Sokat hallottam, hogy maszekolnak, meg szétlopták az üzemet, de mindig azt gondoltam, hogy nem az ismerőseink, hanem valami kívülről jövő ellenség. Sosem képzeltem volna, hogy például a szomszéd Tibi bácsi is közéjük tartozik.

Jelige: Leonetta

Kék nyakkendők

Első osztályos koromban anyu a nyakamba, a fehér inggallér alá kötötte a kék kis nyakkendőt, de mikor kérdeztem, hogy ez miért kell, azt mondta, már nem sokáig van jelentősége.
Aztán elmondta nekem, a hatévesnek, hogy ha mindez igaz, amiről suttognak, ő visszaadja a történelemtanári diplomáját, mert neki akkor 30 évig a hazugságot kellett tanítania. És azt is mondta, hogy Géza bácsi, a párttitkár tegnap a menzán melléült, és azt mondta neki, hogy hallotta, hogy aznap anyu ideges volt. Anyu egészen dühös volt ettől, és valami besúgókat szidott, és kérdezte aput, vajon a havi baja időpontját számon tartják-e már.
Én se a besúgókat, se a havi bajt nem értettem, de tudtam, hogy most jobb, ha nem kérdezősködöm.
Apu és anyu abban egyetértett, hogy az iskolában a gyerekek agyát nem kellene ennyire mosni, mert ők még nem látnak úgy a dolgok mögé, és mindent készpénznek vesznek.  Amikor apu kicsi volt, nekik imádságot kellett mondani tanítás előtt, és most nyakatekert mondókákat és dalokat magoltatnak a gyerekekkel.

* * *

Mikor fényképeket nézegettem, láttam, hogy a bátyámnak volt névadó ünnepsége kisbabaként. Ezt nem értettem, mert a szomszéd lányoknak keresztelője volt. Aput meg is kérdeztem, de ő azt mondta, igen, a névadó a keresztelő gyenge utánzata, és ezzel tömték be akkor az emberek száját, hogy nem maradnak ki semmi jóból. Én akkor azért a keresztelőt választottam volna, mert azokon a fényképeken sokkal szebb volt a díszlet.
Apu szerint az utánzás nagyon ment, hogy a pórnép ne zúgolódjon, hogy nincsenek mulatságok. Minden vallási ünnepnek volt „szoci” alteregója, mint pl. az első kenyér ünnepe vagy valami ilyesmi.
Teljesen megdöbbentem, mikor anyu mesélte, hogy akkoriban még Jézus születését is megpróbálták valami Fagyapóval elfeledtetni.

Az egyik családi névnapozásról nagyon hirtelen el kellett jönnünk. Apu testvérei mind párttagok voltak, de a sógorságban – mint kiderült – ellenséges érzületű emberek is voltak. Egy darabig táncoltak, apu harmonikázott, a férfiak feje vörösödött, mi, gyerekek meg a szobákban garázdálkodtunk: bújócskáztunk a bútorok alatt – ez volt az ilyen családi banzájokon a szokásos menetrend. Aztán nagy ordítozás kezdődött, de ebben sem volt semmi szokatlan, mert ilyenkor mindig nagy volt a hangoskodás. Anyu egyszer csak berontott, a lábamra rángatta a cipőt és már indultunk is köszönés nélkül.
Hazafelé apu szitkozódott, mert kiderült, hogy a sógora csak addig volt mézes-mázos, amíg elintézték neki a dolgait és állást szereztek neki az üzemben, és most, hogy „borulni látszott” a rendszer, most részegen azt találta nekik mondani, hogy legalább majd az összes kommunistát szabadon el lehet pusztítani.

* * *

Mikor elkezdtem végre angolt tanulni, Vica néni azt mondta, hogy azt hogy they, dzéjnek kell mondani. Én ilyet sosem hallottam az angol kazettákon, amit néha órákon lejátszott, ezért megkérdeztem anyut, hogy ő mit gondol. Azt mondta, hogy ő nem gondol semmit, mert csak oroszul tud, de azt tudja, hogy Vica néni gyorstalpalón tanul angolul, még középfokúja sincs, és alig van pár fejezettel előrébb, mint mi.
Ezért másnap azt mondtam Vica néninek, szerintem a they-t déj-nek kell mondani, mert én a filmekben így láttam. Vica néni beharapta a száját, és a menzán észrevettem, hogy anyu mellé ült az ebédlőben. Anyu aznap este nem adta oda a csokimat, mert szerintük szemtelen voltam. 

