Apám égő, fekete szeme nézett vissza rám. Aztán kibontottam copfba fogott hajamat, megráztam a fejemet. A sűrű, sötét szálak úgy repültek szanaszét, mint a száguldó vadló sörénye.
Nem telt el nap, hogy apám ne kegyetlenkedett volna a szavaival.

          
Jelige: Tűztövis

IRÁNYTŰ

Ültem a padon, néztem a színes virágágyást melyben fehér pillangók lebegtek a díszbogáncsok felett. Az ég szikrázott, a tenger felől enyhe szél fújt. A város lakói élvezték ezt a ritka szép vasárnapot: a park megtelt pihenni vágyókkal. Tíz évvel ezelőtt jártam itt először. Kíváncsi, időhiányban szenvedő átutazóként rohantam körbe a látnivalókon. Lihegve kúsztam fel a középkor szűk utcácskáin a várhegyre, hogy rácsodálkozzak a reggeli párából előbújó, lávatömbök közé ékelődő városra. Délután indult észak felé a buszom. A Felföldön Ewan várt rám. 

„És egyáltalán! Ki a fasz az az Ewan?!” üvöltötte kétségbeesve apám.

Nyolcéves lehettem mikor egy reggelen fojtott, indulatos szavakra ébredtem. Szüleim vitatkoztak. ”Kell az a pénz”, hallottam apámat. Benyitottam a szobába. Anyám váratlanul hátat fordított apámnak, aki ebben a pillanatban erőteljes mozdulattal felé vágta a kristály hamutartót. A hamutartó fénylő üstökösként közvetlenül mellettem csapódott be a falba.„Láttad? Ez megbolondult” mondta anyám dermesztő hangon. Összepakolta néhány holmiját, és elment otthonról. Kétségbeestem. Én addig úgy éreztem, nagyon szeretjük egymást.
Anyám színésznő volt, a városi színház színésznője. Tehetségét senki nem vitatta. Törékeny alkatához meglepően mély tónusú hang társult, és ezzel úgy tudott játszani, hogy libabőrös lett a gyönyörűségtől az, aki hallgatta.
Amikor elköltözött otthonról, mindenki tudta, az egész város, hogy parányi öltözőjében húzta meg magát.
Vidéki nagyvárosban éltünk. Egyetem, gimnázium, színház, kórház, futballpálya. Mellette a közkedvelt Sportsöröző.

„Legalább te ne hagyj itt engem!” nyüszített apám, miközben térdre ereszkedve átkarolta lábaimat. Úgy sajnáltam, a torkom elszorult, de nem tudtam mit mondani. Mit is mondhattam volna egy férfinek, aki az apám.

