Egy évet a nővéremnél laktam. Messze a szülőktől. Rezidens orvos volt éppen. És három gyermeke is volt. Én vigyáztam rájuk. Közben néha tanultam. És megint boldog voltam. Hogy nem jutottam be az orvosira. Láttam a nővéremet. És bebizonyosodott. Hogy nem nekem való ez a szakma. Minden beteget túlsajnáltam. Belebetegedtem volna. A sorsukba. Hogy nem tudok mindenkin segíteni. Egy kicsit eltévelyedtem. Mit is csináljak akkor én?

Jelige: Juhé

Előtte. Akkor. Utána. Most.

Ülök. Elmélkedem. Vagy csak visszaemlékszem? Rettegek. Majd nyugtatom magam. És már nem rettegek. Csak félek. Mindentől. Vagy csak megöregedtem? És ez együtt jár a korral? Vagy nem jókór és nem jó helyre születtem? (ezt ahányszor olvastam a könyvekben mindig nagyon jól hangzott). Összehasonlítgatok. Embereket. Helyzeteket. Magam. Az életet. Előtte és utána. Akkor és most. Fiatalon és majdnem öregen. (Habár még nem érzem annak magam. De a diákjaim már azt mondják: „Csókolom, tanár néni!” És talán ez már jelent valamit.). A napokban eldöntöttem, hogy el kell döntsek valamit. Akkor hátha belenyugszom. Abba, hogy mindig félek. Vagy inkább mégis: rettegek. És akkor majd kiderül, hogy ez így van jól. Ha nem is jól, de már így lesz mindig. És nem kell majd féljek attól, hogy félek.
Előtte.
Kavarognak előttem a dolgok. A családom. Négy testvér, mind lány. Anyu, apu. Mindig gürcölnek. Hogy jó legyen nekünk. Sosincs elég pénz. Se étel. Se ruha. Csak a szükségesek. De mégis mindig elég. És én olyan boldog vagyok! És olyan nyugodt. És nem félek. Nem hiányzik nekem semmi. Középső vagyok. Vagyis a harmadik. De jó így. Néha úgy érzem, hogy kicsit elfelejtenek. Hogy vagyok. De nem baj. A legnagyobbik és a kicsi hisztisek. Nekik sose elég. Semmi. Keserítik anyumat. Aput nem. Ő verseket ír. Én meg nem értem. Nekik miért nem elég? Nekik mi hiányzik? Mit akarnak? A kisebbik nővér nem. Ő nem hisztis. De nem szereti ha mellette vagyok. Nem visz sehova. Idegesítem. Gondolom. Én jól elvagyok. Tanulok. Jó tanuló vagyok. Szeretem az iskolát. Meg a minden iskolakezdeti krumpliszedést. Sokat szórakozunk. Még a téli minusz 40 fokot se bánom. Nem is tűnik annyinak. Minden szép. Röplabdázom. Van két jó barátnőm. Járunk moziba. Meg kirándulni a földrajz tanárunkkal. Aranyos Géza bácsi! Megszerettette velem a természetet. A kirándulásokat. A hegymászást. Kiskoromban még egy dombra sem mertem felmenni. Hátha legurulok. Vagy rám mászik egy bogár. Vagy megered az eső. Mert mindig csak esőfelhők vannak az égen. Nem bárányfelhők. Aggódtam ha erdő közelébe mentünk. Féltem, hogy ránkrohannak a vadak. Hogy azok milyenek nem tudtam. De vadak. És tele van velük a természet. De mindez megszűnt. Mert volt Géza bácsi. Ő csak mosolygott mindig. Bakancsban. És rövidnadrágban. És ment. Mi meg rohantunk utána. És panaszkodtunk. Majd sírtunk, ríttunk. Hogy ezt nem lehet kibírni. Ez emberkínzás. De mindig kibírtuk. És mindig jobb kedvvel tértünk haza. És rögtön indulni akartunk. Tovább. A sors. Biológia tanár lettem. És nagyon szeretem. A biológiát. És a tanárkodást is. Meg a kirándulásokat a diákokkal. Szegény anyum csak arra kért, hogy ne legyünk tanárok. Ő tanítónő volt. És mindig mondogatta. Hogy nemes foglalkozás. És szép is. Csak az a baj, hogy a legnehezebb. És rosszul fizetett. És a leghálátlanabb. És a legidegőrlőbb. A káderek, a vezetőség, az örök tudálékos szülők. Kikészítik az embert. Nem is lettünk. A legnagyobbik orvos. A második kémia tanár. Én, ahogy említettem már. A legkisebbik pszihológia tanár. Ez van. A gyerekek mindig megfogadják a szülők tanácsát. Ez az élet!
