Tudom, mindig fura, öntelt hólyag voltam. Mivel az isten is a tenyerén ringatott, sose fájt a fejem. Míg apám nagy székben ült, a vörös portrékat is briliánsnak mondták. Úgy nőtt az egóm, mint erdőben a gomba. Bárki felé néztem, mozdultak a csajok.

Jelige: Piroska

RÓZSASZÍN RÖPLAPOK

1. Ha nincsenek színeim, menekülni szoktam az Újgazdag negyedből, apám villájából. Hiába szemeznek a kétszintes paloták, a kovácsoltvas kapuk, a rózsaszín lugasok, mint az állóvíztől, poshadt szagot érzek. Az is nagyon zavar, ha apám neve után próbálnak „szeretni”, ha kalapot emelnek a kutyasétáltatók, az egykori ügynökök, a tegnap roggyantjai. Hogy van Jani bácsi? (Régebben Ioan volt) Kijött a kórházból? Ájtatos a képük, bár a szemük, bizonyosan látom, inkább azt kérdezi: még mindig „büntet” minket, nem bír megdögleni? Hová ügetsz, Bálna, kérdi két lerobbant, korombeli fickó. Vékony kis szatyraik hulladékot dajkál. Úgy tűnik, bárhogy iparkodtak, ma se találták meg Singer hagyatékát a felbillent kukában. Nem jössz be Déneshez, kérdezte az egyik, még mindig eszed magad a csapos kislány miatt? Ne búsulj, Picasso, vigasztalt a másik, minket is leöntött, mikor tapogattuk. Miközben vihogtak, zsebüket vallatták, van-e még vodkára, vagy kezdjenek nyalizni? Hogy szabaduljak tőlük, dobtam kevés lóvét meg néhány szűrős cigit. Miután köszönték, gyorsan tovább léptem. Haragszom Dénesre. A változás előtt apám kuktája volt a méretes pártházban. Szólhatott volna, kit vett a kocsmába. Hogy az a büszke lány nem rakja tálcára szikrázó bájait...

Két utcával odébb van egy kopott csehó. Akár csak jómagam, Bálna névre hallgat. Hahó, trombitált valaki, miután beforgatott az üveges ajtó. Ide jobbára kurvák, stricik és apró feketézők járnak. Aktokat keresel, kérdezte valaki a sűrű félhomályban. Intettem, szűnjön meg, senkihez sincs kedvem. Ha felhajtok valamit, talán eszembe jut, miért jöttem ide. Azt hittem, vége, leszállnak rólam, mikor újra kezdte az előbbi trombitás: mi van veled, Van Gogh, mért akarsz lerázni, nem vetted még észre, hogy kamerával jöttem?

Hogy ne nézzen bunkónak, lepacsiztam vele, s nem túl lelkes hangon feltettem a kérdést, melyik újságnál vagy, kinek nyalod megint?

-- Városi tévé! – vitt az asztalához.

-- Nem a New York Times? – Láttam, zokon veszi, harapta a bajszát. Paskolás helyett finomabb zöngéket próbáltam kihozni. – Mire vagy kíváncsi? Úgy hallottad, nyertem ezerötszáz gáton?

-- Két arabot keresünk.

-- És, rögtön rám gondoltál?

-- Füveket árulnak.

-- Felőlem – rángattam a vállam. – Én már száz éve kiszálltam, írd meg a lapodban, tökmag árus lettem. Mióta megismertem Bernit…

Látom, csodálkozik, nem folytatom tovább: lányról beszélsz, piktor?

-- Próbálj hinni, Keszeg, tökmagot árulok!

-- És ha a zsarnyákok másképpen hallották?

-- Mi történt, Keszeg, meg akarsz védeni?

-- Apád nem segített, míg nagy székben ücsörgött?

Na, így már egész más, iszom néhány kortyot. S mivel nem lát Berni a vizes söntés mögül, lazítok pindurit: apámat felejtsd el, mondom a tévésnek, tegyed múlt időbe!

– Úgy kéne értenem, meghalt egy jó ember?

– A mának már biztosan.

– Kinek volt útjába?

Nevettem, gonoszul. -- Rajtad is segített? Tőle kaptad talán azt a remek állást?

-- Az a tökös státus hatszáz éve megszűnt. Pedig elhiheted, odatettem magam. Mint a jó poéták, írtam a strófákat. Nem csak a papádnak, a megyei góréknak is tetszett! Sose beszélt rólam? Mint egy ismert színész, betéve daráltam a rövid passzusokat. Csak a halottak neveit cseréltem, melyeket a koporsókon láttam.

