Valami vicces dologról beszélgethetnek, mert állandóan felnevetnek. Farkasszemet nézek velük, de eltelik vagy egy perc, amíg az egyik, aki éppen abban a pillanatban nem nevet, észrevesz bennünket. Megböki a másikat, közben valamit odaszól neki, de csak úgy finoman a szája sarkából. Erre aztán mindketten abbahagyják a nevetést, és elkezdik a cipőjüket bámulni. Az ügyvéd most hálásan rám néz, tétován felemeli az egyik kezét.

Jelige: Kötter

Hibátlanok

- Végül is mindenkinek vállalnia kell a következményeket.
Péter mondja ezt, miközben cinkosan rám mosolyog. Az iroda folyosóján állunk. Mindketten ügyvédek vagyunk. A cégnek, ahol dolgozunk, London mellett New Yorkban, Dublinban , Osloban, Koppenhágában, Párizsban, Brüsszelben, Liszabonban, Madridban, Rómában, Belgrádban, Athénben, Budapesten, Bukarestben, Berlinben, Bécsben, Prágában, Varsóban,  és Tokyóban vannak irodái. Most Budapesten dolgozunk. Péter a helyettesem. Már három éve dolgozik velem. Általában ő csinál mindent, amit valójában nekem kellene. Mindenféle érdektelen és haszontalan riportokat, jelentéseket, feljegyzéseket és beszámolókat ír. Azután továbbítja ezeket az iratokat egy másik irodába. Néha választ kapunk ezekre az üzenetekre, vagy más városból küldenek riportokat, jelentéseket, feljegyzéseket és beszámolókat.
Ezt csak Pétertől tudom, mert mióta kineveztek a részleg élére, nem írok és nem küldök üzeneteket, sőt a legtöbbet el sem olvasom. Péter ellenőrzi annak a részlegnek a munkáját is, amit állítólag én vezetek. Igaz rajta kívül senkinek sem tudom a nevét. Elfelejtettem, vagy összekeverem őket.
De nem is fontos. Általában úgy sem vagyok az irodában. Egész nap a cég számlájára fontos és kevésbé fontos ügyfelekkel reggelizem, ebédelek, vacsorázom. Sokszor unalmamban alkalmi ismerősöket hívok meg különféle drága, felkapott éttermekbe, vagy klubok vip szobáiba, vagy mindenféle beach partykra. Szintén a cég számlájára. Másnap gyakran nem emlékezem a nevükre. Ha mégis az irodámban vagyok, bezárkózom, a titkárnőknek pedig meghagyom, hogy senkit se kapcsoljanak be. Ilyenkor ülök az íróasztalom mögött és nem csinálok semmit, vagy pornófilmeket nézek az interneten, vagy áttelefonálok Péternek Darth Vadert utánozva, vagy játszom a számítógépemen, vagy üzeneteket küldök mindenféle nőknek, akikkel előző este ismerkedtem meg, vagy bámulok ki az ablakon, nézem a többi irodaházat és azokon is túl a hegyeket. 
Kint felhő takarja el a napot. A folyosót a dolgozószobáktól elválasztó üvegfal hirtelen visszatükrözi az alakunkat. Két megbízható megjelenésű férfi, mindketten jól szabott grafitszürke öltönyben, ránézésre is drága cipőben. Fehér ing, hozzá a stílusos, de visszafogott nyakkendő. Az idei trendnek megfelelően rövidre nyírt, kicsit kócosra zselézett frizuránk kizárólag színében különbözik. Az enyém világosbarna, Péteré fekete.
Megvárom, amíg Péter újra rám néz, csak utána válaszolok: – Hát, igen. Ha menni kell, akkor menni kell. – Rögtön utána, hogy ezt kimondom, el is szégyellem magam. Éppen most rúgják ki az egyik emberem, akinek a neve most valahogy nem jut eszembe, tőlem meg csak erre a szánalmas közhelyre futja. 
