de azért a hétvégéket és hét közben, minden második éjszakát nálam töltötte. E színes éjszakákra sajgó fájdalommal gondolok. Lakótelepi garzon albérletem, - amelyet az óta barátságtalan, ridegnek találok - olykor, ha mindketten nagyon beindultunk- minden négyzetméterét átszexeltük az előtértől, az erkélyig… Szabadnapjainkon – akkor még igényt tartottam rá – sokat barangoltunk a Duna parton, a Szigeten és végül kerestünk egy nemzetközi hívásra is alkalmas telefont. Nekem nem volt kit hívnom, de ő felhívta a szüleit. Velük nagyon megfontoltan beszélt, mert valószínű, hogy lehallgatják, majd Firenzét tárcsázta, és egy Sergio nevű pofával bájcsevegett. Úgy látszik szerette kipecázni az újlatin népközösségek hasonló nevű casanovait.
      Grafikonom ezek után, mondjuk piros vonalakkal, a kósza, enyhén alkoholista szabadcsapatok mozgását ábrázolhatná. Ezek azok a szabad úszók, akik sohasem fogynak ki az ötletekből, hogy a csóró csapost valamilyen formában meg ne próbálják bepalizni. Amikor megérkeznek, feltűnően bátrak és dúl bennük a falkaszellem. Többek között van egy közkedvelt csendes, szakállas trükkjük, amellyel általában mindenkinél bepróbálkoznak. Egyikőjük rendel mindenki számára. Rendelés ideje alatt a legnagyobb címletű bankjegyet tartják kéznél, szinte tüntetően, jól láthatóan, majd fizetéskor egy kisebbet nyújtanak át, amiből szintén jár a visszajáró. A dörzsölt pultos a kapott pénzt ugyan úgy kézben tartva- jól láthatóan! –kiszámolja a visszajárót és nem történt semmi. Isten ments, az maga lenne a végzet azonnal eltenni a kapott bankjegyet. A szabad csapat e rendelő tagja, rögtön „tanukat” hívna – persze hogy a csapattagokból – és követelőzve a nagyobbik címletű bankjegyre hivatkozna. Pultos legyen a talpán, aki ilyenkor helytáll. Hasonló esetekben mindig jól jön a sárgával ábrázolt csoport önkéntes tanúskodása. Ezt mindig meglehet egy kisfröccsel hálálni. Különben egyik este záróra előtt a Gyilkos Hajsza sokatmondóan vigyorogva állt a söntés előtt. Kérdően néztem.
– Ma vagyok harminchárom éves, ha akarod, megmutatom a személyimet.
 – Isten éltessen! Ne mutass nekem semmit.
– feleltem kurtán, tovább folytatva a mindennapi rutintevékenységet. Elbizonytalankodva, zavartan toporgott.
 – A tulajtól ilyenkor és Karácsonykor kapok egy zsíros kenyeret, meg egy fröccsöt.
 – Én nem vagyok a tulaj, nekem mindenért meg kell dolgoznom - feleltem. De azért kimértem neki egy fröccsöt és becsomagoltam azt a két szelet maradék zsíros kenyeret, amelyet úgyis kidobtunk volna. Mégsem szerettem volna egy esetleges jövőbeli tanút magamtól elvadítani.
     A tulaj már a kezdetekkor kijelentette, hogy hiányában, e füstös légtérben én vagyok a mindenkori hatalom. Felsorolta a „kőbe vésett”tilalmait.
- Nem lehet énekelni, mert mi lenne, ha mindenki énekelne?
 - Nem lehet kártyázni, mert abból mindig veszekedés, Isten ments verekedés lesz. -                      Nem szabad civakodni, hozott ételt –vagy italt fogyasztani, üzletelni stb. Sokszor nem kis erőfeszítésembe került a betartatás. A hónapok második felétől, a követőző hónap első hetéig kisebb zúgolódás kíséretében, rendszerint simán levezényeltem a napokat renitenskedéseikkel együtt. A hónapok első heteinek végéig rendszerint megtörténtek a bérkifizetések, érkeztek a nyugdíjak. Sőt, olyan is volt, akinek a postás ide hozta le! Ilyenkor, ha valamiért felemeltem a hangom „pácienseim” sokkal agresszívabban reagáltak. Beszólásaikból és megjegyzéseikből kisebb könyvecskére valót tudnék összegyűjteni. Például: „szemét román… szőrös talpú román… menj vissza ahonnan jöttél…az ilyeneket ki kellene toloncolni az országból stb.”
