Nézze,maga miatt engem állandóan feljelentenek még a Népszabadság is ír rólunk. Látja,- lobogtatta a külügyminiszter nyilatkozatát -  meddig tűrjük, az olyan  kollégákat, akik hozzánk csak a fizetésükért járnak be és ellenzéki pártokban töltik a munkaidejüket  ?  Hát kérem,  ez magáról szól.

Jelige: Ritter

Szép új világ

- Professzor Úr! Kérem várjon meg!
 A professzor megállítja az egyetemi  liftet.
­- Jöjjön gyorsan Lenke! Mi újság?
-  Professzor Úr itt az önéletrajzom, már féléve állást keresek. Nem kell magának egy doktorált honleány?
- Megnézzük Lenke, hívjon fel a jövő hét végén!
Lenke tizenvalahány éve tanít történelmet egy ipari szakközépiskolában és óraadó az egyetemen. 89-ben úgy érezte, ez az, amit a szülei, a családja, a barátai évtizedek óta vártak. Végig  zokogta Nagy Imre  temetését, elsők között lépett be a 90-ben kormányra került pártba - akkor amikor még az csak mozgalom volt-  és boldog volt, hogy írhatott, publikálhatott, ösztöndíjat is kaphatott, mint eddig soha. Lenke egy volt, - ahogyan írónő barátnője nevezte magukat. - a katakomba-lakók közül. Itthon fel sem vették a hatvanas években az egyetemre, mert helyét a muszkavezető szoc.hazások – a szocialista hazáért érdemrend - gyerekei foglalták el. Barátnője Nemzedéksirató címmel regényt írt erről a generációról. Azokról, akik a háború alatt vagy után születtek és a szüleik fegyvert fogtak a felszabadítók ellen. Vagy   kitelepítettek voltak, vagy X-es származásúak, vagy refesek. Mind ismerték egymást, mert együtt ültek  Krakkó kocsmáiban, Kolozsvár színházaiban vagy Szabadka vendéglőiben. Tudták, hogy a szakrális helyek feladása önmagunkban történik és  nem Kolozsváron vagy Szabadkán. Ezek az emberek csak évtizedes késéssel tanulhattak vagy juthattak tudásokhoz, felkészültségükhöz, képességeikhez  méltó  munkához.. Lenke is  közéjük tartozott.
      Az UJVILÁG  intézet,  ahova az oda  főigazgatónak kinevezett professzor segítségével került, a város végén volt egy sebtében felhúzott villában. Itt végre azzal az országgal foglalkozhatott, mely befogadta, ahol illegálisan felvették az egyetemre  -   egy lengyel nő segítségével - de boldogsága nem tartott sokáig.
      Felvétele napján először a gazdasági osztályra kellett mennie.
- Téged is az MDF  küldött? Tényleg doktoráltál? - kérdezte  tettetett érdeklődéssel a puccos, aranyakkal teletűzdelt dáma, akinek - mint utóbb kiderült -  jól menő közértje  is volt a sarkon, a gazdasági vezetői állása mellett.
- Miért, azt gondoltad, hogy minden kormánypárti mucsai és lábszagú, ahogyan a Le  Monde írja? –felelte élesen Lenke.
   A nő végigmérte, de semmit sem szólt, csak negédes mosollyal karon fogta, ami egy ilyen ismeretlen  kormánypártinak  kijárt, hiszen nem tudni meddig nyúlnak az új jövevény felső kapcsolatai.
- Gyere, ide teszlek ebbe a szobába, Károly is magadfajta, erdélyi…
Lenke ugyan tősgyökeres budapesti volt - sőt, ahogyan büszkén szokta mondani a nagypapája is Kispesten született, de férje erdélyi volt, állandóan ingáztak Pest és Erdély között, ahogyan a váradi püspök mondta róla: ”Lenke tiszteletbeli    erdélyi”.

Károly nagyon kedvesen fogadta, látszott rajta, hogy valóban örül, hogy végre egy olyan kollega kerül a szobába, akitől nem kell félnie. Hárman voltak a szobában, ott ült közöttük egy komor, szótlan Moszkvában végzett fiatalember, sugárzott belőle a gyűlölet. Lenkének rögtön a  Tégy a gyűlölet ellen aktivistái jutottak róla eszébe a  - Tégy a gyűlölet ellen, különben megöllek - lányok és fiuk. Az ÚJVILÁG Intézetbe hetente kétszer kellett bejárni, meg ha külföldi vendég jött, annak az előadására. Havonta egyszer le kellett adni egy tanulmányt a munkakörükhöz tartozó témában.  Ám volt, aki mindennap reggeltől estig bent ült. A közel-keletis meg az oroszos.
- Te, új kollegina , kitettél egy meghívót a Partiumi estre. Mi az a Partium? - kérdezte a sok nyelven tudó közel-keletis.