De az úgymond „forradalomig” nekem minden szépnek tűnt. És jónak. És könnyűnek. És biztosnak. Én legalábbis így éreztem. És vidámnak. A hosszú, lassan totyogó sorok. A havi adagért. (Még most sem értem, hogy boldogult az anyum vele.) De élveztük. Nyáron. Mindig összeverődtünk a barátnők. Vagy az osztálytársak. És folyt a pletyka. De még hogy! Jó hosszú sorok. Sok megbeszélt dolog. Tervek. Elképzelések. Irigykedések. Veszekedések megfigyelése. Ha valaki előmerészkedett soron kívül. Vagy kereste a hozzátartozóját. Persze senki sem hitt neki. De mi jól éreztük magunkat. Ha jól belegondolok, még a lábunk se fájt. A sok állástól. És azok a sorba álló szatyrok. Úgy magukra. Emberek nélkül. Csak egy spárgára felfűzve. Kora hajnalban. Mindig tetszett nekünk a látvány. (Vajon ezért hibásnak kellene érezzem magam? Úgy lenne a helyes?). Vagy az, hogy sorba álltunk, de nem tudtuk miért. Csak amikor ránk került a sor. Így vettem egyszer delikátot, egy cipőkrémmel adalékba. Vagy ha kenyeret vettünk, egy frissért meg kellett venni egy szárazabbat is. Vagy, hogy nem lehetett húst kapni. Érdekelt is engem. Vagy, hogy naponta csak egy liter tejet vehettünk. És azt is a húgomnak kellett hagyni. Mert szerette a kakaót. Nem baj. Nekem nem tűnt mindez világvégének. Mert tudtam, hogy egyetemet fogok végezni. Nagyon nehéz bejutni. De ha tanulok, jó lesz. És boldogan fogok tovább élni. Én is egy tömbházlakásban. Ahogy laktunk mi is. És ahogy szerettem. És lesz munkahelyem. És minden olyan jó lesz. És, hogy fognak tisztelni! És én nem kell féljek semmitől. Minden fog sikerülni. Ha igazán akarom. Nyugodt voltam. Úgy gondoltam, hogy mindig az is leszek. Hiszen a szüleimet is nyugodtaknak láttam. Kevés volt a pénzünk. De megvoltunk. Szerintem boldogan. Minden hétvégén kirándultunk. Tévénk nem volt. De volt egy rádiónk. Apu este híreket hallgatott. Olyankor nem volt szabad zavarni. Szabad Európa. Hogy idegesített. Zúgott.  Én zenét halgattam. Amikor egyedül voltam. De volt lemezjátszónk. És sok lemezünk. Mesékkel. Népzenével. (Apu tanított csárdást. A nagyszobában.). Könnyűzenével. Klasszikus zenével. Sokáig Strauss volt a kedvencem. Anyu olvasott nekem. Sokat. Amíg meg nem született a húgom. Meg ruhákat varrt a babáknak. Olyan jó volt. És szép. És nyugalom. És szeretet. Megszületett a húgom. Sokat sírt. Anyu idegeskedett. De csak azért, hogy ne legyen baj vele. Én többet voltam a barátnőimmel. Nagyon jó volt. Egész nap a tömbház előtt. Sötétedésig. Nem félt senki. Hogy ellopnak. Hogy bajom történhet. Nem volt annyi sötét gondolat. Se képzelődés. Se rémhírek. Csak a sok-sok duma. A barátokkal. És minden tömbházlakó gyermekkel. Amíg nem kiabált anyu utánam.
