S a másodpercnyi hallgatásban megszólalt a stewardess hangja, hogy negyed óra múlva landolunk, ezért kapcsoljuk be a biztonsági öveket, és igyekezzünk vigyázzban ülni. Karla erre előkapta a neszesszerjét, és tempósan sminkelni kezdte magát, nem mintha nem lett volna rajta elég vakolat; a pszichológusokat sem kíméli az önbizalomhiány.

Jelige: Hollandia

Pillanatkép

Fanyar mosollyal vizslattam a csiricsáré, ciklámen-lila repülőgéptestet a váró ablaka mögül. Az út szervezésekor anyám azzal traktált, hogy egy ilyen fura szerzet öt métert sem bír majd felemelkedni, menjek inkább KLM-mel. Aztán tessék, már hazafelé vitt az út. A beszállókaputól nem volt visszaút; a check-innél még reménykedve nyújtottam oda a jegyemet, hogy hátha elúsztam a napok között, és kiderül, maradt még pár tartalékban, de a szőke lány mosolyogva, egyúttal könyörtelenül nyújtotta oda a beszállókártyát – tehát valóban október 21-hez ért a naptár.

Komótosan ballagtam át a folyosón a fedélzetre; jó néhányan megelőztek, már szinte minden hely foglalt volt. Jó lesz itt a helyes szőke lány mellett – biztosan holland. Egy fejjel is magasabb lehetett nálam, pedig én sem vagyok épp törpe, a haja pedig szőkébb és húsz centivel hosszabb az enyémnél – na ja, fokozni mindig van hova.

A legjobb lesz elaludni, döntöttem el, miközben a stewardessek elmutogatták, mi a teendő vészhelyzet esetén, de csak kipattant a szemem, ahogy alattam felberregett a motor, és gyűrni kezdték a felszállópályát a kerekek, először óvatosan, majd nekidurálva magukat, mígnem felpörögve rohamozták meg a levegőt, és az ablak sarkában láttam, ahogy megtörik a horizont, és a lábunk alatt maradnak a zöld mezők.

Fészkelődtek az utasok, zúgott a repülőgép. Elém tornyosult a több ezer kilométer, és nemcsak a soron következő pár óráé. De szerencsére nem süllyedhettem a mélabúba, mert megszólított a holland lány, angolul. Hogy elnézést kér, amiért így lerohan, de roppant ideges, és nem beszélgetnék-e vele? A pszichológusok mindig kifogják az ilyeneket, gondoltam, ahogy kivágtam egy igenlő mosolyt.

Karlának hívták a lányt, kábé velem egyidős lehetett. Képzeljem el, tárta fel őszintén, neki bő egy óra múlva, ha landol majd a gép, randevúja lesz a reptéren, egy szőke holland fiúval, akit nem látott még, csak fényképen. Pislogtam egy nagyot, micsoda váratlan fordulatot hozott ez a lehangoló út, és kérdeztem is, hát ez meg miként lehetséges. Nos hát, az úgy volt, hogy egy társkereső oldalon akadt rá, biztos bizarrul hangzik, az ilyet nem is szokták bevallani, de levelezni kezdtek, és odáig fajult, vagyis fejlődött a dolog egy év alatt, hogy elindult Magyarországra meglátogatni, ugyanis itt él a fiatalember, mert pilóta a KLM-nél. Közben előkapott egy kézitükröt meg a púderpamacsát, és végigpamacsolta az arcát, pedig elég púderes volt már anélkül is. Én meg örültem, hogy így belehuppantam segítőnek egy szerelmi történetbe, pedig már épp köpni kezdtem volna a romantikára. Megnyugtattam Karlát, hogy nem kell szégyenkeznie a társkereső oldal miatt, és nagyon bátornak látom őt, hogy nekivágott a bizonytalannak, nem hagyta elúszni a lehetőséget, pedig akadhatott volna elég kifogás. Magamban pedig hozzágondoltam, milyen furcsa az élet, hogy így letett minket egymás mellé, őt, aki ide érkezik valakihez, és engem, aki ott hagyok valakit.

