Az egyik idős lakó bevásárló szatyorral közeledett felém. Mindig sürgetett a munkával; azt mondta, száz évvel ezelőtt a házat annyi idő alatt felépítették, mint mi bevakoljuk. Idős bácsi volt, közelebb a kilencvenhez, mint a nyolcvanhoz. Mindig azt feleltem, hogy az akkor volt, noha tudtam, az öregnek igaza van. Ha ilyen ütemben haladunk, nyár végére sem fejezzük be. Utánuk még színezni kell, feltéve, ha addig egy rövidzárlattól nem ég le az épület.

Jelige: Rövidzárlat

A vakolat alatt

 
     Amikor 1990.– áprilisban leszereltem a katonaságtól, feltűnt, hogy április hónapban, a munka dandárjában apám délelőtt ágyból fekve nézte a tévét. Tudtam, beteg nem lehet, mert olyan erősen megölelt, megtapodta minden porcikámat, hogy szisszentem belé. Utána szótlanul visszafeküdt, s nézte tovább. Első utam Julcsihoz vezetett. Feltűnt, hogy nem hallottam a falu főutcáján munkazajt, mint régen. A tavaszi napsütésben nem csak Julcsi ölelésére vágyakoztam, de bizsergést éreztem a traktor kormánya után is, amit bevonulásomkor a hon védelme miatt odahagytam. Julcsi a felvégen lakott, ezért a Főúton a téesz telephelye előtt kellett elmenni. A kapuját zárva találtam.  Belestem az udvarra. Nem csak a traktorokat, vető – és arató gépeket, de egyetlen lelket sem láttam odabent.
     Julcsi a viszontlátás öröme után fátyolos szemmel kérdezte tőlem:„Jóska, mi lesz már ezután velünk?”
     – Traktornak, gépeknek mi lett a sorsuk? – kérdeztem.
     – A főnökség szétosztotta maguk között.
     – És az emberekkel mi lett?
     – Hát… ki erre ment, ki arra…     
     A környéken nem kaptam munkát. Mint a falu többi fiatalja, sporttáskámmal, már másnap reggel hat órakor a főváros egyik pályaudvarán voltam. Ezt követően minden vasárnap éjszaka a vonaton szundítottam, hogy időben a munkahelyen legyek, egy belvárosi, négyemeletes, körfolyosós épület udvarában, ahol a vakolatot kellett leverni. A vállalat „Gagarin” kétszeres szocialista brigádba osztottak be. A brigád másik két tagjával a munkásszálláson egy szobában laktam, és péntek délben indultam haza. Vendel és Palkó szabolcsi gyerekek voltak, a brigád negyedik tagja, Éva néni egy főváros közeli faluból ingázott naponta a munkahelyére. Egyedül Vendel volt tanult kőműves mester, Palkó és én segédmunkások voltunk. Együtt vertük le a vakolatot, kezeltük a malterkeverőt, Éva néni meg az emelőlift gombjait nyomogatta.
     Májusra végeztünk az épület vakolatának leverésével. Műszak végén megjelent a főnök.
     –Főnök elvtárs, holnap kezdhetjük a vakolást – jelentette Vendel, a brigádvezető.
     –Hívja ide az embereit! – mondta a főnök, s amikor együtt volt a brigád, első kérése az volt, hogy ezután ne szólítsuk elvtársnak.
   Vendelnek és Palkónak tátva maradt a szája.
   – Értettük Főnök úr! – mondtam katonásan, ahogyan a seregben megtanultam. Láttam a Főnök úr arcán, hogy elégedett a határozott fellépésemmel, majd közölte, kezdjük meg holnap a vakolást, és a másik háznál akkor folytassuk a vakolat leverését, ha evvel elkészültünk.
     Szólásra jelentkeztem. Nekem úgy tűnt, a Főnök úr eligazításainál eddig még nem szólalt meg senki, én azonban fontosnak tartottam, hogy észrevételemet közöljem, mert ha a főnök elvtársat ezután úrnak kell szólítani, gondoltam, ez már valódi rendszerváltás. 
