Ha valaki mondana már valami biztosat, büntetést, halált mondjuk, vagy az utolsó ítélet megérkezne.. És örök szenvedés következne, ahogy a pap mondja. De ez ugyanaz, ami most történik velem. Jól ki van gondolva. És ha véget vetek az egésznek, akkor is csak ebbe a helyzetbe jutok vissza, nem?

Jelige: Emem

Itt vagyok

Erősen kell húzni. Ha nem akarod felsérteni a tenyeredet, kesztyűt kell húzni, de nem kötöttet, az csúszik. Én nem húzok. Megszoktam. Előbb feltört, de  most már kérges a bőröm. Mintha mindig ezt csináltam volna. Ezen a priccsen fekszem napközben. Itt nincs ablak. Ez jó, ritkán is mozdulok el. Csak az orgona hátát látom,  péfélé, így hívják. Biztos, hogy nem az eredeti lemez, olyan fűrészporos-préselt forma.
A huzattól kicsit véd. És templomi darab, nem ragadok le a priccsnél. Mindig tudom, hol vagyok.   Keskeny terecske, nem az enyém, de én vagyok itt. Olyan alagútszerű. Orgona, fal, plafon, aztán hosszan semmi, sötét. A priccset az orgona hátához nyomtam, de fejnél-lábnál semmi,  jöhet az Úristen. A büntetés. Úgy gondolom.
Arra várok. Valami jelre.
Általában sötét van,  a villanyt nemigen kapcsolom fel. Már nem olvasok. Az énekeket  kívülről tudom. Nem elbújni akarok, mindenki tudja, hogy itt vagyok. A tisztelendő úr pártol. Vagyis tiszteletes úr, így hívják, tiszteletes úr. De a háta mögött őt is csak papnak. A tisztelendő úr nem fogadott, azt mondta, van már harangozója, és  villamosítva is van a rendszer. Csak takarítás kell nekik, én mondtam, hogy azt is szívesen vállalom, ingyen, de nem küldhette el a harangozóját. Azt mondta, látott már ilyent mint én vagyok, gyanús is vagyok, katolikus sem vagyok. Aki ott van,  egy rendes hívő asszony,  három gyermeke van. Szóval, nem küldheti csak úgy el. Persze, én értem,  de akkor nagyon rosszul esett, akkor még a legeslegelején voltam- és rögtön elutasítanak. Most már sok prédikációt hallgattam,  tisztábban látom a dolgokat. Azt hiszem.  Nem tudom, észreveszik-e rajtam. Az Úristen ha látna. Ha akkor nem látott volna és most látna. 

Szóval, erősen kell húzni. Amikor jönnek a misére, nem, istentiszteletre, mindig rosszul mondom, háromszor kell meghúzni. Kétszer gyűlőharangot húzok, a háromból csak a nagy harangot kell húzni, olyan három-négy percig. Fél tízkor és háromnegyedkor. Egy kicsit megmelegszem. Ilyenkor felöltözöm, szombaton általában hazamegyek és otthon alszom. Ne nézzenek züllött alaknak. Kimosakszom, öltönyt húzok, de észrevettem, hogy így is húzódozik mindenki. Pedig mondtam, miről van szó. De gyanús. A Páll Pista fia. Hogy mérnök létére és hogy biztos valami más takargatnivalója is van, csak ennyitől az ember nem viselkedik ilyen furcsán. Az a bajuk, hogy tudják, rámnéznek, és tudják, hogy igazat mondok. Ki tudja, még miket mondanak, nem is érdekel, jó, hogy apámék már meghaltak, ők legalább nem szégyenkeznek. Mindenesetre én nem gondolok senkiről semmi rosszat. Igyekszem. Milyen alapom lenne?