-- Idéznél valamit? – nyaltam az italba, amit időközben rendelt. – Vagy már elfásultál, locsogjak helyetted? Tisztelt gyülekezet, húztam ki magamat, gyászoló testvérek! Ez a masiniszta, ez a remek ember, már a háború előtt is nagytestű gőzössel járta az országot, vitte a szerelvényt, robogott velünk hófedte síkokon, erdők gyűrűjében…

-- Mi történt, Picasso, nyerített gúnyosan, máris belesültél?

-- Nagy baj van, elvtársak, elhagytam a cetlit. Vagy erre a dobozra az én nevemet írták?

2. Ha másnaposság gyötör, úgy érzem, Bernadett, megint nálad vagyok. Bár jelképes pofonod, elég nagyot csattant, újra és újra felteszem a kérdést, merre topognék most, ha azon a részeg estén nem nyitunk be Dénes kocsmájába, ha nem veszlek észre a vizes söntés mögött? Ha nem iszom előre a brummogó bőrére? Ha…

Jó, nem folytatom tovább, mondom a portrédnak. Látom, kiabál a szemed. Ha ragaszkodsz még hozzá, vedd úgy, hogy benyomtam a féket. Mióta megmostad a képem, értek már belőled. Tudom, mindig fura, öntelt hólyag voltam. Mivel az isten is a tenyerén ringatott, sose fájt a fejem. Míg apám nagy székben ült, a vörös portrékat is briliánsnak mondták. Úgy nőtt az egóm, mint erdőben a gomba. Bárki felé néztem, mozdultak a csajok. Te mért lennél kivétel, kérdeztem magamtól részeg bódulatban, amíg te sört csapolsz egy kopott söntés mögött, én magasan szárnyalok, csillagokon ülök, fényezem magamat, hátha sárga leszek, mint Van Gogh növényei az olajfa ligetben.

Kérlek, ne fintorogj, nem foglak lenézni. Ha lement a sorompód, nem dumálok tovább. Magam is úgy érzem, túl sok lett a kérdés, és legtöbb feltételes. Ha nem lenne egóm (ez is feltételes!), talán már évszázadok óta önmagamnál lennék. Ami viszont bosszant (áll bennem az ütő), hogy egy semmi kis csaj akar pontra tenni! Kérlek, ne somolyogj, kétezer vászonra kentem fel a szemed. Ahogy észrevettél, nyilván úgy gondoltad, azonnal „elkaphatsz”, ha a szemed lesz a tükröm.

Míg nem akadtam beléd, vak voltam és öntelt, talán azt se tudtam, mi az önbecsülés. Kérdezlek én, Berni, ki lát az orrán túl, ha terül minden asztal? Selyem gyerek voltam. Sohase güriztem, nem nyúltam semmiért. Félős tanáraim, akármit makogtam, bőszen bólogattak, mosollyal fizettek, úgy kezdtem érteni, remek úton járok. A helyi egyetemen, mint a menő focistáknak, fenntartott helyem volt, megsúgták mindig, mikor mit kell tudnom egy vörös diplomáért.

Az igazi ébredés talán akkor köszönt, mikor rád találtam Dénes kocsmájában. Azt hiszem, akkor nem pont téged, csak egy nőt akartam. Ez a fajta vágyam, utcán és kocsmában, elég jól szuperált, te miért lennél kivétel, tettem fel a kérdést. Fogadtok velem, néztem a srácokra, hogy az a semmi lány, ki a söntés mögött pancsol, fél perc múlva „meglesz?”

Vigyorgott mindenki. Persze bátorítón. A nevedet nem tudták, azt mondták, új vagy még ezen a vidéken. Az viszont bizonyos, győzködtem magamat, aki egy ilyen szar, füstös helyre kerül, annak nem csak a német sört, a bájait is illik „szervírozni”. Na akkor, fiúkák, tűrte az ing ujját részeg képzeletem, találjunk egy nevet a cérna vékony lánynak! Kicsit vacilláltam, mint minden művész ember, hogy középpont lehessek. Bár azonnal beugrott, tromfolt Adys szemed. A keresztneved Berni, a vezeték Csupaszem! Reméltem, pici lány, megsúgta a pipás, ki vagyok, milyen ágról jöttem? Így nem lehet más dolgom, mint dörgölni a kezem, míg szikrát nem csihol az álmos kuplerájban! Mikor az asztalunkhoz értél, indult a bakterház, a szoknyád alá nyúltam. Égett a levegő, hang ordibált bennem. Nem vettem észre, hogy késpengeként szurkálsz. Elraknád a mancsod, kérdezted hidegen. Hozzám szóltál, bébi, kérdeztem hihetetlen hangon, s mintha magas lovon ülnék, hahotázni kezdtem. Azt mondtam, piktor, pakold el a kezed! Már a bugyidban matattam, mikor landolt a hideg lötty a vastag szakállamban. Ugrottam, hogy ütök, de bárhogy erőlködtem, hatalmas szemed a székembe gyömöszölt.