Líceumi évek. Nagyon szigorú igazgató. Nagyon utálatos osztályfőnök. Vagy lehet, hogy nekem volt túl nagy szám. Én nem éreztem. Új társak. Új barátnők. Viccek. Diákcsínyek. Tanulás. Egyenruha. Én szerettem. Kivéve a hajpántot. Teadélutános bulik. Tanári felügyelet mellett. De mi úgy is tudtunk szórakozni. Táncolni. Kirándulni. És krumplit szedni. Minden iskolaév kezdetekor. Vedrekre ülve pletykálni. Játszani. Kitalálni játékokat. Sok jó dolog. Sok szép. Sok szeretet. Még mindig. A két nagyobbik egyetemen. Még szűkösebb évek. Talán csak anyu tudja igazán. Apu még mindig verseket ír. De engem nem zavar. Hogy nincs pénz. Nem éhezünk. Nem járunk ruha nélkül. Tanulok. Nagyon szeretem a biológiát. Kiváló a tanár. A biológia tanár. Mesékbe illő. Telnek az évek. Túl gyorsan.
Befejeztem a líceumot. Leérettségiztem. Felvételiztem az orvosira. És nem jutottam be. Megint a sors. (És még merje valaki azt mondani, hogy nem minden úgy történik ahogy kell. Egy céllal.) Egy évet a nővéremnél laktam. Messze a szülőktől. Rezidens orvos volt éppen. És három gyermeke is volt. Én vigyáztam rájuk. Közben néha tanultam. És megint boldog voltam. Hogy nem jutottam be az orvosira. Láttam a nővéremet. És bebizonyosodott. Hogy nem nekem való ez a szakma. Minden beteget túlsajnáltam. Belebetegedtem volna. A sorsukba. Hogy nem tudok mindenkin segíteni. Egy kicsit eltévelyedtem. Mit is csináljak akkor én? Mit írt meg nekem akkor a sors? Hát ez a sors! A második nővérem kérdését tartogatta. Ami így szólt: biológiára nem gondoltál? Ez az! Vak voltam eddig? Vagy csak nem láttam amit kellett? Végre! Rátaláltam a biológiára. De jó! Volt és van benne minden. Ember. Növények. Állatok. Paraziták. Betegségek. Genetika. És minden változó. Mindig van valami új. Vagy születik, vagy már megszületett, csak rá kell találni. És van vidámság. És levegő. És napsütés. És kirándulás. És remény. Nem minden csak szindróma, fájdalom, könyörgő tekintet és néha egy-egy elvétett sikeres operáció. De jó, hogy létezik a biológia! Megint boldog voltam. Szívesen vigyáztam a három unokahúgra. És már nem álltam annyit sorba. Mert a nővérem volt a Doktornő. Félretették a szükségeseket. Nekünk. Csak később kellett utánuk menni. Amikor már nem volt sor. Csak jó, hogy nekem is lesz egyetemem! Még egy előny belőle! Hát nem gyönyörű minden? Ez az élet!
Akkor.