Tízkor mind a három harangot húzni kell, a pap akkor indul el az irodából, a presbiterek kísérik, jönnek libasorban, a többiek már bent ülnek. És ekkor én két harangot kezdek húzni, nagyon szépen összeillik a két hang. Sírok, de a kötelet nem lehet elengedni, két kötelet tudok húzni, az orromat, a szememet a kabátomba törlöm, húzom tovább, mert a zsebkendőt nem tudom tartani. Gyönyörű. Az elején jött a feleségem is, a harmadik kötelet húzta, ahogy kell, így szabályos, a három együtt tényleg gyönyörű, ott, a harangok alatt olyan, mintha világvége lenne. Úgy két hónapig bírta, azt mondta, nem bírja látni,

                                                                   -2-
hogy férfi létemre bőgök, ráadásul éppen az ő férje bőg, mit vétett, és egyébként sem  röhögteti magát a volt tanítványai előtt. Nem esett jól, de megértem.

Nem szabad rángatni. Pláne az elején, amíg a kötél  felveszi a ritmust, nagyon óvatosan kell bánni vele. Mint a jojóval. Érzi az ember, amikor már határozottabban húzhatja, mindig merőlegesen a földre, pontosan merőlegesen, ez nagyon fontos.  Amikor a pap megérkezik a presbiterekkel, intenek nekem bentről, a padokból, mert ők látják, amikor közelednek, a templomajtó nyitva van. Akkor abbahagyom. De ezt se egyből, fokozatosan tompítom a le-fel mozgást, mint amikor egy hintát megállítunk, azt se egyszerre, csak szép óvatosan, hogy a gyerek ki ne essen, egyébként annyira megrándul a hinta, hogy kiesik vagy megijed.
Szép lassan lejövök a karzatból, a lépcső fából van, elég gyakran recseg.  Az elején fent maradtam, onnan hallgatam végig a pap prédikációját, most már kivétel nélkül lemegyek, nem akarom csökkenteni a szégyent.
Ezek voltak a legszebb percek az elején, a prédikációk. Nagyon figyeltem, a megbocsátást emlegeti a leggyakrabban a pap, koncentráltam, meg akartam érteni, benne vagyok-e valamelyikben? Sokkal nehezebb, mint a deriválás az egyetemen. Néha úgy gondoltam, ha még a a tékozló fiú is, akkor én miért ne. De máskor nem voltam ebben biztos, és úgy érzem, a pap sem. Ezt nekem személyesen nem mondta. Soha nem hallottam olyan történetet, mint az enyém. Szó volt nagy bűnökről, törvényszegésről, hitetlenségről, házasságtörésről, de mi van, ha az én esetem nem vág bele? Ha egész más?
Már egyre inkább így érzem. Gondolkodom, hogy fent maradok, a karzaton, nem azért, hogy megkíméljem magam, hanem mert visszatérnek a régi rohamok, szívdobogás, félelem, ordítanék ilyenkor. És ha már nem bírom? Igen, azt hiszem, fent maradok.
Ha valaki mondana már valami biztosat, büntetést, halált mondjuk, vagy az utolsó ítélet megérkezne.. És örök szenvedés következne, ahogy a pap mondja. De ez ugyanaz, ami most történik velem. Jól ki van gondolva. És ha véget vetek az egésznek, akkor is csak ebbe a helyzetbe jutok vissza, nem?
Azt hiszem, a pap sem tudja jobban, mint én. Csak azt tudja, hogy ő nem árult, és hogy Isten szeret, engem is, azt mondja. Szóval mindenkit. De mondom, bizonytalan vagyok. Szeretném érezni, hogy szeret. Ne értsél félre, nem arról van szó, hogy valami megváltozzon, senki se találhatna ki semmit énrám, belátom, csak valami olyasmit szeretnék, hogy érezzem, hogy lát. Vagy hogy én érezzek. Valamit. Vagy tudjam, hogy ér ez így valamit, amit csinálok. Vagy minden mindegy már, feküdhetnék otthon egész nap részegen? És akkor legalább nem  Artúrt látnám egész nap magam előtt.