Kérdeztem Karlát, mivel foglalkozik. Hát ő bizony pszichológus; hoppá, gondoltam, meglepő, hogy egy pszichológus ennyit konyít a szorongásmenedzsmenthez, rögtön ismeretlenekkel áll szóba; vagy csak ő konyít igazán, tudva, hogy a leghatékonyabb a támaszkeresés és a figyelemelterelés. Sebaj. És igazi pszichológus, aki emberekkel foglalkozik? Hát persze, gyerekekkel méghozzá, beteg gyerekekkel, egy intézményben fejleszti őket, mozgással és játékkal. És én, nekem mi a szakmám? Köszörültem a torkom, hogy én is pszichológus lennék, de csak phd-hallgató. Nahát, roppant érdekes, tehát kutató? És mi a témám? Mi más, mint az önmegvalósítás és a pozitív gondolkodás kapcsolata, biztos tudja, ez most nagyon trendi. Igen az, valóban, és hogy sikerült az egyetemen maradni?

Hát én is terapeutának készültem öt évig, valami olyan munkára, amit ő végez. Csak hát ez mifelénk nem olyan egyszerű, és nem azért, mert egy szép magas létrát kell megmászni, míg kiteheted az ajtódra a pszichoterapeuta táblát, ez a világ bármely pontján így van, vagy mert a létra minden fokáért szép kis összeget kell perkálni, még ez sem szokatlan, csakhogy nálunk annyi a pszichológusfizetés, hogy választhatsz: a képzésekre költesz vagy a megélhetésre, mert a kettő együtt nem fér bele a büdzsébe. Választhatsz, hogy maradsz évekig a létra alján, vagy perkálnak helyetted a szüleid, és megrekedsz a gyerekkorban. Mint láthatja, az én kis hazám, ahova ő most látogatóba érkezik, nem az álmok földje, s mivel számomra az önállóság és a fejlődés egyaránt fontos, inkább az elveimhez ragaszkodtam, és kötöttem egy csinos kompromisszumot: beadtam a jelentkezésemet a phd-re.

Így hát kutató lettem, tanár, kísérletvezető, és hol vannak már a régi célok, amikért a pszichológia felé vettem az irányt… De meséljen kicsit a munkájáról, hadd lássam, mi mindent tehetnek a pszichológusok, egy másik pontján Európának, ugye besüt a nap az intézetbe? S Karla mesélt is, a gyerekekről, de nem untatom Önöket, kedves Olvasók, száraz kulisszatitkokkal, pláne, hogy a pszichológusi titoktartás is köt. Közben elzörögtek mellettünk a stewardessek a nagy büfékocsival.

De aztán csak kimerült a téma, bár tetemes idő elment vele, és utána Karla, hogy továbbgörgesse a társalgást, gyanútlanul beletenyerelt egy kínos kérdésbe, nevezetesen, hogy mit kerestem én Hollandiában? Látogatóban voltam, igyekeztem rövidre zárni a választ, de Karla nem vette a lapot; kinél?, a volt kedvesemnél, és mivel tudtam, hogy mindjárt ki fog derülni ez is, hát elébe mentem, hogy aki csak tegnap óta a volt kedvesem.

Mi történt? Karla máris elővette a lágy pszichológushangját; most rajta volt a krízisintervenció sora. Csak annyi történt, hogy nem jön haza; ott marad a szürkéskék, komótos csatornák között, valamelyik függönytelen téglaházban. Mert ott az élet simogat, itt felhasít, ott könnyedség van, itt gyűlölet. S hiába bizonygattam tegnap a volt kedvesemnek, a kezét szorítva valamelyik fénypászmákkal szurkáló csatorna partján, hogy ha akarnánk, teremthetnénk melegséget és örömöt, odahaza, ő leszerelt annyival, hogy megfullad, aki árral szemben úszik. Azt már elhallgattam, mert le sem tudtam volna fordítani Karlának, hisz e pár mondat csak a magyar kultúrtájon nyer értelmet, hogy a volt párom azzal fojtotta belém a szót, hogy ne jöjjek neki a hazaszeretettel, mert az már kiégett belőle mind, a röghöz kötöttség pedig rég a múlté, és többé nem kötelező élni-halni itt.
 