Sikerült a felvételim. Boldog egyetemi évek. De a világ kezdett változni. Lassan. Alattomosan. Én pedig nem vettem észre. Vagy nem akartam. Miért is? Hisz minden jó lesz! Biológus leszek, lesz lakásom, lesz munkahelyem, s ha lehet még egy boldog családom is. De a változások jöttek. Lassan. Alattomosan. Mindenhol. Mindenben. És nem mindig voltam már boldog. Sokszor kiábrándult. Elkezdtem félni. Próbáltam kimagyarázni. De akkor sem értettem. Sokmindent. Például. Az egyetemen, első éven, a „forradalom” után, anyanyelven való oktatást is kértünk. A szám az mindig nagy volt. Szervezkedtem. Agitáltam. Az egyetem lépcsőin ültünk. Plakátokkal a nyakunkban. Nem mentünk be az órákra. Világot akartunk változtatni. És én, még hittem is benne. Eltelt néhány nap. Zavarosan. Eseménydúsan. Megbeszélések. Szerződések. És sikerült! Megengedték a kisebbségi nyelven tanuló csoport megalakulását. Milyen elégedett voltam! És boldog! Kik voltunk mi! Sok tanár megharagudott ránk. De azt mondtuk nem zavar minket. Nem ám! De jött a hidegvíz. Méghozzá a nyakunkba. Volt csoport, de a tanárok közül nem mindenki akarta. A tanítást. Anyanyelven. Ma sem értem mit értettek az etikai okok alatt. Ami miatt nem vállaltak. Így a tantárgyak felét anyanyelven, felét más nyelven tanultuk. De volt ennél fájóbb is. A következő iskolaévben nem volt egy csoportra való jelentkező. Elmentek külföldre egyetemre. Ez volt az igazi csapás. Ezek az új fiatalok? Értük harcoltunk mi? Ezért ültünk a lépcsőkön? Ezért tűrtük a megszólásokat? A rosszindulatú kiírásokat? A rossz jegyeket egyes vizsgákon? Ennyi vajon az összetartás? Ez lesz ezután? Ilyen lesz az új világ? Hát legyen. Akkor ezentúl mindenki harcoljon magáért! Mondtuk mi. Kiábrándult voltam. És nem igazán boldog. Majd újra boldog voltam. Férjhez mentem. És kissé szomorú is voltam. Szüleim ellenezték a házasságomat. Én nem hagytam magam. Utolsó évben megszületett az első gyermekem. Új érzelmek. Új értékrend. Új élet. Új tervek. Új álmok. Új világban új világ. Félelem. Fogok boldogulni? Megállom a helyemet? Boldog leszek? Sikerült az államvizsgám. Boldog voltam.
Biológus lettem. A kutatást is elvégeztem. De nem vonzott. Bezárva egy laboratóriumba. Négy fal, sok műszer, kevés ember. Matatni a kakiban. Egész nap. Nem jellemző rám. Én kell beszéljek. Én el kell mondjam a véleményemet. Kell vitatkozzak. Én szeretem az embereket. De még jobban a gyermekeket. Megvolt! Rátaláltam! Biológia tanár! Sok gyermek, sok kérdés, sok vita. Állandó felkészültség. Állandó tanulás. Mert a diák alig várja majd, hogy rajtakapjon. Állandó vidámság. Mert a diákviccet semi sem pótolja. Rátaláltam arra amit kerestem! Mindenre!
Utána.
Gondoltam én. Volt boldogság. És mellette megjelent azonnal. Egy nagy árnyék. A félelem. A mindig rettegés valamitől. Hogy mi fog következni. Előtte és utána. Most következett igazán! Az utána. Már semmi sem lett biztos. Semmi sem lett igazán jó. Tartósan.  Minden csak rövid ideig. Azután vége. Jött a következő. Más.