Elég gyakran, úgy hetente kétszer, megemlékező harangot kell húzni. Ilyenkor is a három harangot egyszerre kellene, de egyedül vagyok. Szóval kettőt húzok.  Ez ugye nem friss haláleset, úgyhogy nem tudják, kire emlékezünk, ezért érdeklődni szoktak. Úgy hallottam, régebb, ha valaki éppen a templomhoz közel járt, vagy lakott, átfutott és megkérdezte a harangozót, kinek húzza. Velem ilyen sose történt, azt hiszem, ma is pont  olyan kíváncsiak, de írtóznak tőlem.
Ezt pompázásnak hívják, szóval, amikor együtt a három harang szól. Nem tudom, máshol használják-e így, nekem nagyon tetszik. Pompázunk a halott emlékére, vagy pompásan
                                                                 -3-

emlékezünk vagy valami ilyesmi, nem? Leggyakrabban ilyenkor futamodnék haza. Nem tudom, visszamehetnék-e úgy rendesen, a lányom egyszer meglátogatott és köszönés előtt kérdezte,  tudom-e, hogy anyának van valakije? Nem éreztem semmit. Nem csókolt meg, régebb lábujjhegyre állt, akkor még magas sarkút sem hordott. Emlékszem, ha valamit vásároltam, könyvet, új WC-kagylót, napokig boldog voltam. Nem mondtam semmit, csak boldog voltam. Néztem a könyvet, vagy ültem az új WC-n és boldog voltam. Julival néztük egymást, és tudtuk, hogy a másik boldog. Nem költözöm már haza.

Ha haláleset van, hírharangot kell húzni. Ha nő halt meg, a két nagyobb harangot kell megszólaltatni, körülbelöl három percen keresztül. Egy rövid szünet következik, utána három csendesítés. Ez azt jelenti, hogy a három harangot egyszerre, egy-egy percig, kis szünetekkel kellene húzni. Érted, szóval, három harang, egy percig, körülbelöl tíz másodperc szünet, amíg a kötelek rezgése is csillapodik, megint három harang, egy percig, megint szünet, ugyancsak körülbelöl tíz másodpercig, és megint három harang, egy percig. Persze, mondtam már, én csak két kötelet tudok húzni, tehát ugyanolyan a három harang, mint a beköszöntő. Három perces. Segíthetne valaki, mondjuk, a halottnak egy  hozzátartozója, de ilyen még nem volt. Inkább jó, úgy, ahogy csinálom. Ezt a hármas harangot nem mondják pompázásnak, pedig ugyanúgy kell húzni. Gondolom, ez a szó  nem illendő  a temetéshez. Érted, nem ízléses. Ha  férfi a halott, a beköszöntő harang nem két harangos, csak egyet kell húzni, a legnagyobbat, három percig. A folytatás már ugyanaz. Az elején még tévedtem, és nagy cirkusz lett belőle. Észreveszik, nem is gondoltam volna, hogy ezt így megjegyzi mindenki, még a fiatalabbak is. De annak nagyon örülnek, hogy nem kell fizetni. Úgy hallottam.
A gyermekekre külön szabályok vannak, külön lánygyermekre és fiúra, de amióta én harangozok, hál’Istennek, nem volt ilyen esetünk. Régebb egész más volt az élet, évente több gyermekhalál volt. Nemcsak itt.
Azzal van szerencsém, hogy nagyon kell figyelni, tudod, eléggé megromlott a memóriám, az értelmi képességem, minden szempontból, úgyhogy nagyon koncentrálok, nehogy elrontsak valamit, mert a temetés a legkényesebb eset. Figyelem az órámat, három perc, egy perc, eléggé izgulok. Így nem gondolok Artúrra, ha igen, túl rövid ideig ahhoz, hogy kiboruljak. A hírharangkor sose sírok. Legelőször fordult elő. A végén kalácsot és pálinkát visznek a parókiára, kifejezetten a harangozónak. Én csak a kalácsot fogadom el a paptól, már az legelső esetben így tettem, azóta nem is szól a pálinkáról, azt hiszem, ő is így találja helyesnek. Az én esetemben.
Még az első hónapban, egyszer megkérdeztem a tiszteletes úrtól, mit gondol, hányan lehetnek az én helyzetemben. Idős ember, a lánytestvéremet ő konfirmálta, már akkor sem volt fiatal, tudod, a húgom református, anya után. Szóval ő is benne élt a rendszerben, úgyhogy nem üresjáratban beszél. Azt mondta, szerinte rengetegen, minden második-harmadik ember, és jobb is így, hogy nem tudjuk, tele lennénk csalódással. Akkor azt mondta, aki kéri a bocsánatot, annak Isten megbocsát, igaz, ezt ilyen egyértelműen, csak nekem, úgy értem, mondjuk, nem prédikációban, -  soha többet nem mondta. És az a baj, hogy én Artúr bocsánatát szeretném. Azt is. Ha még itt volna. Fogalmam sincs, megbocsátana-e. Szerinted? Nem hiszem. És  még azt mondta, hogy nem az én hibám, hogy tragédiával végződött az egész.  Hogy Artúrnak nem lett volna
                                                              -4-