 Egyszer a barátjával iszogattak, már jól el voltak ázva, a barát felkapott engem, és a térdén lovagoltatni kezdett. Hosszú hajam a férfi arcába csapott, az fújtatva fokozta az ütemes tempót, aztán zihálva a fülembe súgta : „Ha nagyobb leszel másképp is meglovagoltatlak”. Fröcsögött a nyála, úgy röhögött. Apámat senki nem látogatta, nem kereste, csak ez az ember. Megesett, apám nem volt otthon, ő mégis bejött, leült a konyhaasztalhoz és várt. Nem kedveltem. Folyvást locsogott, és kérdezgetett. A fogai egymás hegyén-hátán nőttek, ettől felső ajka nem záródott az alsóhoz, úgy tetszett, örökké vicsorog. Amikor megkérdeztem anyámat, mégis ki ez a férfi, anyám tömören annyit válaszolt, apád másik fele. Hogy melyik, a jobbik vagy a rosszabbik azt nem mondta.  
Apám gépkocsivezetőként dolgozott. A húsipari vállalat munkatársaként hűtőautóval járta a környező országokat. A végtelen utak szétrázták a csontjait, egyetlen vigasztaló társa a cigaretta pedig sárgára színezte a bőrét. A városban mégis irigykedtek. Én kaptam először Barbie babát.  
Ritkán láttam a szüleimet együtt, hisz az egyik örökké úton volt, a másik a színházban töltötte az életét. Ha mégis adódott egy közös este, apám a városban keringő pletykákról beszélt, anyám a színházban uralkodó áldatlan állapotokról.
A külváros sorházas telepén laktunk. Minden egyes házat ugyanolyan szürke panellapból raktak össze, talán az ablakokon is egyforma mintázatú függönyök lógtak. A lányok a fiúkról sugdolództak, a fiúk a körbekerített betonpályán fociztak. Az apák esténként a Sportsörözőben múlatták az időt. Az anyukák addig paprikás krumplit főztek, vagy a művelődési ház szabás- varrás tanfolyamán serénykedtek.
Egy ideig nem tudtam, és különösen nem is érdekelt, hogy apám és anyám milyen körülmények között találkoztak egymással. Azt hiszem egy kisgyerek fejében a szülők az örök állandók, akik mindig voltak és lesznek. Ahogy tágult a tudatom, a tapasztalásom, csak akkor jöttem rá, hogy egy férfi és egy nő él mellettem. Mégis jóval később fogalmazódtak meg bennem olyasfajta kérdések, hogy a szüleim miért élnek együtt. Mikor és hol találkoztak? Ha erről kérdeztem őket, apám szemében megcsillant valami huncutság, ám szótlanul elvonult. Anyám réveteg tekintettel csak ennyit mondott: „ A konzervgyárban együtt mostuk az üvegeket. Tetszett apád csendessége.”
A városban a mendemondák előbb-utóbb mindenki fülébe eljutottak. Gyerekként nem gondoltam, hogy a felnőttek az igazságot százféle formában látják, és ezerféle képen adják tovább. Amikor egy napon a tanító dühtől vöröslő fejjel rám ripakodott, hogy hitetlen vagyok, nem is sejtettem miről beszél. Kisiskolás voltam. Virágokból és szívekből sormintát rajzoltam a füzetembe. A mi családunkban a hit nem volt beszédtéma. A városbéli harangozó vasárnaponként kétszer harangjátékával betöltötte az egész vidéket. Apám csinn-bumm cirkusznak nevezte. Nem firtattam tovább ezt a dolgot, de az a szó, a „hitetlen” napokig nem hagyott nyugodni. Megbélyegzett engem. Miért képzeli azt bárki, hogy egy kisgyerek tudja, hogy mi az a hit? Szabadság. Hazafiság. Az élet. Dehogy is tudtam én, mi az értelme ezeknek a szavaknak! Balettozni jártam, hogy szép legyen a tartásom. Aztán, mint akkortájt a legtöbb gyerek, karatézni tanultam. Különleges szalvétákat gyűjtöttem, és egy ideig „postáskisasszony” szerettem volna lenni, olyan, aki az ablak mögött ül, és stemplizi a bélyegeket. Valamelyik karácsonyi szünet közeledtével, amikor a gyerekek többsége arról mesélt, hogy nagyszüleinél tölti azt a néhány nap pihenőt, apám elé álltam: „Nekem mikor lesz nagymamám?” Nagyot nyelt, inas nyakán fel-le járt hegyes ádámcsutkája.” Neked nincsenek nagyszüleid.” Sírtam, napokig sírtam, nem értettem hogyan lehetséges ez. Azt hittem velem van a baj. Végül anyám megszánt, és elmesélte, hogy amikor apám egészen pici baba volt, forrongott az ország, ezért szülei a vidéki nagyszülőkhöz vitték. Valami tanyára. Ott biztonságban tudhatták, amíg ők külföldre mentek szerencsét próbálni. De sajnos a mesének nem lett jó vége. Az övéi pedig, hát…nem bírták elviselni, hogy tizennyolc évesen szerelmes lett egy senkiháziba.
Aztán eljött a nap, apám leparkolt a ház előtt újdonsült kamionjával, vagy ahogy ő nevezte, bébijével. El sem hittem, hogy a mienk. Apám felemelt, beültetett a szobányi vezetőfülkébe, és rácsapott a kormányra: „Na mit szólsz? Háromszáz lóerő.” Büszke voltam rá. Erősnek és bátornak láttam őt. Anyám is beugrott mellénk. Kacagott, csintalan jókedvében apám haját borzolta, és amikor az egyik szomszéd ránk szólt, hogy húzzunk már el ezzel a nagy döggel valahová, szoros kis ökléből felmutatta középső ujját.  Szüleim nevettek, én is velük nevettem, könnyű, lebegő lett a világ körülöttem. Akkor mi voltunk ott hárman: a család.