Rájöttem: a felszíni világ pörgése és hangulata, töményen itt csapódik le. Sokszor kellett szabadnapot kivennem a tartózkodási engedélyért és többedmagammal – romániai határsértőkkel - órákat dekkoltam a Népköztársaság úti hivatalban. Sokszor zsörtölődtünk, mivel a várakoztatások mögött „szívatást” sejtettünk”. Ekkor előlépett egy az ideológiának megfelelően idomított homunculus, égy büszke, nagyhangú ötvenes hölgy képében és az akkori társadalmi elit szájízének megfelelően kioktatott;”- Mi nem tetszik? Bukarestbe naponta két pályudvarról indul vonat!”
A borozóban húszadika körül ezek a beszólások teljesen elapadtak, és mély feledésbe merültek, Hiába volt jól láthatóan felfüggesztve hátam mögötti polcra a táblácska, amely egy szép egészséges almát ábrázolt, felette a HITEL felirattal, az eddig hetykén viselkedő, szinte svájci törzsvendég gárda – mélyen feledve az elmúlt időszak sértegetéseit - sompolyogva hitelért kuncsorgott.
Dél körül már amolyan megnyugtató zöld színnel ábrázolható, normális emberek is lejártak. Hölgyek urak egyaránt, piacozók a közeli vásárcsarnok környékéről. Ilyenkor menetrendszerűen valami jattot is kaptam és józan híreket a külvilágból. De nap közben még beugrottak a kétes figurák, kiket nem lenne célszerű ábrázolni. Ugyancsak kétes eredetű portékákat kínálgattak, áron alul. Vagy jöttek a kalandor hajlamú földijeim, akiket otthon még nem ismertem, csak itt szövetkeztünk. Kora esténként beugrottak egy fröccsre, amit sohasem számoltam fel nekik. Attila, aki a légióba készült és francia vízumra várt, vagy Dani, aki egy kelmefestő műhelyben robotolt és Dél-Afrikába kívánkozott, gyémántot kutatni. Engem nem ilyesmi motivált a disszidálásra. Egyszerűen csak azt éreztem, hogy már túl sűrű a levegő körülöttem. Feleségem és kislányom már másfél éve, egy ausztriai kiránduláson kinn feledkeztek. Egy év után kerültek Kanadába. Engem egy szóval sem hívott. Azóta összesen két levelet és egy québeci képeslapot kaptam tőle. Nem is tudom milyen vonzerő hatására indultam el utánuk. És most itt rekedtem „a föld alatt”, a szinte szilárd, állandó szürkéskék dohányfüstben, ahonnan korlátozott lehetőségeimnek megfelelően szemlélem a rohanó időt.
 Nagy szavakkal ecsetelve: a történelem ott nálam a borozóban fújta ki magát. Első itt töltött nyaramon az erdélyi falurombolás ellen tüntetők egy része eresztette ki nálam a gőzt. Annyira hogy a plakátjaikat is zárórakor itt felejtették. Közben vehemensen lerománoztak, majd nekem magyarázták a romániai helyzetet. Érdekes a legtöbbjük még sohasem hagyta el az országhatárt, de igyekeztek mindent még nálamnál is jobban tudni. Majd a következő évben - ugyan azok - március tizenötödikén pihentek meg itt. Úgyhogy egy néhány hónap múlva én dobáltam ki a poros, eddig megőrzött „Szabad választásokat!”, vagy „Szabad sajtót!” És a „Dőljenek le Jerikó falai!” – feliratú, okafogyottá vált tacepaokat. Mivel munkaszüneti nap volt, tüntetőink április negyedikén is lejöttek. Majdnem gond lett. Peti bácsi, a néhai munkásőr parancsnok, az ünnep tiszteletére, molyirtó szagú díszegyenruhájában, kitüntetései súlyától görnyedve vánszorgott le az olaszrizling nagyfröccsét elfogyasztani. A szabadnapos álforradalmárok majdhogynem meglincselték. Én mentettem ki a kezükből. Az öreg nagyon hálás volt nekem. Este újból lejött, de már „civilben” és kócos, de annál jobban, ízléstelenül kifestett, csontszipkából cigiző neje kíséretében. Szabadnapom felől érdeklődtek. Hálából meg szerettek volna hívni ebédre. El is képzeltem a környezetet. Vörös abrosszal megterített asztal, a falon Marx, Engels és Lenin képei, evőeszközök helyett: sarló és kalapács.