Új világ. Demokrácia. Aki bírja, marja. Nincs munkahely. A férjemnek. Csak feltételhez kötve. Hogy én hagyjam el a tanügyet. Ez is megvolt. Muszályból. Meg nem is. Szeretek újakat próbálni. És már volt egy gyermekem. Új családom. Körülötte forgott minden. Mert én döntöttem. Ahogy mondta az egyik sógor. Vagy család, vagy karier. Nem gondolkoztam. Nem volt amin. Teljesen normális volt. Nekem. Hogy a család. A többi minden utána. Végeztem a dolgomat. Hol boldogan. Hol nem. De inkább nem. Mert nem hagytak. Hiába volt fiatal lendület. Ötletek. Akarás. Bebizonyosodott az ősök mondása. A munka akárhól jó. Csak rokonokkal nem. Vagy nem mindenkinek. Ez van. Városban laktunk. Albérletben. Boldogan. Családi szempontból. Csak félve. Hogy vajon, hogy lesz tovább. Boldogulunk? A munkában? A gyemeknevelésben? Rövid ideig tartott. A kezdet. Ezen a munkahelyen. Nem ment. Vagy rokonság, vagy munkahely. Választottam. A családot. Mégpedig az újat. Már jött a második gyermek. És mi mentünk. Világgá. Messze a régi családtól. Az ország másik végébe. Falura. Életemben előszőr. Víz nincs. Tüzelő nincs. Munkahely nincs. A férjemnek. Én vissza a tanügybe. De jó. Együtt vagyunk. Egészségesek. Boldogok. Mert mindig lesz valahogy. Ez volt nagymamám mondása. Nem ismertem szegényt. Szép és ügyes asszony volt. Mondták. Kár, hogy olyan fiatalon meghalt. Akár a másik nagymamám. Nekem nem jutott a nagymamai szeretetből. Megszületett a második gyermekem is. Boldog voltam. És még jobban féltem. Boldogulok? Jó lesz? Fogom tudni? Azt, hogy ne rontsam el a nevelésüket? Mindenki csak ijesztett. Tanítottam. Navétáztam. De szívesen. Mert szerettem tanítani. Csak egyetlen baj volt. Nem volt végleges a munkahelyem. Évente váltottam az iskolákat. De az is jó volt. Bírtam. Biztos mert fiatalabb voltam. Minden évben új helység. Új iskola. Új kollégák. Új tanítványok. De én szeretem az újat. Új személyiségek. Új sorsok. Új ismeretek. Hát nem szép az élet? Csak ne félnék mindig! Hogy nehogy megbetegedjenek a gyermekeim. Nehogy ne legyen elég a pénzünk. Vajon a következő évben is lesz munkahelyem? Vajon nem fogok elkésni a munkából? Vajon szeretni fogják a gyermekek a biológiát? Vajon? Vajon? Nehogy! Nehogy!  De ilyen az ember. Amíg fiatal. Hiszékeny. Naív. Hisz még a mesékben. Hisz a rokonokban. A jóban. És hogy az emberek változnak. Most már biztosan tudom. Hogy nem. Soha. Visszaköltöztünk abba a városba, ahonnan elköltöztünk. Ugye nem volt elég eszünk? De ha a filmekben mindig azt mondják. Hogy második esély. És meg kell adni. Mindenkinek. Hát mi megadtuk. Fiatal hiszékenyek! Persze nem ment. Másodszor sem. A rokon. Az rokon. Mi meg vissza falura. Ahonnan eljöttünk. Előlről a dolgokat. De nem furcsa ez az élet? Én, aki sose laktam falun. Én, aki sose voltam nagyszülőknél falun. Nem ismertem soha a falusi életet. A falusi embereket. Most pedig falun lakom. És nagyon szeretem. Nincs gazdaság. Csak egy kutya. Meg egy macska. Kert is csak kicsi. Nyolc gyümölcsfa fér el benne. Veteményes már nem. És fű. De szép. Nagyon szép. Legalábbis nekem. És jól érzem magam. Az emberek kedvesek. Kicsit hasonlítanak. Azokhoz, akiket gyermekkoromban ismertem. És akiket már nem lehet megtalálni városon. Akik még érdeklődnek a szomszédjaikról. Akik még megkérdik, hogy vagy? Akik még ünnepelnek. Úgy mint régen. Tudják, hogy kell. Melegen. Kalácsszagúan. Összetartóan. Szeretettel. Olyan jó érzés. Hogy vannak még ilyen emberek. Nem csak rohan mindenki a maga dolga után. Itt lassú az élet. Senki sem siet. Csak akik külföldön dolgoznak. És hazajönnek néha. Rongyot rázni. Azok igen. Mások nem. Az