Teltek a hónapok. Elkezdtem a középiskolát. Az irodalmi szakkör tagja lettem. Eleinte csak azért, mert azt gondoltam, anyámnak tartozom ennyivel. Elintézte, hogy felvegyenek az angol nyelvtagozatos osztályba. Úgy gondoltam a színészet egyet jelent az irodalommal. Pedig anyám nem sokat olvasott, csak a szerepeit tanulta. Egy idő után a misztikus dolgok kezdték érdekelni. Na akkor mindenféle könyvet vásárolt evvel kapcsolatban. Azokat bújta szabad estéin, ilyenkor füstölők nehéz, idegen illata lengte be a házat. Az univerzumról beszélt, arról, hogy minden mindennel összefügg. A gondolatok erejéről mondott hatásos példákat.  Bolondériának tartottam mindezt. Javasoltam neki, apát is szuggerálhatná egy-két okos gondolattal. Talán attól megjön az esze. Apám egyre furcsábban viselkedett.
 A szakkörbe tehetséges gyerekek jártak, akadt olyan, aki szonettekben beszélt. Mások kígyózó verssorokkal büszkélkedhettek, melyek már a helyi újság lapjain is megjelentek. A szakkör elején levelező partnert választottunk külföldi testvérvárosunk iskoláiból. Jeligével ellátott rövidke írásokat, verseket kaptunk a kezünkbe. Nem tudhattuk ki írta, fiú vagy lány, nem tudhattunk róluk semmit. Hasonlóan választottak a mi műveink alapján ők is. Tulajdonképpen nem levelezés volt ez, inkább műfordítás, véleményezés. Egészen fellelkesített. A legelső alkalommal napokig válogattam, hol ez tetszett, hol meg egy másik. Végül mindig ugyanannál a versnél, ugyanannál a jeligénél kötöttem ki…Ewan rejtőzött mögötte.
Apám egyszer csak azt mondta, elvisz engem a bébijével egy csodálatos országba. A gyerekek paradicsomába. Izgalmasan hangzott, unszoltam meséljen még valamit. De apám nem volt szószátyár. Meglepetésnek szánta az utat. Annyit súgott a fülembe, hogy a „fények városába” megyünk. Készültem nagyon. Tudtam, hogy hol ez a város. Anyámat is nyaggattam, jöjjön velünk, hisz beindult az egész ország. Másról sem szól a TV híradója. Ám ő, mint mindig premierek előtt, már nem a jelenben élt. Áttetsző, libegő lényként varázslatos dolgokról beszélt:
„…Most itt néhány csöpp harmatot szedek,
S gyöngyül akasztom a kikircs fülébe,
Jó éjt , rüpők szellem, én már megyek,
Mert jó királyném és tündéri népe.”
 Néhányszor előfordult, belopakodtam a szobájába, és leültem a tükör elé. Fürkésztem az arcomat, s bár a hajam hosszú volt, semmilyen más hasonlóságot nem fedeztem fel kettőnk között. Apám égő, fekete szeme nézett vissza rám. Aztán kibontottam copfba fogott hajamat, megráztam a fejemet. A sűrű, sötét szálak úgy repültek szanaszét, mint a száguldó vadló sörénye.
Nem telt el nap, hogy apám ne kegyetlenkedett volna a szavaival. Aztán ha anyám elment, teljesen magába roskadt. Nem fürdött, büdös lett. Pedig jóképű férfi volt, arca szögletességében képregény hősök elszánt vonásait véltem felfedezni. Amikor megnőttek a körmei, s felém nyújtotta a kezét, én undorodva elhúzódtam tőle. Zsíros fekete haja a koponyájához ragadt, szájából keserű bagószag áradt. Ha már kibírhatatlan volt a magány, berohantam a színházba, s anyámat csodáltam, aki a színpadon tündökölt.
S ezek után mindig, ha hazamentem, egy ismeretlen, rideg lakás fogadott. Csak nagyon lassan értettem meg, miért érzek így. Semmin nem láttam már anyám gondoskodó keze nyomát. A szobanövények, melyektől évekkel ezelőtt mozdulni sem lehetett, lassan, szinte észrevétlenül elenyésztek. Megette őket a por. És egyáltalán…Mindent belepett a por, mely egy idő után szürke masszává alakult. A szanaszét dobált ruhák, a serpenyőben az olaj, a fürdőkád, az előszoba tükre, mind-mind beleolvadt ebbe az egynemű szürkeségbe.     
Telt az idő, nyúztam apámat az indulás miatt. Ő ilyenkor fejét hátravetve mélyen letüdőzte a cigaretta füstjét. Nem sejtettem, hogy az épp aktuális fuvarjára vár. És apám egyre gyakrabban várt így.
Egy napon ismét betoppant a barátja. Hallottam, hogy a munkán vitatkoznak. Pénz is szóba került. A férfi győzködte, állandó keresetről beszélt, majd szidni kezdte a makacssága miatt.” Nem teszik már a segged alá a fuvart!” mondta, és még azt is, hogy: „A nagy hal megeszi a kis halat.” Apám meg csak szajkózta, hogy hányni tudna ettől az egésztől!
Néhány hónappal később magába roskadva érkezett haza. Mintha összement volna. Talán még púpja is nőtt hirtelen.  Szögletes arca megnyúlt, bőrén a többnapos borosta zöld árkokat vájt. Anyám a kezét tördelve megkért, menjek a szobámba. Hiába hallgatóztam.       

