Azt kellett volna látni, mint készült a hosszú úton a kis vidék hungarológiai folyóiratának a szerkesztője a nagy kihívásra, egy jogos és stílusos leszámolásra. Máskor már otthon arra törekedett, valahogy jól eltegye a féltettebb dolgait. Akkor nem. A Király-hágón, ahol megpihen a vándormadár is, a megbízólevelet könnyű helyre előkészítette, hogy az a hová kérdésre kézügyben legyen, s tovább csak azt tartotta számon, akik őt megelőzték útban a dicsőség felé.

 
Jelige: Sziklakert

                   
VÁM

    Bújhatott nyirkos, szomorú ködbe a büszke hegykoszorúban fészkelő reggel, a homályos szemű házak tetejét paskoló kövér esőcseppek álmos nótájára csak megindult aznap is az élet a Székely Sóvidéken.
    - Reggeli vendég nem ül estig – nézett ki reménykedve a könnyező ablakon a házuk előtt ázottan villogó műútra a helyi egyesület hungarológiai lapjának önkéntes szerkesztője.
    Úgy tűnt, egy irodalomtanárból lett, „előhasú” szerkesztőnek nincs is annál fontosabb dolga, hogy mi történik kinn, a fényes bőrű óriáskígyóként elnyúlt, nedves műúton. Hogy mindent pontosan észlelhessen, papír zsebkendőt vett elő, s gondosan letörülte körbe kereken egy jó tenyérnyi helyen a párát a vakisa ablakszemről. De nem látott mást, csak azt, amit már annyiszor: mint egy megtépett, esetlen, furcsa szülemény elcsattogtatott éppen előttük egy lepedős teherautó. Mit tehetett volna mást a szerkesztő úr? A plafon felé markolva nyújtózkodott egy jóízűt, s hogy a tétlenkedéstől berozsdásodott dereka végtére megroppant, belépett a kékre fajanszozott fürdőszobába.
    Már az este úgy döntött, hogy reggel borotválkozik. Frissen borotvált arccal, mint egy vőlegényjelölt, indul a távoli Kis-alföldre, ahol a nagy világégés szörnyű epilógusaként valóban virágzott már egyszer halált a türelem.
    - Ha igaz, hogy az embernek éjjel, alvás közben nő a körme, a haja – okoskodott magában -, akkor még a legkedvesebb vendégnek is vigyáznia kell, ha nem akar látogatóba torzonborz képpel érkezni, mert a szakáll úgy útközben éktelenítheti el az ember ábrázatát – gondolta magában, avval megállt a fürdőszobában  alázatosan fejet hajtó tükör előtt.
    Dolgozott ő – maga se tagadja - külsősként eddigelé annyi lapnak, hogy a két kezén sem tudná megszámolni, de csak a nagy változás után - hogy a kerek föld legokosabb emberpárját, mint kóbor kutyát lelőtték a féktelen dicsőítésektől megundorodott, végtére észbekapott fanarióták - szökött meg a sós lélegzetű vidék legnagyobb iskolájától lapot szerkeszteni. Tanár uramozták is otthon, csak idegenben és nagy ritkán az idegenből jött tisztelőinek lett ő főszerkesztő. Azok közül se mindenkinek. Gyakran megjárta, hogy hiába érkezett ő, csak akkor kezdtek ímmel-ámmal vele is szóba állni, még a meghívói is, amikor kiderült, hiába néznek nagy várakozással a háta mögé, csak nem tűnik fel nyomában egy másik fő,  aki – ahogy mondani szokták – elmegy az testvérek között is főszerkesztőnek.
    - Ilyen a fizetségért venne-e még valaki ezen a földön a nyakába egy lapot? – bámult bele a jöttére feltámadt fényben Hidközy az alázatosan is szépen ragyogó tükörbe.