joga elvenni az életét, a sajátja sem az övé, az élettel senki nem rendelkezhet, csak az Úristen, az, hogy egy diplomás embert lefokoznak nehéz, fikikai munkára, még nem a vég, akkor sem, ha igazságtalan. Persze, nehéz, de sok dolog nehéz az életben, mindig, a mai kornak is meg vannak a maga buktatói és nehézségei, az ember mégsem lehet öngyilkos. Elhiszem. A mai korról is elhiszem, amit mondott. Én nagyon keveset tudok erről. A betegnyugdíjamból egy kevésre van szükségem, kenyér, tej, ásványvizet már rég nem iszom, megszoktam a kútvizet. A többi Julinak marad, a rezsire. Az elején még paszkodott, hogy nem elég, de már rég nem, már nem beszélgetünk.
Szerinted hányan lehetnek az én helyzetemben? Mondjuk itt, a faluban?

Temetéskor   előbb a háznál gyülekeznek, a pap is odamegy, olyasmi, mint a katolikusoknál, énekelnek, a pap prédikál, aztán megint énekelnek. És végül a búcsúztató. Valaki figyeli a szertartást, és amikor a végéhez közeledik minden, úgy a búcsúztató közepénél, elindul hozzám, én a templomajtóban már várom. Amikor odaér, felsietek, és harangozni kezdek. Úgy kell időzíteni, hogy  amikor a harang megszólal, akkor induljon a temetési menet. És aztán hosszan, hosszan harangozok. Általában fél óra alatt érnek ki a temetőbe, a pap ilyenkor ideadja a  mobiltelefonját, azon csenget valaki, amikor kiértek. Nem kell felvennem, ez a jel, hogy kiértek és befejezhetem. Na, ezek a legrosszabb percek. Összemosódik minden idő és arc bennem, ugye, temetés. Valaki meghalt, mindegy, hogy ismertem vagy sem, de meghalt, mint Artúr. És hallom Rotariu elvtárs hangját,végig, fél órán keresztül. Na, mondta vagy nem mondta? Együtt gúnyolódtunk vagy nem? És kit szeretek jobban, a barátomat vagy Julit, persze ő úgy mondta, hogy a feleségemet? Aláírom vagy nem? Julinak soha nem mondtam el, hogy vele zsarolt, mit mondhattam volna, szánalmas kifogás. Egy kemény férfi biztos talált volna megoldást. Julival biztos csak ijesztegetett, ez volt a módszerük, tudtam jól. De én gyávább vagyok az átlagnál.
 Nem tudsz valakit ideküldeni, aki ellenállt? Szeretném hallani, hogy mit érzett, tudod, éppen akkor, az irodában. Mit mondott. Én kicsit bepisiltem. Hazamentem, és gyorsan beletettem mindent a mosógépbe, hogy Juli nem figyeljen fel rá. És lefeküdtem, emlékszem, átjöttek Artúrék, de én kiüzentem, hogy nagyon jáj a fejem, nehéz napom volt.
Olyan valakire gondolok, aki egészen őszinte. Hogy tényleg tudjam. Hogy halljam, pontosan, és akkor talán  el tudnám dönteni,  hogy én is meg tudtam volna  csinálni – vagy nem. Vagyis, lehetett volna másképp? Érted? Vagyis, ez nálam genetikai probléma? Úgy értem, a gyávaság. Vagy tényleg erkölcsi kérdés volt, ahogy Juli mondja? Jó lenne olyant, aki szintén Rotariuhoz tartozott. Hogy ugyanarról beszéljünk, ugyanazok a módszerek, szófordulatok, hülye orrhang. Általában fent vagyok, a priccsen. Minden második vagy harmadik nap hazamegyek, mosakodni. Dél körül. Tizenkettőtől úgy fél négyig.