3. Ahogy kipattant a szemem, lenyúltam a földre, a modellágyam mellé. Úgy tűnik, feleim, az este is sikerült kikennem a szemem, az se lehet kizárt, hogy a tegnap éjjel én voltam a modell. Mit szólsz hozzá, Vincent, kérdezem a festőt, morcos eszményképem. Iszom egy fél kortyot, hátha eszembe jut, hol kéne folytatnom, amit már elkezdtem. Ha tankolok keveset az előző menetre, akár csak apusnál, indul a bakterház. Ő bérelt tapsolóknak tartott előadást, én csak magamat próbálom kicsit helyre tenni. Ha kopognak a színek lompos dzsungelemben, a képeimet nézem, hátha bekattan valami, másképpen is látok, előrébb tud vinni. Mert ebben a hodályban, mióta az eszemet tudom, szín és színtelenség acsarkodik bennem. Itt vannak a költők, a márciusi ifjak (néhány tűrhető akt is közéjük „szorult”), aztán a te szemed, mely még mindig éget. Úgy kezdem érezni, nem ártana lépni, hogy érdemben is számoljanak velem. Mit is mondtam akkor a részeg banda előtt? Ha fél percen belül nem lesz meg a kis csaj…

Ez meg mi a túró? Hangokat hallok. Ki motyoghat bennem? Befelé figyelek. Ez az esti buli vagy az akkori tivornya lenne? Hiába tusoltam, tömény füst és szesz szag csípi a szememet. Hová nézel, Zsebes, kérdezte valaki egy ismerős srác hangján. Nyugi, Hordó papa, válaszolt a társa, a forgóajtót lesem, ott szokott feltűnni, ha nagyon megszomjazik. Ne feledd, barátom, ide, Dénes kocsmájába, új csapos lány került. Úgy éreznéd, papa, Bálna nem fog jönni? Az a vékony pina, nézett Berni felé, nagyon megalázta. Pszt! Csendesebben, döglégy, ha meghallja a pipi, ugrik a hitelünk! Mi lenne, ha kérnénk Bálna kontójára? Miért, te nem kaptál még segélyt? Az már régen lement, sok volt a tartozás. Akkor ne károgjál, nekem van még apróm! Mit érünk vele, bubis vizet innál? Kislány! Nem jó, te barom, szólítsad Berninek, ahogy Bálna hívja! Bernadett, édes kis pacsirtám, töltenél valamit, míg megjön a barátunk? És ha nem fog jönni, hallom Berni hangját, vagy olyan gerince van, mint a gilisztának?

Hahó, én itt vagyok, Tivadar, merre bujkálsz megint? Beteges hang kérdez. Hiába esik kint, fél béna apám évek óta szárad, nyomja kemény ágyát. Biztos megszomjazott vagy ágytálat szeretne. Sajnálom, fater, motyogok magamban, még nem vagyok itthon, a hollanddal beszélek!

Ciánnal kínálom (bányai kisüsti). Meséltem már, Vincent, hogy jártak a tiszai halak? Miután „jóllaktak”, megszívták magukat, a maradék erőset átpostázták nekem. Nyilván úgy gondolták, ha nem döglök bele, leparkol az eszem. Bár régebben, míg sárguló, nagyon beteg ősöm hatalmas székben ült, voltak jobb perceim, melyek, ha nem is véglegesen, helyre tettek picit. Bizonyítani akartam, magamnak s apusnak, hogy talpra tudok állni a mankója nélkül is. Olyan egyetemre mentem, ahol versenyvizsga kellett. Így koptattam egykor egy műszaki egyetem (temesvári Poli) sárguló padjait. Aki tudott róla, szétröhögte magát. Elment minden séród, aprócska Picasso, te, az ecsetművész, gyököt akarsz vonni nagyra nőtt apádból? Ahogy ment az idő, úgy vettem észre, az öregem is vette a lapot. Rám állította rögtön kérges szívű bátyját (belügyis tiszt volt, századosi rangban), tartson kötőféken! Kérdezte is párszor igen kemény hangon, már a piktorok is járnak Tőkés templomába? Elhúztam a számat, azt hiszem, röhögtem: ha te imádkozhatsz, engem miért féltesz? Én nem magamtól megyek, fortyogott a bátyó, az a hülye lelkész összevissza beszél, „elárult” bennünket a Kossuth hullámhosszán!