Közben a felhő mögül újra előbukkan a nap. A folyosót éles, bántó fény önti el. Az üvegfalról semmivé foszlik a tükörképünk. Most az üvegfal túloldalát bámuljuk mindketten. A kicsi, de ízlésesen berendezett helyiségben öten szoronganak. Nekünk majdnem szemben, a kicsit oldalvást fordított fa és acél íróasztal mögött az ügyvéd ül. A neve még mindig nem jut eszembe. Az enyémhez hasonló öltönyt visel. Az egyébként arisztokratikus, csontos, angolszász arcvonásait kínos mosoly torzítja el. Felsőteste előrehajlik, mint akit gyomorba vágtak. Az ügyvéddel szemben, nekünk éppen annyira oldalvást, hogy jól lássam, a himlőhelyes, szürke arcú, jellegzetesen fejtetőn kopaszodó, nekem kifejezetten unalmas ember benyomását keltő hr manager ül. Miközben magyaráz, a kezével szélesen gesztikulál. Megjegyzem, soha egyetlen klubban sem futottunk össze, egyetlen vip szobában sem láttam, akár egy pillanatra is, soha nem reggeliztem, ebédeltem, vagy vacsoráztam vele, egyetlen egyszer sem. Jelen van még az ilyen alkalmakkor elmaradhatatlan, márkátlan farmert, valamilyen borzalmas edzőcipőt és a változatosság kedvéért ugyancsak márkátlan pólót viselő informatikus. (Lefogadom, még soha sem hallott azokról a beach partykról, klubokról és vip szobákról, meg éttermekről, ahová munkaidőben és azon kívül járok.) Miközben a hr manager az ügyvédnek magyaráz és közben mindenféle okiratokat írat alá vele, az informatikus az ügyvéd számítógépén matat. Az ajtóval szemben a sarokban két félig elhízott, unottan toporgó egyenruhás biztonsági őr beszélget. Valami vicces dologról beszélgethetnek, mert állandóan felnevetnek. Farkasszemet nézek velük, de eltelik vagy egy perc, amíg az egyik, aki éppen abban a pillanatban nem nevet, észrevesz bennünket. Megböki a másikat, közben valamit odaszól neki, de csak úgy finoman a szája sarkából. Erre aztán mindketten abbahagyják a nevetést, és elkezdik a cipőjüket bámulni. Az ügyvéd most hálásan rám néz, tétován felemeli az egyik kezét. Talán int vele, üdvözölni akar. Visszaintek. Végül is ebben a pillanatban még kollegák vagyunk, és be kell vallanom, miattam rúgják ki. (Elnézést, megválnak tőle).  
     Tulajdonképpen nem én vagyok a hibás. De nem, ha történt is hiba, akkor azt nem egyedül követtem el. Az igazság az, hogy a múlt héten nem írtam alá valami beadványt. Nem, nem felejtettem el. Egyszerűen nem írtam alá, hiába tette az asztalomra, kért meg rá, majd figyelmeztetett több alkalommal is a titkárnőm. Kért meg rá ugyancsak személyesen és rendkívül udvariasan ez az ügyvéd, majd küldött emlékeztetőket. Legalábbis úgy emlékezem, hogy az emlékeztetők erre az aláírásra vonatkoztak.
Azt hiszem, a múlt héten túl sokszor mentem el vacsorázni. Minden este, még hétfőn is. Túl sok alkoholt fogyasztottam. Minden este, méghozzá jelentős mennyiséget. A vacsorák után, amit rendre üzleti vacsoraként számoltam el, túl gyakran szálltam taxiba, hogy különböző klubok nevét mondjam a sofőröknek, hogy aztán túl későn - rendszerint reggel- menjek haza. Majdnem minden nap délben, vagy kettőkor, vagy valamilyen lehetetlen délutáni időpontban ébredtem fel. Azon a héten túl sok volt az alkalmi ismerős, akikkel a vip szobák, meg klubok bárpultjainál, a wc-ben - kettő, vagy három esetben a női wc-ben - ismerkedtem meg, ittam koktélt, az év borát, vagy csak egyszerűen túl sok sört. Túl sok sms-t küldtem nőknek éjjelente. Azt hiszem, egyikre sem kaptam választ, és emiatt túl gyakran voltam elkeseredett, bánatos és depressziós, ami aztán keveredett a már állandóvá váló másnapossággal.