* * *

Mikor már felsős lettem, a bátyám sokat veszekedett anyuékkal. (Lehet, hogy korábban is veszekedett, csak nekem nem tűnt fel, mert általában mással – leginkább tündérekkel, titkos kertekkel és rózsaszín álmodozásokkal - voltam elfoglalva. Akkoriban elég sok kellemetlen dologra döbbentem rá a családunkkal és úgy általában a világgal kapcsolatban. )
Szóval a vita tárgya legtöbbször az volt, hogy a legjobb barátja szülei egyre jobban éltek, mert videókat, modern színes tévéket és ruhákat hoztak be Ausztriából meg innen-onnan, és – mivel Magyarországon nem lehetett ilyesmiket kapni – itthon jó áron eladták. A kiabálás oka az volt, hogy anyuékat is be akarták venni, hogy menjenek a kocsinkkal segíteni, de anyuék csak a becsületre hivatkoztak, hogy az az első számú érték. Szegények is maradtak egész életükben.

Később meg szidták az ismerősöket, akik a gyárból, háziipari szövetkezekből kivásároltak potom pénzért gépeket, anyagokat és elindították a garázscégüket, amikből pár éven belül önálló paloták születtek és megszaporodtak a nyugati autók is a falu utcáiban.
Sokat hallottam, hogy maszekolnak, meg szétlopták az üzemet, de mindig azt gondoltam, hogy nem az ismerőseink, hanem valami kívülről jövő ellenség. Sosem képzeltem volna, hogy például a szomszéd Tibi bácsi is közéjük tartozik.
Én nem értettem velük egyet, mert lehetőségünk nekünk is volt - miért nem csináltuk utánuk? De anyu mindig azzal jött, hogy ő a tanári pályáját nem veszélyeztetheti. Hát igen, ezt apu is mondta, hogy a mi típusunk a jég hátán is megél, de anyu csak a tanításhoz meg az irodalomhoz értett. És műveltségért nem adnak kenyeret a boltban.
Apu azt is mondta, hogy felháborító, hogy manapság a fiatalok 1-2 évente munkahelyet váltanak, az ő idejükben az volt a dicsőség, ha valaki a kezdő munkahelyéről ment nyugdíjba. De abban az időben nem csak kizsákmányolták az embereket, hanem törődtek is velük. Apu is a születésemkor kapott egy 800 Ft-os takarékkönyvet, amiből 14 éves koromban menő biciklit kaptam.
Manapság, ugye, mindenki pótolható, de akkoriban csak Marika tudott igazán jó kávét főzni, csak Zsuzsa bírta úgy megcsinálni a kiküldetési elszámolásokat és csak a Pista tudta igazán jól kiszűrni a selejtet a keferészlegen.

Aztán szép sorban jöttek apu testvérei, panaszkodtak, hogy nincs munkájuk, elküldték őket a háziipartól.  Korábban mind a 6 testvér és házastársuk is a háziipari szövetkezetnél dolgozott, és most be kellett állniuk a maszekokhoz. Azt ismételgették, hogy még szerencse, hogy volt szakmunkás bizonyítványuk, lakatos, esztergályos stb. nemcsak a foximaxi. Ezt nem annyira értettem, mert a szövetkezetben ők mindannyian az irodán dolgoztak, és régebben azért panaszkodtak, hogy unatkoznak, és irigyelték aput, aki árubeszerző volt és járta a vidéket sofőrös teherautóval. Anyu azt is mondta, hogy ők nem igazi értelmiségiek, de engem akkor még csak az érdekelt, hogy hoztak-e krumplicukrot, mert azt a bátyám nem szerette, és nem kellett elfelezni.
Csak akkor láttam őket mosolyogni, mikor Géza bácsiról beszéltek: ő sem volt már párttitkár, a veje könyörületességéből felvette a cukorkaüzemébe csomagolni.