    – Főnök úr kérem, ennek az épületnek az elektromos vezetékét ki kell cserélni, mert olyan állapotban van, hogy számtalan ponton rövidzárlat miatt tűz keletkezhet – mondtam magabiztosan. Éva néni az égre nézett, mint a kotlós, ha kányát lát körözni a levegőben. Főnök úr pulykavörösen utasított rendre:”Fiacskám, ez nem tartozik magára” Még csak pislákolni kezdett bennem a demokrácia mécsese, de a válasz úgy hatott rám, mintha arcul csaptak volna. Nem ijedtem meg, bátran közelebb léptem, ő azonban tekintetével értésemre adta, hogy részéről az ügy le van zárva, majd folytatta a rendszerváltás új szabályait, mely szerint a mai naptól nem Gagarin szocialista brigád a nevünk, hanem Vakoló 2.-es számú csoport. Vendel lesz a csoportvezető, a jövőben is tőle vár el javaslatokat, a beosztottak ezután is végezzék a rájuk bízott feladatot. A felhasznált anyagokat, mint eddig is Éva néni könyveli. A dolgozók felvilágosítást a lakóknak továbbra sem adhatnak. Minden világos? – kérdezte ellentmondást nem tűrő hangon.
     Jeleztem, szólni akarok. Nem vártam meg, hogy engedélyt kapjak, mint a katonáéknál, mert a demokrácia mécsesének lángja jobbra-balra hajladozott bennem, majd végleg kialudva füstölni kezdett: 
     – Főnök úr kérem, az én tanult szakmám villanyszerelő. A ház lakóinak érdekében kérem, amíg ebben a házban kicserélik a vezetéket, addig a másik épületben verjük le a vakolatot. Javasolom a gázcsövek cseréjét is, mert el vannak rozsdásodva.
    Főnök úr az utolsó szavakat már nem hallotta, mert sietett a kijárat felé.  
  Az udvar közepén volt a mobil öltöző, és a raktár céljára, zárható fabódé, amelyhez csak nekem nem volt kulcsom. Ha hétfői napon elsőként érkeztem, a kapuban vártam meg a többieket. Többnyire Éva néni nyitotta ki az öltözőt. A következő hétfőn kértem a raktár kulcsát, hogy előkészítsem a malternak az anyagot és a keverőt, de Éva néni legyintett: „ráérsz vele, addig is pihenj”– mondta. Leült a székére és kötni kezdett.
   Nyolc órakor a megérkeztek a szabolcsiak. Kértem Vendeltől is a raktár kulcsát, ő azonban ingerülten válaszolt: „ne nyüzsögj, ráérünk” – mondta. Akkor már tudtam, svindli van a dologban, mert Vendel és Palkó fáradtan lefeküdtek az öltöző padjára.
   Az egyik idős lakó bevásárló szatyorral közeledett felém. Mindig sürgetett a munkával; azt mondta, száz évvel ezelőtt a házat annyi idő alatt felépítették, mint mi bevakoljuk. Idős bácsi volt, közelebb a kilencvenhez, mint a nyolcvanhoz. Mindig azt feleltem, hogy az akkor volt, noha tudtam, az öregnek igaza van. Ha ilyen ütemben haladunk, nyár végére sem fejezzük be. Utánuk még színezni kell, feltéve, ha addig egy rövidzárlattól nem ég le az épület.  
   – Tudja, fiacskám, milyen az a Luca széke? – kérdezte az öreg. Jól emlékeztem a gyerekkori kotyolásra, és mondtam is a verset, amit szalmára térdelve mondtunk el az ismerősök ajtajában:„Luca, luca, kitykoty/ Vizük borrá váljon /Hosszú kolbász /Hurka /Lógjon a padláson/ Házuk népe bajt ne lásson/ Luca, luca, kitykoty.”
     Az öreg szemében könny csillant a meghatottságtól.  – Örülök, hogy van még a fiatalok között, aki…– de nem mondta tovább, elcsuklott a hangja.   
   – Mit akart a vénember? – kérdezte Éva néni szigorú hangon.
   – Azt mondta a bácsi, úgy készül ez a ház, mint a Luca széke. Éva néni felpattant a székéről: – Maga meg mit kotyogott neki? Elmondtam neki is a verset, azt hittem, Éva néni nevet majd egy jót, de komor arccal emlékeztetett a főnök utasítására: nem adhatunk tájékoztatást a lakóknak.
     Délelőtt tizenegy órára megérkezett a teherautó sofőrje. Felébresztettem Vendelt és Palkót, hogy segítsenek behordani az anyagot. Amikor kinyitották a raktárt, megdöbbenve tapasztaltam, hogy se mész, se cement nincs a helyiségben. Jól emlékeztem, a pénteki szállításnak még a negyedét sem használtam fel. Mindent értettem, de nem szóltam semmit, munkához láttunk. Amikor a behordással végeztünk, megszámoltam a zsákokat, aztán megnéztem a szállítólevélen feltüntetett darabszámot, és figyelmeztettem Vendelt, ne írja alá, mert húsz zsák cementtel, és húsz zsák mésszel kevesebbet hoztak, ő azonban mégis aláírta. Választ várva néztem rá, de megvonta a vállát, azt mondta, majd a főnök lerendezi.