    Bár a tekintete szinte szúrt, nyugodt volt. Csakugyan egészségére szolgált az éjszakai pihenés. Világos, szőke férfiarc arc bámult rá a csillogó tükör mögül. Ha nem ismer rögtön önmagára, el se hitte volna, hogy aki a fürdőben, a tükör mögül hunyorgás nélkül szembenéz vele, második számú vezetőként évtizedeken át volt hibás mindazért, ami egy népes tanintézetben rosszul sikerült. A jó nem ment koldulni, megkerült annak a gazdája abban a híres iskolában is, a rosszért rendszerint bűnbaknak ott volt ő. Egyszer szinte azért vették elő, mert a drágalátos zenetanár az alkoholtól kómába esett. Szegénynek törött bordákkal kellett egy rendkívül fontos versenyen vezényelnie. Ezért, ha későre is, de változtatott. Így lett – sose hitte volna, hogy eljön ennek is az ideje – monghatni a saját maga ura.
    - A lap csodabogár?! – válogatott a meglustult kaparók közt a főszerkesztő úr. – Nocsak, hadd legyen! – mormolta, azzal takarékosan és nagy körültekintéssel, mint aki valamiért még mindig a felismerhetetlenségbe akarna burkolózni, felkente a képére a kövér borotvahabot.
    Különben nem volt valami nagy lázban. Hídközy nem először kerekedett útra együtt a kisebbik Küküllő felé táncoló Nagyvízzel, hogy a csodabogár hangját vigye magával oda, ahol már Nyugat kapujában vérszerinti testvérével a nagyobbak méltóságával a Rába keringőzik bele a Dunába. Parolázott már ő maga is olyan anyaországi urakkal, akik nevének az ember szájában jó íze van, s értük az éppen oda kitalált határnál az érdeklődőknek oda-odavetett egy-egy településnevet, mert úgy látta, mindegy, s különben se évelődjék a vámrendészet  egy cseppet se azon, hogy ő miért megy pont oda. Hej, pedig egyszer ott az ántivilágban, nem is olyan túl rég - emlékezzék csak mindenki rá, nem árt – sokakat pucérra vetkőztetve megmotoztak.
    Nem a szerkesztő, hanem még a tanár Hidközy is ott lett először - mondhatni ártatlanul – az elvtársból igazi, törvényt sértő úr. No, nem Lajos- aranyakért, olyant ő még nem is látott, hanem kétszázötven román lejért. Úgy adták őt kézről kézre, mint aki nem kevesebbet, a hazafiúi becsületét játszotta el
    - Főnök úr! – kérdezte az ellene eljáró vámost Hidközy, hogy kiderült – mert elkapták, nincsen rá mentség - tíz üveg bor árával a megengedettnél több pénzzel jelentkezett a hátár átlépésre -, ebből mi lesz?
    Kint a határzónában, ahol a madárnak is illik magasan szállnia, egy pompás nyugati kocsi ablakában vékonyan, panaszosan akkor elvonította volt magát, mint akinek erősen sürgős a dolga, egy kényes, úri kutya…
    - Nyugat hangja, hatalom! – kapta össze magát a kutyavonításra a vámtiszt, mint az, akit rajtacsíptek, hogy rossz helyre nyúlt, s ezért maradt hirtelenjében egy kis időre magára – a még tisztázatlan bűnténnyel - Hídközy úr…
    Hidközy főszerkesztő már borotválkozás után az arcát mosta le szesszel, amikor azon a reggel, indulása előtt – mintha a tegnap történt volna – a kékre fajanszozott fürdőszobában szinte pontosan hallotta újra a róla nyugati figyelmeztetésre egy kis időre megfeledkező tömzsi vámtiszt kioktató szavait:
    - Ha kevesellték a kirándulási díjat, segítünk rajta mi – gúnyolódott -,   várja majd önöket otthon a bírság, melyet a vámhatóság címére  egy hónapon belül  be  kell, hogy fizessenek…
    A konyhában, a frissen főtt kávé csábító illatában elköhintette magát az utazáshoz szükségeseket gondosan előkészítő feleség. A begyes, fiatal asszonyka, mint aki maga se felejtette el, hogy a nyugtát, mivel igazolták, hogy a büntetést annak idején kifizették, maga postázta a vámnak,  a  fontoskodó szerkesztőségi megbízólevélről sem feledkezett meg, s hogy azt otthon ne felejtsék, olyan helyre tette, ahol szem előtt van.