S a másodpercnyi hallgatásban megszólalt a stewardess hangja, hogy negyed óra múlva landolunk, ezért kapcsoljuk be a biztonsági öveket, és igyekezzünk vigyázzban ülni. Karla erre előkapta a neszesszerjét, és tempósan sminkelni kezdte magát, nem mintha nem lett volna rajta elég vakolat; a pszichológusokat sem kíméli az önbizalomhiány. Kérdezgetett is, hogy elég jól fest-e, én pedig bólogattam, hogy bőven jól, amikor odaért hozzánk a stewardess, és rászólt Karlára, hogy pakolja el a készletet.

S mihez kezdek majd, újra szingliként?, kapcsolt vissza hirtelen Karla, mint a gép rövid áramszünet után. Nem tudom, méláztam el, mert ezt a forgatókönyvet még nem dolgozta ki az idegrendszerem. Megvontam a vállam, hát majd megpattanok én is, vágtam ki hirtelen, hiszen most, hogy nem köt se remény, se jövő, minek maradnék odahaza, vegetálni? Összesmúzolok egy külföldi egyetemmel, aztán tipli.

Ereszkedtünk szépen lassan, a sötétbe burkolózó égen. Karla bólogatott, de lélekben már máshol járt. Kérte, ajánljak valami programot Budapesten. Pfú, szakadt ki belőlem a lélegzet, ezzel most feladta a leckét, mert nemzeti ünnep lesz hétfőn, és az ember könnyen belebotlik mindenféle megemlékezésbe. Tudja, szabadságharcra emlékezünk. Nahát, és Karla kezében megint kattant a kézitükör, az nem feltétlenül rossz, van, ahol eljátsszák a fontos történelmi eseményeket, átélni és megtisztulni, mint egy pszichodrámában. Nem is lenne rossz kifogni egy ilyen előadást Magyarországon, morfondírozott. Köszörültem a torkom, tulajdonképp készülődik nálunk valami ilyesféle, ha úgy vesszük, mert pár hete lett némi belpolitikai kalamajka, krízis, talán hallotta a hírekben, igen, valami dereng, szólt Karla, miközben az arcán körözött a púderpamaccsal, szóval, fűztem tovább, azóta buzog a forradalmi hevület, forrong a tömeg az utcán, és hát ötvenedik évforduló lévén, mi lenne méltóbb tiszteletadás, mint újraélni a régi felzúdulást, harcot és diadalt?

Karla megválaszolatlanul hagyta a költői kérdést, én pedig folytattam, hogy ma délelőtt sms-ben tanácsolta egy haverom, hogy ha tehetem, hétvégén húzzak le vidékre, ha kedves az életem. Úgyhogy szerintem menjenek át Budára, és másszanak fel a hegyre, ami a város fölé magasodik, ott szép csend van, no meg helyes éttermek és kávézók, mert idelent valószínűleg puskaporos lesz a levegő. Igen, jobb kikerülni a csetepatét, látta be ő is. Ebben a pillanatban a gép a város fényei fölé siklott, és mindketten ámulva kémleltük az ablakból a villódzó metropoliszt, ami messzire burjánzott, mint egy korallzátony, lábunk alatt egyre növekedtek sötét és foszforeszkáló nyúlványai, az ide-oda cikázó pontok alakzatokká duzzadtak. Majd egy éles kanyar után mindez eltűnt a képből, és talajt fogtunk egy nagy nyekkenéssel.

Snitt.

Kifelé zúgtunk sarkunkban a bőröndökkel. Nem volt nehéz a sok görnyedt, felhős homlokú kelet-európai arc közül kiszúrni a magas szőke férfit a méretes rózsacsokorral. Karla elköszönt tőlem (számára sem okozott gondot az azonosítás), és ahogy odaért hozzá, egy pillanatig álltak tétován egymás mellett; úgy él az emlékeimben, mint egy pillanatkép egy irritálóan szép álompárról. Intettem nekik egy utolsót, és továbbindultam, szívemben örömmel és haraggal.