Bezzeg a Lajos, apu barátja, aki már a rendszerváltás előszelét megorrontva korábban otthagyta a házipart és őstermelő lett - krizantémot kezdett termelni.  A faluban sokan leszólták, hogy azért tanult a mérnökember, hogy a földet túrja, meg hogy fog abból megélni, hogy az emberek évente egyszer vesznek muszájból pár szál temetővirágot. Aztán ezek a szájak elhallgattak, mikor Lajos háromszintes házat húzott fel és medencét ásatott az udvarban. 
Mindenesetre Lajos nálunk még a mai napig bezzeg.

* * *

A bátyám házasodni készült, és lakást akartak venni, de azt mondta, hogy amelyik új bank egyáltalán adna nekik hitelt, az lehetetlen kamatokat kér. Apu erre azt mondta, hogy hát igen, kár annyira szidni a szocializmust, mert akkor a fiatalok könnyen lakáshoz jutottak, mert az OTP-kölcsön kedvező volt, és később – ha egy összegben visszafizették a felét – elengedték a fennmaradó részt. Mi az iskolától pedagóguskölcsönt is vettünk fel, mondta is anyu, hogy igazából neki köszönhetjük, hogy van hol laknunk, de én ezt nem hittem el neki, főleg, hogy apu mondta, hogy amit befizettünk, azt ő pórolta össze. (Apunak nem mennek az sp-kezdetű szavak: spájz, spórol, spagetti stb. , de amikor egyszer a bátyám nagyvonalúan meghívta horgászat kötben egy kocsmába, akkor bezzeg sztonikot kért… )
Apu elmesélte, hogy azért egyforma a faluban a legtöbb ember háza, mert annak idején csak ilyen kockaházakat építettek, és 3 féle tervrajzból lehetett választani. (Persze anyu szerint apu a legrosszabbat választotta, mert minek folyosó egy házban, csak elveszi a helyet… Szerintem van értelme, mert nem egyik szobából esünk a másikba, és legalább a kabátoknak, cipős szekrénynek is lett helye. ) Azzal is külön ügyeskedni kellett, ha egy ajtót nem pont középre - ahogy a rajz mutatta - szerettek volna tenni, hogy valamelyik oldalán elférjen a fal mellett egy kanapé.

* * *

Mikor tinilány lettem, anyu semmiképpen sem akart megvenni egy rózsaszínű biciklisnadrágot. A lambadaszoknyát még ki tudtam könyörögni, de most megmakacsolta magát. Azt mondta, nem is tudom, hogy egyáltalán mekkora szerencsém van, hogy ennyi ruha közül választhatok, mert az ő fiatalkorában mindenki lódenkabátban járt és háromféle szoknya volt a Pálma Áruházban. A sógornők meg azzal dicsekedtek egymásnak, hogy kinek van több nejlonharisnyája.
Ő persze egyedi módon öltözött, mert tudott kötni és a Fürge Ujjak mintáit zseniálisan összekombinálta: kötött blúzait és mellénykéit faluszerte csodálták. Emiatt egyszer közutálat tárgya lett, mert készített nekem egy fehér pulcsit, amin rengeteg bogyó volt, és mindegyik kislány olyat kérincsélt az anyukájától.
Azt is mondta, hogy pár éve örültek, ha pár szem kivit vagy banánt vehettek karácsonyra, a szaloncukor pedig külön kihívás volt, most meg már egész polcsorok vannak tele gyümölccsel, csokival, cukorral. Erre én azt mondtam, hogy nekem akkor is a kisüveges limópor (ki gondolta, hogy azt vízbe kellett volna önteni?) meg a kiszacskóból nyalt tejpor volt a legfinomabb édesség gyerekkoromban, a mini kiszerelésű mókusos mogyorókrémről nem is beszélve. Erre megnyugodott.

* * *

Egyik este a közszolgálatin egy régi filmet adtak, amiben a gyerekeknek még kék-piros kis nyakkendői voltak és a fiúknak is szemöldököt takaró frufruja. A lakótelepi téren játszottak, amit grundnak neveztek, és a szomszéd tömbbel álltak állandó háborúban. Mindenkinek egyforma pólója és sötét kisnadrágja volt, senkit sem néztek le a ruhája miatt. A mai kiskamaszok megirigyelhetnék azokat az izmos combokat, karokat és barna bőrt, amelyek nem a számítógépes játékokon a sötét szobában, hanem a fal- és kerítésmászás következményeként jöttek létre.
Annyira irigyeltem azt az összetartást, hogy feladtam volna a kertes házunkat, de még a macskámat is egy olyan lakótelepért.