    - Ez majd a határnál vall – villant meg a fiatalasszony futkározó bogárszeme -, hadd törje a soros titokőrt a frász! – mosolyodott el.
    Nem ejtettek ők erről a büntetésről azóta se egy szót sem, minek háborgatni a múltat, mindig van új, amin évelődni elég, de amint az előkészített cuccra esett a fürdőből kilépő Hídközy tekintette, rögtön eldöntötte maga is, hogy itt az ideje: mindezért – bár rég történt - előírásosan bosszút kell állnia.
    Aki meg-megfordult Borsnál, az tudja, milyen, amikor az ember gyomra úgy összeszorul, hogy attól a szíve egyenesen a torkában ver. Annak idején Hidközy főszerkesztő úr se a vámosnak, hanem otthon az édesanyjának mondta, miután kiderült, az ígért büntetés egy napot sem késett, hogy: - Na, Tóth Ilona édesanyám! Itt az Amo. Ajándék a Margit szigetről, ahol annak idején, a megboldogult leány korában szolgált. Ennek van illata, nem a mi, marószódával főzött kulcsszappanunknak! Igaz meg is van az ára! – s kért, ki tudja hányadszor: - részlet letagadásra kölcsön. Kivételesen nem maguknak, hanem a Vámnak, kereken ötszáz lejt. Egy félhavi fizetést, mert a Vám étvágya nagy!

    Azt kellett volna látni, mint készült a hosszú úton a kis vidék hungarológiai folyóiratának a szerkesztője a nagy kihívásra, egy jogos és stílusos leszámolásra. Máskor már otthon arra törekedett, valahogy jól eltegye a féltettebb dolgait. Akkor nem. A Király-hágón, ahol megpihen a vándormadár is, a megbízólevelet könnyű helyre előkészítette, hogy az a hová kérdésre kézügyben legyen, s tovább csak azt tartotta számon, akik őt megelőzték útban a dicsőség felé. Amint haladt, egyre változott az időjárás is. Amerre ment, ígért az jót és rosszat is, de ahogy közelített a határhoz, még a számolásba is belezavarodott.
    - Mit érne a határ két oldala nélkül a lap? – készült az első önérzetes átkelésre, a kegyetlen szorongásokért járó végső leszámolásra Hídközy úr, és a kocsi ülésen a hátát - mint akinek féltenivalója nincs, sőt most majd fizet - mind biztonságosabban megvetette.
    - Ébresztő! – dudált rá, hogy az úton ne lábatlankodjék, egy fényes villámként elhúzó, valóságos meseautó. Azt már nem is tudta pontosan, hogy a hányadik, nem is adta a többihez, pedig az útról majd lesodorta őt, balkáni tragacsostól, amely betyárul nyelte a benzint.
    Négyszáz kilométer után egy ennyi kellemetlenkedés nem vészes. Különben a bújdákoló fényben már egy nagy kék tábla hirdette: VÁM.
    - A lap? Valamit érhet, de nem sokat! – legyintett büszke önérzettel Hídközy, a csodabogár alapító főszerkesztője, aki a komor, rossz emlákű határra szerencsésen megérkezve azt hitte, hogy a szeme káprázik. De a szeme nem káprázott. Egy valódi csini baba intette, hogy az út szabad. – Mehetünk!? – törülte ki a főszerkesztő úr égszínkék szeméből keze fejével az akkor nem éppen lelkesítő csodálatot.
    Nem volt sehol egy morcos vámtiszt. Nem érdeklődtek, hogy miért és hová tartanak. Még csak nem is pecsételtek. Lassan, de megállás nélkül folytathatta Hídközy az útját a Rába torkolata felé. A Dák műszerfaláról az ellenőrzéshez előkészített, de feleslegessé vált szerkesztőségi megbízólevélét akkurátusan összehajtva, négybe, tehette akár a felső zsebébe, egyenest a szíve fölé.