egyik sógorom szerint, itt egy bivalyhúzta szekér lassúságával halad az élet. De nekem így jó. Van idő szétnézni. Csodálni a kék eget. A cinegéket. Akik olyanok már mint a családtagok. A fák virágzását. A nővérem meg is jegyezte. Hogy én tudok örülni egy csillagvirág borította rétnek? Ő nem is vette észre. Az nem egy fontos dolog. Az is igaz, hogy az ő négy gyermekének négy külön autója van. Azt pedig biztos nem lehetett rétcsodálás mellett összehozni. És én megint tűnődök. És rámront ajtóstól. A félelem. Velem van a baj? Hátha tényleg velem? Hátha nem normális dolog. Hogy minden tavasszal átmegyek a szomszédhoz újszülött gidót és bárányt látni. Hogy minden évben megmérem mennyit nőtt az általam ültetett fa. Hátha mégis az a fontos, hogy sok pénz legyen. És még gyűjteni mellé. Hátha nem jó értékek azok. Amiket én át akarok adni a gyermekeimnek. Vagy amit látnak tőlem. Mert mindig az élő példa a hatásosabb. Milyen baj van velem? Miért nem tudok annyira törtetni? Mindent és mindenkit letiporni. Félrelökni. A pénz miatt. Miért nem tudok irigykedni? A más pénzére. Vagy üzletére. Csak rohanni. Ki  a természetbe. A hegyek csúcsára. A mezőkre. A lápokhoz. A növényekhez. A gyógynövényekhez. És ha lehet gyermekekkel. Olyan jó a kíváncsi fiatalság közelében lenni. Új dolgokat mutatni nekik. Vagy felfedezni. Velük együtt. A régi családom szerint degradálódtam. Hogy falura költöztem. És hogy tanítok. És hogy hotelek helyett kabanákba viszem a gyermekeimet. Megint félek. Vajon úgy van? Vajon baj, ha nem emeletes a házam? Ha nincs évente újrafestve? Ha a tévém nem plazma? Ha az autóm régi? És azzal jár az egész család? Ha arra tanítottam a gyermekeimet, hogy vigyázzanak egymásra? És tiszteljék a felnőtteket. És legyenek becsületesek. És tisztességges munkával keressék meg a pénzüket. És szeressék a természetet. Az embereket. Ezek a régi rendszer értékei? Ezt mondta az egyik ismerősöm. Hogy kommunista vagyok. Hogy akarom, hogy boldoguljanak a gyermekeim? Ha ilyenekre tanítom őket. Vajon neki van igaza? Csak tanulással már nem lehet bejutni az egyetemre? Csak pénzzel?  Én még hiszem, hogy a tudásnak van értéke. Nem csak a pénznek. Hiszem mindezt. De az is igaz. Hogy akkor is hittem. Amikor plakáttal a nyakamban ültem. Az egyetem lépcsőin. Most is úgy lesz? Most is csalódnom kell? Reménykedem. Hogy nem. Hátha jó lesz. Az új világ is jó lesz. Vagy legalább olyan mint az én régi világom. Visszasírom a régi rendszert? Nem. Dehogy. Biztos vagyok, hogy az akkori felnőttek másképp látták. Mint én. A világ halad. Mindig előre. Az így van jól. Csak reménykedem. Hátha az én gyermekeimnek a gyermekkora is olyan. Mint az enyém volt. Félelem nélküli. Mindig boldog. Ha ezt érzik, akkor minden rendben. Nem féltem hiába. Ilyen az új világ. Csak én vagyok régi benne. De nem baj. Csak még mindig félek. Tényleg. Végül, hogy is van ez? Döntsem már el. Miért is félek? Mert megöregedtem? Mert szülő lettem? Mert változott a rendszer? Vagy az egész világ? Vagy jön a világvége? Az mindig jön. Egyszer biztos. De addig. Boldog vagyok. Hogy van családom. Két gyermekem. Egészségesek. Okosak. Gyönyörűek. Van egyetemem. És van házam is. Nem baj ha régi. De van kis kertje. És benne cinegék. Akkor miért félek? Szüntelenül. Mert megszoktam? Mint mindenki? Mert más rendszerben születtem? Most már gondolom mindegy. Teszem mint mindenki. Szidom a rendszerváltást. Vagy a volt rendszert. Vagy a mostanit. És közben várom a világvégét. Reménykedve. Hogy nem féltem annyit hiába. Hogy az új világban is fog számítani. Egyszer. A tudás. A természet. A boldogság. A szeretet.
Most.