Azon a héten túl sok pornófilmet néztem meg, amik miatt az alvással töltött rövid időszakok is rémálommá váltak, izzadt hempergéssé, déli keléssel és szörnyű bűntudattal. Azon a héten majdnem minden este legalább tíz névjegykártyát osztottam szét kizárólag szoláriumbarna, topot viselő lányoknak, és olyan építési vállalkozóknak, akikről nem tudtam eldönteni, hogy van-e pénzük, vagy nincs. Azon a héten, ha éppen nem egy fontos, vagy kevésbé fontos ügyféllel reggeliztem, vagy inkább ebédelten, vagy bujkáltam másnaposan az irodámban, délutánonként a konditeremben lógtam. Csaba, az edzőm a legújabb izomnövekedést serkentő tablettákat tömte belém. Szerinte legálisak. Szerintem nem.
Ezeknek a tablettáknak meg a töménytelen mennyiségű koktélnak, az év ilyen, meg olyan borának, vagy egyszerűen a sörnek a keveredésétől aztán a klubok vip szobáiban iszonyatos látomásaim támadtak. Péter elmesélte, hogy azon a héten, kedden, vagy inkább szerdán (szerintem szerdán), miután órákon át némán bámultam az egyik beach partyn a táncoló tömeget, minden átmenet nélkül elkezdtem üvölteni: „Mentsétek ki őket, könyörgöm, mentsétek ki őket! El fognak tűnni, így el fognak tűnni!”; és azután megint: „Mentsétek ki őket, könyörgöm, mentsétek ki őket!” Máskor, ami lehetett akár ugyanez a szerda, vagy csütörtök, egyszerűen elsírtam magam, és női neveket kezdtem el kiabálni, meg azt, hogy: „Nagyon kérlek, segíts!” Egy taxiban nem voltam hajlandó elárulni, hogy hova akarok menni, állítólag csak azt kiabáltam: „Csak el innen, csak el innen!” Kínos jelenet volt, bár én másnap, amikor már a harmadik szemtanú mesélte el, azt mondtam: „Ez egy félreérthetetlen jele az újrakezdésnek.” Azon a héten, ha éppen el tudtam aludni, és nem valamelyik túlélő-show adásait, vagy ezek ismétléseit néztem a tévében, rosszakat álmodtam, hogy aztán kétszeresére gyorsult pulzussal ébredjek.
Végül, ha késve is, de aláírtam a beadványt. Szóval én megtettem, de állítólag elkéstünk, és ezért bizonyos engedélyek, hozzájárulások és egyéb, az ügy szempontjából fontos dolgok késedelmet szenvedtek, ami miatt meg ideges lett az ügyfél, és kártérítést akart érvényesíteni az irodával szemben. Végül találtak a megbízási szerződésünkben valami apró betűs részt, ami szerint az iroda felelőssége erre az esetre nem terjed ki. Legalábbis ezt hitették el az ügyféllel. Most meg itt ez az ügyvéd az üvegfal mögött a biztonsági őrökkel, hr managerrel és informatikussal, belépőkártya, mobil, mindenféle kódok és számítógép nélkül.
Az ügyvéd újra rám néz. Az arcán beletörődés. Tudja ő, hát persze, hogy tudja, hogy nem hibázott, hogy mindent megtett annak érdekében, hogy aláírassa velem azt a beadványt és mindent megtett az ügy sikere érdekében és az iroda sikere érdekében. De hát mit lehet tenni. Hiába nem írtam alá azt a beadványt időben, engem nem lehet kirúgni. Partner vagyok. Azután igazgató helyettes leszek, és ha nagyon igyekszem, úgy negyvenöt éves koromra már én vezetem az egyik irodát. Elmosolyodom, amikor a jövőmre gondolok.