 „ Ha te is elmész, nekem befellegzett” mondta az apám, és én arra gondoltam, hogy minél előbb el kell innen mennem.

Apám egyre többet ivott, csak úgy magában a konyhaasztalnál. Ült, dünnyögött, hogy semmi nem változik ezen a kurva világon: biztonságunk és szabadságunk érdekében beléptünk a Szervezetbe. „Hja! Valakihez tartozni kell!” Egy napon mikor részegen fetrengett, anyám a fővárosban vendégszerepelt. Jóval éjfél után hozta haza a busz. Elgyötörten, rosszkedvűen lépett a lakásba. Az első felvonás után kiürült a nézőtér: kit érdekel már bármi is, ami szép és felemelő! Én a konyhában a hányásába ájult embert vigyáztam. Nem mertem elmozdulni mellőle. Anyámat megrendítette a látvány. Mégis leült mellém, s miközben a fején felejtett kócos parókából óvatosan kihúzgálta az erős hajcsatokat, elmesélte a színdarab bukását. Aztán megkért, hogy segítsek kivinni apámat a fürdőszobába. Kínlódva kivonszoltuk a magatehetetlen testet. Anyám gyengéden letörölgette. Végül fogta a vödröt és felmosta a hányadékot.
Közeledett az érettségi. Naphosszat a rádiót bömböltettem,” Nem a mienk az ég” üvöltöttem a slágert, miközben feketére festettem a körmeimet. Négy évig azzal gyötörtek a tanárok, hogy a teljesítményem semmire sem lesz elég. Hogy az álmodozásból nem lehet megélni. Az osztályfőnököm sajnálkozva kijelentette: kár értem. Pedig tanultam, mint egy güzü, olykor véresre rágtam az ajkamat.

 „Miért kell neked a világvégére menned?!”
Néztem az apámat, aki nem is hozzám beszélt, magának bizonygatta az igazát.
Felkaptam a hátizsákomat, és berontottam anyámhoz a színházba.         
” Elmegyek anya, elmegyek” mondtam, és a nyakába borultam. Egy darabig szorosan ölelt, majd elengedett. Szája résnyire nyílt, láttam, mondana valamit. Valami fontosat. 

Ewan intett, indulnunk kell. Átvágtunk a parkon, aztán felültünk a buszra, ami a repülőtér felé indult. Tíz évvel ezelőtt megígértem anyámnak, hogy olykor meglátogatom őket.