     A teherautó távozása után a főnök is megérkezett. Nem a Vakoló 2. brigád vezetőjéhez ment először, hanem megkérdezte tőlem, mi bajom van nekem a sofőrrel? „Vele semmi. A baj az, hogy valaki ellopta a pénteki szállítást, és a ma reggeliből is húsz zsák cementtel és húsz zsák mésszel hoztak kevesebbet, mint a szállítólevélen szerepelt. Vendel csoportvezető is tudta, mégis aláírta.” Wéber főnök rövid gondolkodás után félrehívott a pincelejárathoz.
   – Délután háromra legyen az irodámban – mondta.
      Később, amikor már forgott a malterkeverő, láttam, hogy Éva mama és Vendel az anyag kimutatás füzetét átadják a főnöknek, aki valamit firkantott bele.
    
Három órakor a folyosón várakoztam. Csapódtak az ajtók; az irodisták jöttek – mentek egyik ajtón ki, a másikon be. Nagy cég lehet ez vállalat, gondoltam, ha ilyen sok ember irányítja. A lépcső felől csoszogást hallottam, nem sokkal utána Éva néni jelent meg az emeleten. Láthatóan ideges volt. Helyet mutattam neki mellettem a padon, ő azonban elfordította a fejét, és a folyosó másik végében lévő pad felé igyekezett.  Néhány perc múlva a főnök nevemet kiáltotta az egyik ajtó előtt.
     Beléptem az irodába. Hárman voltak odabent. Az asztal baloldalán egy hájfejű, pocakos, kövér ujjaival dobolt az asztalon, vele szemben egy madárképű ember nézett ki az ablakon.                
   – Térjünk a tárgyra – kezdte a Főnök –, ne raboljuk egymás idejét. Azért rendeltem be munkatársunkat a fegyelmi bizottság elé, mert megszegte vállalatunk legalapvetőbb előírását, továbbá nem tudott beilleszkedni a csoport kollektívájába. Tekintettel arra, hogy a brigád kétszer is elnyerte a szocialista brigád címet, ezért világos, hogy nem a brigád tagjaiban, hanem a jelenlévő munkatársunkban van a hiba. Az asztal jobboldalán ülő vékony ember úgy tett, mintha kint is lett volna meg bent is: közömbösen kibámult az ablakon. – Az asztal bal oldalán ülő pocakos ember ingatta a fejét, közben többször azt mondogatta: „Elvtárs, ez nagyon súlyos hiba.” Ekkor a főnök határozott léptekkel az ajtóhoz ment és kiszólt a folyosóra:  
   – Szabó elvtársnő szíveskedjék befáradni. Éva néni Jóska mellé állt, de a főnök hellyel kínálta, utána megkérte, mondja el, munkatársával mi a probléma?
   – Hát ugye, kicsit fenn hordja az orrát, meg aztán…
   Főnök úr bíztatta, mindent mondjon el, mert ez a V-2 csoport érdeke. Éva néni akkor felbátorodva elmondta, hogy Jóska minden lakónak előre köszön, sőt, az egyikkel beszélgetni is szokott, a múltkor még verselt is neki.
    –Verset mondott? – kérdezte nevetve a baloldali pocakos.
    –Azt mondta, luca, luca, kuty kuty, meg hurka, kolbász, meg mit tudom én, még miket zagyvált össze!
     – Kitykoty – javítottam ki. Ezt a verset szoktuk Luca napján gyerekkoromban, szalmára térdelve elmondani, a közeli ismerősök házának ajtajában.  
     – Pedig minden új dolgozót kioktatok a viselkedési szabályokról – mondta a főnök.
     Akkor már tudtam, hányadán állunk. Nincs mit veszteni, a sorsomat ők hárman már eldöntötték, csak az ügyet szabályosan kell eldönteni, nehogy visszaessen fejükre a tégla.
     – Igen, például arról, hogy ezután ne szólítsuk elvtársnak. Éva néni pedig téved, mert nem beszélgettem a lakókkal, csak meghallgattam, amit az öreg bácsi mondott.
   – Mit kérdezett a bácsi? – kérdezte a pocakos.
     –Megjegyezte, hogy száz évvel ezelőtt hamarabb felépült a ház, mint mi megrenováljuk. Utána megkérdezte, tudom – e, mi az a Luca széke?
     – Maga meg erre verset is mondott neki… – mondta felháborodva Éva néni.