    A Kis-alföldön, ahol az ember szeme elől az utakat nem az éles kanyarok nyelik el, a kövér ködben beszűkül a tér, úgy, mint a hegyes-völgyes Protestáns Szentföldön a hegyek közé. De különben is biztonságba érezhette magát a csodabogár főszerkesztője, mert ott is egy jókedvű ébredés után, Czifrik tanárnő díszes keretű, metszett tükre előtt otthonosan rátalált a finom török kávé szenzációs illata. A tükör lehetett az otthonihoz képest hatalmas, belőle szembe hulló, szőke hajjal ugyanaz az ember nézet vissza rá., úgyhogy Hídközy főszerkesztő úr szinte elfeledte, hogy a felelőtlenül fecsegő patakjaival az otthon messze elmaradt. Különben tudták róla, hogy szabadelvű, de nem „kálvinista”, hát a dicséretes fekete kortyolgatása helyett, hogy szembe verte magával a friss, hideg mosdóvizet, egy festett kendőszegről feléje kacsintgató, székely bokályokat kezdte kóstálgatni, feltűnően nagy szakértelemmel.. Nem volt köztük egyetlen darab se, amelyről nem tudta volna megmondani, hogy kinek a keze munkája. Foglyul ejtették az ember tekintetét, mint a szép szőke búzamezőn a kötelet vető, fiatal, karcsú arató leányok. Egy kicsit, szinte tűntetően, hencegett is a tájékozottságával.  Ha mástól nem is, de ettől már egészen otthon érezte magát.
    Ekkor ütötte meg egy rekedt hang a fülét:
    - Mán, szomszéd! Maguknál az a román még itt van-e?
    A csodabogárnak tartott, vidéki hungarológiai lap főszerkesztője már azt rossz ómennek vette, hogy a vámnál – amelyet a vándormadár is bölcsen teszi, ha messzire elkerüli, már ha nem születet kényes úri kutyának - nem törleszthetett a hivalkodó megbízólevelével, s hogy mégse maradjon az egész világ adósa, a szégyenletükben összeboruló bokrok fölött visszaszólt a kíváncsiskodó szomszéd úrnak:
    - Jóember! – kezdte. - Ezt nálunk így mondanák: - Istennek hála, Zsuzsa, a tegnap szépen meggazdagodott!
    Amire számítani lehetett, bekövetkezett. Lett erre olyan fojtogató csend, mint akkor, amikor a kényelmetlenül kimért fiatal vámtiszt nagy buzgalmában még Hídközy bőre alatt is valutát keresett. A felnőtt Rába meg egy kicsit megállt, mintha azon tűnődne, hogy a Dunába beleömöljék-e.  Attól lehetett tartani, hogy az újra sarjadó, fájó igazságtalanságok miatt a megdöbbent világ kerek egészében valóban lebénul, amitől pedig egy istenfélő lélek tart.. De nem. Egyszerre elsuhant hívatlanul a szépen gondozott élet felett egy sötét árny. Attól se várhatott Hídközy főszerkesztő úr semmi jóra. De az ügyetlen madár éppen felettük ejtette ki csőréből az érett cseresznyeszemet.
    Nem tudhatni, hogy hol szerezte. De mint eleven vércsepp kezdett virítani az a selymes, zöld gyepen. 
    - Naagyookoos! – elégelte meg az áldatlan állapotot a magas drótháló fogságában a kíváncsiskodó szomszéd úr gangos sarkantyúsa, a liliputi kiskakas, és nyakát szegve belekiáltott háromszor a tűrhetetlen csendbe
    - Lehet… – vette fel Hídközy az élet közepére pottyant furcsa ajándékot. -  Ilyen terem szekér számra a Protestáns Szentföldön is  az Ilona-völgyben – mondta, s a megbízó levelére, mint felesleges kacatra, rá se hederített, pedig megreccsent az, amint a valóban önkéntes főszerkesztő úr, akiről azóta is vajmi keveset tud a bölcs világ, azért az egy szem cseresznyéért lehajolt.
    S kiderült, hogy Nyugat kapujában a Rába is csak egy kicsit megtorpan, de mint aki a sorsát nem kerülheti el, csak belekarol a Dunába.