Nem tudom, mit mondtam, de abban biztos vagyok, hogy rám csapta az ajtót. Vártam apus telefonját. Nem akart csengeni, úgy tűnik, a bátyja félt a papuskától, nem kotyogott rólam. Bízhatott magában, mert ugye, ha engem se tud „helyre” tenni, hogy fog boldogulni a pofázó lelkésszel?

Sárga füvek a homokon… Eltaláltad, Berni, József Attilázom. Ha mindig megzavartok, hogyan araszoljak tulajdon magamhoz? Mióta bemutattad magad Dénes kocsmájában, futok, megtorpanok. Nem tudom, mi történt, hol van bennem defekt? Száz éve várok rád, s most, hogy „elértelek”, megállt a tudomány. Bárhogy iparkodom, még a szemed is neheztel. Bár több vászonról figyelsz, sohasem kérdezed: mit gondolok rólad? Ha matek példa lennél, nyilván azt mondanám, nem vagy könnyű eset. Úgy mondják, az apád is elinalt, mikor „lepetézett”. A mamád, már csecsszopó korodban, eldobott magától, hogy „tiszta” maradhasson, karriert építsen az elvtársai között.

Nem akarsz feljönni, kérdem a vásznadtól. Egy pindurit se aggódsz, hogy felrobbanok benned? Miért vagy kishitű, miért nem adsz esélyt? Nem szóltam még neked a galeris korszakról? Hogy el ne unjuk magunk, s hogy bosszantsuk atyánkat, a vakációk alatt galerit szerveztünk az iskolás srácokból. Bár a legtöbb társam két fejjel nagyobb volt, a társaság úgy döntött, legyek én a főnök. Lányokat fogtunk (nem mindig lasszóval, akadt önkéntes is), vittük le a partra, ahol volt egy kis kalyibánk, egy összetákolt kunyhó. A piacon s a pályaudvarokon, csak a hecc kedvéért, csomagokat loptunk. Ha nagy volt a felhajtás, mire kijöttek a zsaruk, a csomag visszakerült oda, ahonnan elvittük. Egyszer egy vidéki lány, mondhatnám, a másod, keresztbe tett nekem. Épp egy tárcát loptam, mikor neki is eltűnt vékonyka erszénye. Keserű könnyekkel öntözte a harcsaszürke peront. Hogy megy szállodába, kérdezte szipogva, holnap felvételi! Lenne egy megoldás, motyogtam hangosan. Felállt csomagjától, s kérdő szemmel nézett. Van egy ingyen szállónk, magyaráztam neki. Hol, a temetőben? Ha jössz a folyópartra… Prédára vadásztok, sült galambnak néztek? Vigyázni fogok rád, ha az éj leple alatt farkasok jönnének...

Miért nem folytatod, kérdez Adys szemed, utána mi történt?

Ahogy sötétedett, magam se hittem, hogy kiállok a partra, mint egy szolgálatos baka, ha őrzi az egységét. Miért teszed ezt, Bálna, kérdezte a kislány, felajánlod magad a sunyi vérszívóknak? Kénytelen vagyok, ha megígértem neked. Nevetett, hangosan, szinte hahotázva. Biztos nem hallotta, mit gügyögtem neki: ha nem megyek haza, keres a galeri. Biztos voltam benne, hogy el fognak jönni. Olyan éjfél körül, szikrázó holdfényben, ismerős hang kérdett: hová lettél, Bálna, miért nem énekelsz, ha pina szagot érzünk? Egy lépést se tovább, emeltem a hangom meg egy pattintós kést. Látjátok a piktort, kérdezte röhögve, s a társaira nézett, védené a prédát! Ahogy kiröhögték maguk, dorgálóan mondták: mi tán, dugdostuk a friss húst, ha sikerült szereznünk? Mint egy idióta, ordítani kezdtem: ha tesztek még egy lépést… Tettek. Én pedig szúrtam. Akkor még nem volt maroktelefonunk. Aki épkézláb volt, mentőért kiáltott…

4. Nyugalom, feleim, bár nem tudom, hol vagyok, mi történt már megint, elkezdtem tisztulni. Olyan fickós lettem, mint a szőke Tisza, mely ciánlevest kapott egy erdélyi szomszédtól. Már csak az a kérdés, hogy én, a fáklyavivő, milyen szarba estem? Felröppentem volna Szent Péter várába, vagy Dante bugyraiban aszalom a csendet? Mert hogy ez az ócskavas nem az otthoni ágyam, abban biztos vagyok. Hiába nyújtóznék a fényes parkett felé, aligha pattanna felém egy jó illatú cigi.