     – Szerintem meg arról beszéljünk, ma reggelre eltűnt a pénteken leszállított anyag háromnegyed része, és a mai szállításból is húsz zsák cementtel és húsz zsák mésszel kevesebbet hoztak, de a csoportvezető szó nélkül aláírta a szállítólevelet, sőt, ön is szignálta – mutattam ujjammal a főnökre, aki idegesen kopogott a ceruzával.
   – Amit a lopásról mondott, súlyos vádak, van róla tudomása? – kérdezte a vékony, jobb oldalon ülő ember, aki fejét csak addig fordította felém, amíg ezt elmondta, utána tovább nézet ki az ablakon.
   – Arról van tudomásom, hogy ezek tények és nem vádak – mondtam.
   A pocakos nem nézett rám, unottan kérdezte:
   – Rajtunk kívül közölte valakivel az észrevételét?
   – Igen, közöltem. Először a csoportvezetővel, Palkó és Éva néni jelenlétében. Később a Főnök urat is tájékoztattam, hogy a reggeli szállításkor nem a szállítón szereplő mennyiséget hoztak, hanem sokkal kevesebbet.  Ha nekem nem hisznek, számolják meg a szemetes konténerben hány üres zsák található, a szállítólevélen mennyi szerepel, és a raktárban jelenleg hány zsák van. Éva néni könyveléséből kiderül az igazság, mert én minden nap a felhasznált, és a beérkezett anyag mennyiségét bediktálom neki. – Éva néni felé fordultam és megkérdeztem: –Igaz, amit mondok?
Főnök úr nyakán kidagadtak az erek, úgy kiáltotta: – Maga hazudik! Én erről most hallok először!
     – Mert nem akarta meghallani! Azt sem, amikor figyelmeztettem, hogy cseréljék ki a villanyvezetéket, mert el van rohadva, és ha így bevakoljuk, hamarosan leéghet a ház!  A pincében a gázcsövek is el vannak rozsdásodva, több helyen gázszivárgás van! Ezt is tagadja, hogy mondtam?– kiáltottam.
     Éva néni lehajtotta a fejét. Jól tudta, igazat mondtam. Sajnáltam őt, mert szolgai módon végrehajtotta az utasítást, és csak most döbbent rá, hova került az ellopott anyag. Neki a Főnök elvtárs mindenre biztosíték volt. Vendel is azért küldte, mert a főnök utasítását hajtotta végre, hogy a kutykutyot, kell elmondani meg azt, hogy szóba áll a lakókkal.
     Éva néni szemét törölgetve mondta:
     – Jóska igazat mond, kérem szépen, ez évek óta így megy. Nem gondoltam, hogy szegény Jóskát ezért hivatták be, hiszen ő aranyos, szorgalmas, becsületes fiatalember.
     Főnök úr magából kikelve üvöltötte:
     – Elmehetnek! – Az ajtóból még utánunk szólt: – Várjanak a folyosón!

   Egy óra múlva behívtak az egyik irodába. Elém tették a felmondó levelet, a munkakönyvet, és közölték, a pénztári ablaknál várakozzak. Utána Éva néni következett. Már a földszinten voltam, amikor hallottam, hogy Éva néni szipogva átkozódik lefelé a lépcsőn. A kapuban bevártam.
     – Engem is kirúgtak – lihegte Éva néni. Mi lesz már most ezután?
     Megsimogattam a karját, hogy tudja, együtt érzek vele.
     – Ki volt a másik két ember? – kérdeztem.
     – A kövér párttitkár volt, most nem tudom, mit dolgozik. A másik meg szakszervezeti főnök, úgy tudom, még most is. 

     Szerencsém volt, elértem a gyorsított expressz vonatot, amely csak Győrben áll meg. Igaz, húsz kilométert busszal visszafelé kell jönni, onnan meg gyalogolhatok öt kilométert hazáig.  
     A kupéban egy harminc év körüli fiatalemberrel szemben ültem le, aki megjegyezte, biztos kőműves vagyok, mert körmöm alatt ott maradt a malter. Elmondtam neki a történteket, és azt is, hogy a kőműves szakmában csak segédmunkás voltam, egyébként villanyszerelő a szakmám. Gépkocsira „B” kategóriás, továbbá nehézgépkezelői és a traktoros jogosítványom is van. „Akkor maga az én emberem” – mondta a fiatalember. Bemutatkozott: építkezési vállalkozó Ausztriában. Kezet fogtunk. Három hét múlva már a határon túl dolgoztam, s még annyit sem kellett utazni, mint a fővárosba. Julcsi is kapott munkát egy cukrászdában. Eleinte mosogatólány volt, és amikor megtanulta az idegen nyelvet, már fagylaltot is adagolt a pult mögött.