- Tudod ez egy határon-túli magyar irodalmi est. Partium latinul Részek, azaz a jelenlegi Románia nyugati peremvidéke…
- Aha, megint egy magyarkodó kollégát kaptunk, noha vannak itt már elegen nekünk- bukott ki az önkénytelen utálat hangja a kolleginából. – Pedig a  magyarság szótól feláll a szőr a hátunkon….
   Lenke  nem válaszolt rá, pedig kellett volna. Végig gondolta kik lehetnek azok az Intézetben, akik nem bírják a magyarság szót? Talán a volt nagykövet, aki 3o évig mindig az volt, most meg az ÚJVILÁG Intézet főmunkatársa, na meg a volt minisztériumi párttitkár, a közel-keletis, az Izrael szakértő, aki azt leste ki a zsidó és ki nem az intézetben, de a legborzasztóbb a Moszkvában végzett fiatalember volt. Egész nap ült a szobában, nem is evett, a WC-re sem járt ki, legalábbis akkor nem, amikor Lenke bent volt, és csak figyelte Lenke és Károly telefonjait., összeszorított szájjal, miközben ollóval  vágta ki az újságokból a témájához tartozó cikkeket. Egész nap sunyított és lapított és időnként gyilkos pillantásokat vetett a szobákban ülőkre. Mintha azt mondta volna ez a pillantás: Vajon meddig kell még itt tűrnöm? Vajon meddig tart még ezek pünkösdi királysága?
   És a baj gyorsan megérkezett – a professzort kinevezték máshová- egy vidéki egyetemre dékánnak-és villámgyorsan otthagyta az ÚJVILÁG Intézetet. Megbízott igazgató lett az a kollega, aki az MSZMP  fenekéből  egyenesen belebujt az MDF-ébe. Sötét kis alak, aki a pártszimpátiáit aszerint választotta,  ki  ül a kormányban.
 - Szörnyű lenne, ha őt neveznék ki állandó igazgatónak - mondta  Lenke  a kormánypárti államtitkárnak egyik este.
 - Ne féljen, ha cigánykereket hány M., akkor sem nevezzük ki.
  Így maradt az UJVILÁG Intézet igazgató nélkül, csupán mb. igazgatóval. És ez az MDF kormány bukásáig tartott és M. mint mb. nyomorgatta a kollégákat. Strómanja az összeszorított szájú oroszos volt. Ez írta a feljelentéseket Lenkéről és Károlyról és jelezte, hogy a Pázmányon tanító kollega is alkalmatlan az intézeti munkára. Károlyt talán még Lenkénél is jobban utálta. Erdélyi, tudós tanár, számos monumentális mű szerzője és az MDF es külügyminiszter ajánlásával került a könyvkiadótól az Intézetbe. A sunyi pedig írt szorgosan Károlyról vagy 10 feljelentést az mb. igazgatónak, s mindezt a tudományos titkárnőtől tudtuk meg, akit szintén lapátra akartak tenni. Károly megdöbbent, két éve volt a nyugdíjig, majdnem elsírta magát…
   Nagy önuralomról téve tanulságot állt oda a russzicista elé:
 - Te, idefigyelj ezt velem román kollega soha nem tette meg Brassóban…hogy feljelentsen …s ezt Budapesten kell megérnem…
 - Nem jelentettelek fel csak szakmai véleményt írtam…Ez demokratikus jogom, sőt.. kötelességem…
 - Akkor lássuk mutassad meg !- üvöltötte Lenke… , de az nem mutatott semmit, csak  az üres, arrogáns ábrázatát, amelyről sütött a magabiztosság, hogy ő mögötte állnak a hasonlóak seregei,  a „testvéri tankok” lehet begyújtott motorral, mint ötvenhatban, 1968-ban,  81-ben, s a főnök is persze, a kis mb, de mégiscsak a Hatalom,  Lenke mögött senki.
     Lenke attól kezdve nem köszönt vissza a kis görény moszkovitának, aminek meg is lett az eredménye…
     Jöttek - még a régi igazgató, a professzor meghívására Lech Walesa tanácsadói, a két fiatal lengyel az intézetbe. És F., az új, mb. igazgató nem adta oda a vendégszoba kulcsát,  így az ifjú lengyel rendszerváltók ott aludtak Lenke tízedik emeleti lakásában . Éjszaka érkeztek. Másnap megtartották előadásukat az Újvilág intézetben. Csak hárman, négyen tapsoltak, A többiek mintha csak legyezték volna magukat, gondosan mímelték a tapsot, ügyelve hogy zaj ne csapjanak.. A Károlyt és Lenkét állandóan figyelő oroszos a szobájukba érve nyíltan felháborodott. - Ezek lengyel nacionalisták – lihegte és  látszott, hogy szinte megüti a guta - Hogy így beszéljenek felszabadítóikról, jótevőikről ... Nem átallják meghamisítani a történelmet …  Forgatta a feszült dühtől meggémberedett nyakát, s Lenke azt vélte látni benne, hogy most azt fontolgatja, hogyan írhatna egy jelentést a KGB-nek, úgy hogy azért ez itt  titokban maradjon, de töretlen hűségének is nyoma legyen. Pedig a lengyelek előadása a lengyel rendszerváltásról szólt és csak sugárzott belőlük az öröm, hogy megszabadultak az  oroszoktól. A kollaboránsok elszámoltatását, mint megoldandó ügyet emlegették csak. Lenke végigkalauzolta őket Budapesten, bevitte őket a minisztériumba is, ahol az államtitkár fogadta őket, ha már az Újvilág intézet megbízott igazgatója nem.  Ő sürgős ügyek miatt eltűnt…
     És elkövetkezett az új, a szabad sajtóért való tüntetés napja. Már egy éve új kormány volt, de a TV-ben,a rádióban ugyanazok ültek. A TV székház előtt összegyűlt vagy tízezer ember. Csengey Dénes olvasta fel a szabad sajtóért írott követeléseket, Cserhalmi György- akkor még a nemzetiekkel volt - a március ifjak 12 pontját. A tömeg tombolt, azt kiáltotta tízezer ember „Számolj Baló, háromszázan vagyunk !”- ismerve az állami tévé riportere elfogultságát, s hajlamát a manipulációra, a többség gyér kisebbségként szerepeltetésére.
