Ede megállapítása nem volt minden realitást nélkülöző észrevétel. Ahogy K. Ferenc alázatosan elkezdte visszarakni a rekeszeket, észrevette, hogy az egyik mintha kisebb lett volna a többinél. Kezébe vette, forgatta, ugyanattól a cégtől való volt ez is, mint a többi, mégis, mintha méreteiben nem egyezett volna a többivel.

Jelige: Bugris

A lét leküzdhető könnyelműsége

K. Ferenc bugris volt.

Kókler.

Nem igazi szakembere munkájának, csak amolyan kényszervállalkozó. Szikvízüzemnek nevezte kis garázsában felállított, néhány fémalkatrészből és mérőórából álló műhelyét, ahol kis mennyiségben palackozta az általa szénsavasított csapvizet.

Felesége, K. Ferencné, és gyermekei, ifjabb K. Ferenc és K. Otília nem sokat törődtek a családfővel, az ebéd és a vacsoraidőt leszámítva nem is volt igazán közös találkozási pontjuk. A gyerekek rászoktak arra, hogy az iskolai ünnepségekre és az osztályfőnöki órákra is csak anyjukat hívják el; apjuk nem is ment volna, mert az üzemet nem lehetett magára hagyni, hiszen akkor nem dolgozott volna senki. Szódára márpedig pont úgy volt szükség, mint levegőre. Legalábbis az olyan forró napokon, mint amilyen ama nevezetes, a nagy változás lehetőségét hozó nap is volt.

K. Ferenc soha nem bánta, hogy kimarad családtagjai életéből, még akkor sem, amikor már Otília is szúrós szakállt növesztett, ahogyan K. Ferenc családjában a nagymamák szoktak.

A szikvízüzem volt egyetlen búvóhelye, ahol igazán önmaga lehetett, ahol tudta, hogy hol kezdte a napot, és ahol csak sejthette ugyan, de legalább sejthette, hol végzi. Minden ment a maga megszokott kerékvágásában, szelepnyitásostól, nyomásellenőrzésestől, kóstolósdistól, mindenestől.

Hanem ahogyan az lenni szokott, egy nem szokványos nap mindent felborított. Azelőtt soha nem történt semmi baleset munkavégzés közben, de most, mintha meglódult volna a világ, a már megtöltött és rekeszekbe gyűjtött palackok remegni kezdtek, és a plafonig tornyozott, szép sorokba rendezett kék műanyagládák egy robbanásszerű hang kíséretében összedőltek. A rendből káosz, a káoszból ijedtség lett, és mindez egy pillanat leforgása alatt festette véreresre K. Ferenc szemeit. A gépek tovább zakatoltak, a garázs előtti forró beton tovább gőzölgött, K. Ferenc pedig egy kicsit jobban izzadt, mint egyszerű munkavégzés közben. A rekeszek alól lassan kikászálódva úgy vélte, rosszul illesztette egymásba őket, azért dőltek le a nagy gonddal rakott tornyok, mint egykor a kürtszóra Jerikó falai.

Csakhogy se kürtszót nem lehetett hallani, se földrengés nem volt, márpedig következmény nincs ok nélkül, de hogy mitől dőlt össze annak a napnak a munkája, azt mégsem lehetett megállapítani.

K. Ferenc kikászálódott a rekeszek alól. Néhány palack teteje megrepedt, és szökőkútként lövellte magából a frissítő nedűt. Közülük egy éppen K. Ferenc bal fülét vette célba, és sistergő molekuláival különös szimfóniát kezdeményezett a férfi dobhártyáján. Egy darabig fel sem tűnt neki ez a zene, majd miután eloszlottak feje fölül az első meglepetés és düh felhői, kezét a megcélzott testrészre tapasztotta. A szomszédok összesereglettek, még a járókeretes T. B. bácsi is ott totyorgott a kertvárosi hangulat e szokatlan idilljében. Gumipelenkája rojtjai most is kikandikáltak a nagyvilágba, de kivételesen senki nem szólt érte, mert különlegesebb pillanatokat ígért a szikvízpalackozó balesete.

– Mi a rosseb, Feri bátyám? – horkant fel Ede, a tyúkszemes szomszéd, aki kínai cipőjéhez soha nem vett fel zoknit, mondván, a keleti ragasztó majd kiszívja a lábát, jobb anyag, mint a Don-kanyar lábzabáló téli éjszakái voltak nagyapja idejében. Valóban, a három bütyök, ami tizennégy éve éktelenkedett jobb lábán, egy ideje mintha tényleg javulásnak indult volna. Pedig szép „karijert” futhatott volna be focistaként, ha egy egyszerű sebészeti beavatkozás a nagylábujján növő köröm tájékán elő nem idézte volna ezt az életre szóló nyavalyát. Ede jólelkű gyerek volt, kicsit sem volt kelekótyább a városka többi lakójánál, de legfeljebb is csak egy kicsit. – Ledőlt? Mi a rosseb, elengedett a műanyag?

Ede megállapítása nem volt minden realitást nélkülöző észrevétel. Ahogy K. Ferenc alázatosan elkezdte visszarakni a rekeszeket, észrevette, hogy az egyik mintha kisebb lett volna a többinél. Kezébe vette, forgatta, ugyanattól a cégtől való volt ez is, mint a többi, mégis, mintha méreteiben nem egyezett volna a többivel. T. B. bácsi mutatóujjával feljebb tolta vastag, fekete SZTK-keretes szemüvegét – amelyből már mind a két üveg hiányzott, de az öreg olyan rosszul látott, hogy teljesen mindegy volt –, és ámulattól nyitva felejtett száját egyszer csak becsukta, de csak hogy erőt gyűjtsön egy mondat erejéig.