Zárás előtt úgy egy órával, már szinte a teltház volt jellemző. Az ekkor érkezőket, a záróra közelségére való tekintettel, a reményteli kék színnel ábrázolnám. Ekkor jött le az a nagydarab, idős, eredetileg nyugdíjas taxisofőr is, aki még mindig dolgozott egy zöld Wartburggal. Egy száraz házmester és egy hagymás zsíros kenyér mellett mindig bevárta az utolsó vendég távozását. Ezt tették a második műszakok és egész napos robotok, túlórák fáradt magányosai, és még azok, akiknek kocsma után volt első a család. Egy félórával zárás előtt érkezett a csínos, negyvenes, modernül öltözött, zug alkoholista hölgy. Az „úri közönség” tudni vélte, hogy valamelyik vezető napilap újságírónője. Félénken pislogva, idegesen és szinte szégyenkezve érkezett. Három deci szürkebarátot kért, amit azon nyomban három slukkból le is hajtott. A harmadikat felszabadultan, olykor velem csevegve iszogatta. Csak akkor tántorgott el a kijárat felé, amikor Juli néni a takarítónő, nagy vödrével és a felmosójával megjelent.
Ezen a hétvégén Florina bejelentette, hogy terhes. Már csak ez hiányzott! Örömömet fokozta, hogy egyre gyakrabban idézgette néhai pasiját, aki szerint kár volt ennyit tanulni, ahhoz hogy a magyaroknál cselédkedjen. Végül cinikusan rákérdeztem, hogy ki a gyerek apja? Azóta csak egyszer láttam, amikor a nálam lévő cuccaiért jött.
A hétvége a megszokott, állandó „bútorokon” túl, nagyjából a lovisokról szólt. Őket hagyományosan barnával jelölném. Innen indultak. Itt kaptak szinte hajba a Turf tippjein. Majd estére ide tértek vissza és jócskán fogyasztottak. Ha nyertek azért, ha veszítettek, akkor meg minden erkölcsi alapjuk meg volt hozzá.
Az állandóan tüntetőknek kedvező szelek fújtak. Lehetett tüntetni például Bős- Nagymarosért. Majd lehetett vitatni Nagy Imre és társai újratemetését, Kádár halálát.
Florina utoljára telefonon keresett. Augusztus tizenkilencedike volt. Szemrehányóan közölte, hogy csalódott bennem és hogy illegálisan távozik az országból. Csak a késő esti médiahírekből szereztem tudomást a később Páneurópai pikniknek titulált fél hivatalos határnyitásról. Vajon egyáltalán tényleg terhes volt-e? Ha igen, akkor tőlem-e, akivel azt a Sergiut szarvazta fel, vagy attól, akivel engem.
Tele voltam ilyen kételyekkel és kérdésekkel. Esténként otthon sörrel és lengyel Napóleon konyakkal leittam magam. „ Éljen a lengyel- magyar barátság!” Az alkohol hatására megfogalmazódott a következő kérdést is; „.Tényleg, magyar vagyok-e?”
A következő napokban mindenütt a Molotov – Ribbentrop paktum évfordulót szajkózták. Erről hallani a médiákban, olvasni az újságokban. „Törzs-pácienseim” furamód tálalták egymás közt a világháború történetét. Béla bátyám már a második róla elnevezett koktélt követően, valós fizikai erőnlétét meghazudtolva kifakadt: - Nem Hitler volt a birodalom esze, ahogy állították, hanem ez a Rippenrop!  Igen, ő volt mindig a háttérben…
Nekem is formálódott már a gyurma arcom, és látszatra kezdtem beleolvadni a törzsgárdába, de azért rutinszerűen tudatos munkával teltek a napjaim. Már az alapszinekkel és vonalkákkal képtelen voltam jelölni vendégek besorolását. Szinte észrevétlen, de felgyorsultak az események. Attila kihasználta a piknik nyújtotta lehetőséget. Marseilleből feladott képeslapja mementóként ott virított, az éjjeliszekrényemen. Dani továbbra is kelméket festett és olykor lógó orral leugrott hozzám egy-egy fröccsre, már csak azért is hogy ne érezze magát oly távol Afrikától. Majd egyre gyakrabban jött le többedmagával, úgy haton-heten, zömében magyar anyanyelvűek, de akadtak közöttük románok is. Eddig ismeretlen honfitársak találkahelyévé alakult a helység pulthoz közeli szöglete.
A román forradalmat itt éltük át mindahányan. Szalonforradalmárokként szurkoltunk a tévé előtt, mint a focimeccsen.…