     Másnap behívatta  a megbízott igazgató Lenkét:- Kérem tartózkodjon a politikai rendezvényektől, a kollégák látták magát a TV előtti tüntetésen!
     És ettől kezdve megkezdődött az Újvilág intézetben a „magyarkodó” kollégák elleni nyílt harc. Amikor Lenke és Károly tartottak témájukról előadást a sötétképű oroszos és az újdonsült kollega, az Izraellel foglalkozó cionista csak röhögött, túrta az orrát és magában motyogott. Egyszer Lenke megkérdezte”Mit röhögnek, olyan vicces? Ilyen nehezen tűrik a másságot?” 
     Válasz nem volt.
     De ahogy mentek egyre peckesebben, egyre nyíltabb pimaszsággal sejtette már, hogy a háttérből ők már érzik a jövőjüket fényesítő régi-új szeleket.
    Volt még az intézetben egy szerencsétlen kolleganő is, aki nem politizált, nem is foglalt állást. Őt is utálták a régiek. Ő csak ült nagy hassal - szülés előtt állt- és  az értekezleteken is potyogtak a könnyei. –Ildikó, érdemes ezek miatt veszélyeztetni a gyermeked nyugalmát,menj már el betegállományba - mondta neki Lenke.
    Ám aztán jöttek csak az igazi cirkuszok. A  „ bal-lib” hálózat kiválóan működött. A megbízott igazgató  az intézeti vitákra meghívta  azokat  a külsős szakértőket, akik  a 89-utáni „Laudetur..” ok után az új irányvonalat keresve csak a Lauder-ré koptatták új nyelvezetüket. „Röhejes keresztény maszlagként” igyekeztek Lenke és Károly munkáit a sárba rántani. - Na meg a Pázmányon tanító professzorét. De Lenke sem volt rest. Végiglármázta Budapestet és a vitákra eljöttek a nemzeti oldal szakértői, sőt a  munkájához tartozó ország követségéről is jöttek szakértők Lenke védelmére.
         És egyszer csak- bár nem váratlanul, megbukott az első szabadon választott magyar kormány, az igaz, hogy sikerült a négyéves ciklust kitöltenie. És akkor már semmi sem állta a bosszúállók útját. Sorra rúgták ki a hivatalokból, minisztériumokból, szerkesztőségekből az előző kormány alatt oda helyezett embereket.  És akkor nem megbízott igazgatója lett  az intézetnek, hanem egy igazi, és naná hogy egy igazi szocialista. És akkor ez  gyakorolt emberséget. Károlyt nem  rúgta ki  hanem megvárta míg elmegy nyugdíjba, Lenkét meg behívatta: - Nézze,maga miatt engem állandóan feljelentenek még a Népszabadság is ír rólunk. Látja,- lobogtatta a külügyminiszter nyilatkozatát -  meddig tűrjük, az olyan  kollégákat, akik hozzánk csak a fizetésükért járnak be és ellenzéki pártokban töltik a munkaidejüket  ?  Hát kérem,  ez magáról szól. Ha hiszi, ha nem az én helyem se biztos , és nem tudom tartani a hátam sokáig. Én megértem mi az hűnek lenni az elveinkért. Menjen el tehát betegállományba és én keressek magának állást, mert tudom, hogy Maga a családfenntartó. De az ilyen csipásokkal  ne kötözködjön, mondta és hunyorítva mutatott a fejtetejére. Van akinek vallása a bosszúállás- mondta halkan- de tudja a koalíció … és széttárta a kezét, majd mosta a levegőben  …..
    És Lenke fél év után  talált is magának állást, ismét a tanügyben. Elmondhatta magáról, amit erdélyi nagyszülei „négy évet éltem” IGEN NÉGY ÉVET ÉLTEM, ÉS IGY, AZ ELSŐ SZABADON MEGVÁLASZTOTT MAGYAR KORMÁNY SZOLGÁLATÁBAN.
    Így mesélte nekem Lenke.