– Meghalt a szódás – mondta fogatlanul, és igazából csak K. Ferenc figyelt fel erre a különös tényre az öreg T. B. bácsin kívül. A szódás ekkor már a padlón hevert, nyakán és halántékán dagadtak az erek, orra likából pedig úgy bugyogott az általa gyártott szikvíz, mintha tüzet okádna.

Ede kapott elsőként észbe. Odaugrott a garázs bejáratához, széttolta a földön torlaszként heverő rekeszeket, és nagy nehezen kiszabadította a hullát.

– Különös – mondta K. Ferenc, és T. B. bácsi szemeire szegezte mindkét szemét, mintha nyársra akarná húzni az öreget. Közben engedett Ede erőlködésének, és kijjebb csúszott a garázsból. Lepihent a betonnal felöntött kocsifeljáró melletti pázsiton, mintha csak napozni akarna.

– Nem kéne orvost hívni? – kérdezte L. M. néni, akit az utcában mindenki csak M. néninek hívott, amióta férje, L. N. jobb létre szenderült egy arcába csapó kavics miatt, amit az egyik köztéri munkás fűnyírója csapott feléje egy hűvös nyári reggelen. M. néni nem nagyon bánta, mert sok mindenre nem volt már használható az ura, és az esti csatákon kívül, amit a televízió távirányítójáért vívtak, nem volt túl sok érintkezési pontjuk. Ebben a tekintetben hasonlítottak a K. családra, de csak ebben, semmi másban.

– Azt hiszem, M. néni, már mindegy – mondta Ede lemondóan, és lezárta K. Ferenc nyitva felejtett szemeit. K. Ferenc ezt nem vette jó néven, sértődötten hátat fordított a bámészkodóknak, és visszament a kis üzembe, hogy rendet rakjon, mielőtt még több ember csődül ide. T. B. bácsi hiába mondta neki, hogy ez a munka már igazán nem való egy halottnak, K. Ferenc ragaszkodott hozzá, hogy olyan állapotban hagyja ott a szódaüzemet, amilyenben reggel találta.

– Szépen néznénk ki, ha hagynánk, hogy a dolgok a fejünkre nőjenek – mondta, és megkérte a szomszédokat, hogy távozzanak, szeretne kicsit egyedül lenni, amíg még lehet.

Ede hazabicegett, a melegtől ugyanis rendkívül beizzadt a lába, és a sós lé már négy órája marta mindhárom bütykét, és elhatározta, hogy telefonálni fog a halott családtagjainak. Időközben azonban elfelejtette, mit akart, mert egy baleset óta, amit a szomszéd Karcsi gyerek kőkeményre fújt Adidas-labdája okozott, hajlamos lett rövid távon elfelejteni dolgokat, amivel ennek ellenére sem volt szokatlan tagja a társadalomnak, mert igazából már senki nem jegyzett meg hosszú távra semmit, olyannyira elszaporodtak a jelentéktelen események a hétköznapokban. Telefonálni tehát nem telefonált, viszont levette cipőjét, és egy lavór forró vízben tovább puhította a bütyköket a lábujján.

T. B. bácsi öreg volt, nem különösebben érdekelte már, mi történik a környezetében, igazából mindent megkapott szociális alapon, az állam jó időre konzerválta vágyait, és az öreg elégedett is volt életével, csak az idegesítette néha, hogy mindig megszólják pelenkája miatt. Ilyenkor mindig mormogott valamit bajusza alatt, amit senki sem értett, de talán nem is volt jelentősége, tudta mindenki, hogy az a lényeg, hogy már megint morog. No persze nem volt soha összetűzése e kedves öregúrral senkinek, még a postásnak sem, mert T. B. bácsinál legfeljebb a kutyája volt öregebb, és fogak tekintetében is nagy volt már a hasonlóság köztük.M. néni pedig olyan alkat volt, akit bármelyik utcában, akármelyik tanácsi bérházban megtalálunk: mindig műszálas otthonkában tett-vett a ház körül, mindig az aznapi pirított hagyma szagát árasztotta, mindig volt néhány ősz hajszála, és mindig volt legalább egy kivillanó amalgám tömés vagy fogpótlás a szájában. Soha nem ment el otthonról, legfeljebb egyszer-egyszer látogatta meg vidéken élő rokonait, és olyankor üres volt az utca, mert nem égett kora hajnalban lámpa az ablakában, jelezvén, hogy napi teendőit éppúgy ellátja, mint harminc éve. M. néniről senki nem tudta, hány éves, de nem is ez volt a legfontosabb tulajdonsága. Félig volt már csak nő, inkább ember volt már, a jobbik fajtából, abból, amelyik a nálánál fiatalabbakat békén hagyja még, az öregebbeknek azonban nagy figyelmet szentel. Amolyan fizetetlen nővérkeként volt jelen az utca életében. K. Ferenc fiatalabb volt nála, és úgy gondolta, ő nem szabhatja meg, mihez kezd pillanatnyi helyzetével a férfi, így hát hazament ő is, tenni a dolgát.

K. Ferenc pont úgy dolgozott tehát tovább, ahogy reggel elkezdte, hiába volt már halott. Szép kort élt meg.