Fészkelődöm kicsit, hallgatom a csendet, s mint a félnótások, motyogok magamban: nyugi, rabtársaim, nem kell acsarkodni, itt is megy az idő. Talán már pirkad is, legalábbis bennem. Azt azért nem ártana tudni, milyen intézmény ez? Fogda, fehér börtön, detoxikációs osztály? Ki tudja, hogy kerültem ide, mi volt a vétkem? Talán énekeltem egy Árpád-házi lován? Fogjam be, mondjátok, kár itt minden szóért, hisz a légy se zümmög, mikor agyoncsapják? Mint a múlt rendszerben, agymosásra vártok? Oké, beszéljünk angolul, hátha köröttem lordok és misterek sziszegnek a rulett asztal körül. Gondolom, azért utaltak ki feszes kényszerzubbonyt, nehogy felpattanjak s „megcsapoljam” őket. Mert itt, a diliház környékén, a szőlős dombok alatt, úgy tudom, akár csak mi felénk, újgazdagok laknak. Régebben, Ady idejében, a kövér kanonokok muskotályt préseltek. Akár most a fejem, rotyogtak a pincék, mikor isten helytartói megszívták a lopót. Most csak abban reménykedek, hogy a kertek alatt kakasok is vannak, jelzik majd a reggelt…

Türelem, Picasso! Jobb híján dumálok, nyugtatgatom magamat. Míg kinyílik a világ, a hófehér bejárati ajtó, szaglászok pindurit. Hátha lesz ózon lyuk. A hangokkal már nincs baj. Akár a galambok, könnyedén röpködnek, s fingás formájában, „turbékolnak” érzékeny fülemnek. Úgy tűnik, feleim, az este bárhová is másztam, le tudtak kaparni a furfangos tűzoltók.

No de fel a fejjel, amíg engem láttok, nem lehet semmi gáz. Itt, a zárt osztályon, mint a láb nélküli mókus, rohangál az idő. Mióta behozott a mentő, úgy érzem, századok húztak el kéken, rózsaszínben. S ahogy a berendezést nézem, már úgy tűnik, a vaskorszakban vagyunk. Reccsennek az ágyak, a kezelt betegek is. Sőt, ha még jól látok, az ajtó is mozdult! Akár egy úthenger, több mázsás víziló jön az ágyak között. Kezében, mint egy hurkatöltő, méretes szilinga, fején cukrász sapka. Míg üzemelt a téesz a szülőfalujában, biztos ganét hordott, érzem még a szagát. Ha mozdulna a kezem, biztos integetnék. De probléma egy szál se, úgy látom, észrevett, somolyogva kérdi romános zöngékkel: hogy aludtál, piktor? Lófasz a seggedbe, gondoltam magyarul, majd ájtatos pofával, megejtően néztem: kikötnéd a kezem? Ce zice (mit mond?), kérdezi szaporán az egyik ágytársamtól. A bódult fickó felült, aztán visszaesett. Vékony válasz helyett jókorát szellentett. Erre a bivalyszem emelt a szilingán, s lépett egyet felém. Állj, kiáltottam neki azon a nyelven, melyet ő is beszélt, te veled skandáltam Petőfi strófákat Szent László pejkóján? Mikor sötétedett, beborult nála, az Árpád-házi királyt románra, míg az alföldi poétát Creanga Jánosra cseréltem. Ez már jól szuperált. Az talán még jobban, mikor megígértem neki, ha kiköti a kezem, kap ötven eurót. Ha még sört is szerez, emelek a téten!

5. Merre vagy, Tivadar? – próbál keresgélni apám gyenge hangja. Ha gázos lennék cseppet, biztos azt mondanám, elszálltam, apuskám, menny közelben vagyok. De – ritkán fordul elő – megpróbálom kicsit moderálni magam. Mint Krisztus a keresztfán, szenved beteg ágyán. Nyilván abban reménykedik, mielőtt végleg „elköltözik”, leparkol az eszem. Mi lenne, ha szólnék, ha beszélnék Berniről, ha levinném hozzá kontúrozott szemét?