Továbbra is reggelikre, ebédekre, vacsorákra fogok járni. Továbbra is a cég fizeti ezeket a számlákat, ahogy a taxik számláit is, amikkel ezekre a mindig fontos üzleti ügyben megtartott (általában semmi közük az irodához, vagy bármilyen ügyhöz, vagy üzlethez) reggelikre, ebédekre és vacsorákra megyek és távozom. Gyakran részegen, és még akkor sem haza. Cserébe, ahogy minden partner az összes hozzánk hasonló az irodában, rendületlenül eljárok ezekre a reggelikre, ebédekre és vacsorákra. Persze, ha éppen jobb programunk nem akad, hát beülünk az értekezletekre, ahol olyanokat mondunk, mint: „Jobban át kellene gondolni a konstrukciót!”, vagy „Mutassák meg a pénzügynek is!”, vagy „Csak a szakvélemény birtokában tudunk nyilatkozni.”, vagy „Egyelőre húzzuk az időt, azután majd meglátjuk!,” vagy „Egyeztessetek más osztályokkal is!”, vagy „A megbízónk érdeke nem ezt diktálja!”, a leggyakrabban „Nem koherens!”
Az ügyvéd persze ismeri már a rendszert, ezért nem tiltakozik. Nem fenyegeti perrel az irodát. Amit valószínűleg egyébként megnyerne. Nem nevezi meg a felelősöket. Nem mutat rá, személyem, a többi partner, meg még mit tudom én, kinek a hibájára. Nem kezd el zsarolni, miközben követeléseket támaszt a végkielégítésével kapcsolatban.
Megint integetek neki. Visszaint. Elmosolyodik. Az unatkozó biztonsági őrök erre megelevenednek, aztán látom, hogy elkezdenek gyanúsan méregetni. Amikor a két biztonsági őr és a hr manager kíséretében kilép az irodából még mindig ott állunk Péterrel. A hr manager idegesen köhög, látszik rajta, mennyire zavarban van tőlem, és talán ezért csak annyi telik tőle: „Minden rendben ment.” Azután megint köhög és otthagy bennünket az ügyvéddel meg a két biztonsági őrrel, akiken látszik, hogy már nagyon unják az egészet. Lazán intek nekik, hogy elmehetnek, mert egyedül akarok maradni az ügyvéddel. Szeretnék mondani neki valamit, valamit, amitől jobban érzem magam. Az is lehet, hogy el akarom magyarázni neki, hogy nem történhetett másként, vagy elmesélni neki azt az elkefélt hetet, vagy egyszerűen bocsánatot kérni. Felajánlani, hogy segítem a családját, akik most, hogy kirúgták éhezni fognak, és szeretném átvállalni a hiteleit, amit állás és kereset hiányában nem tud törleszteni, és a fia vagy lánya (közben eszembe jut, hogy azt sem tudom, van-e egyáltalán gyereke) taníttatását finanszírozni.
Erre az egyik őr elkezd magyarázni a szabályzatról, a biztonsági előírásokról. Az ügyvéd közben úgy tesz, mint aki nem akar velem jönni, mint aki már nagyon várja, hogy kívül legyen az irodán, lezárva ezt a kínos helyzetet. De nem igazán. Végül bólint, és én látom, hogy boldog, hogy még nem kell mennie, nem kell itthagynia az irodát, még maradhat egy kicsit.
Megértem. Ez volt az otthona már azelőtt, hogy én idejöttem, és még azelőtt, hogy az a végzetes beadvány elkészült volna, amit annyi kérés, szóbeli és írásbeli figyelmeztetés ellenére - pedig fontos lett volna - sem írtam alá időben. Még azelőtt, hogy valamelyik vip szobában, étteremben, vagy taxiban el nem határoztam, hogy nem írom alá azt a beadványt, és még azelőtt, hogy a konditeremben a személyi edzőm teletömött mindenféle növekedést serkentő hormonokkal, amiktől - meg az alkoholtól, amit egész héten sűrűn ráittam - elkezdtem vizionálni és hülyeségeket beszélni, a névjegykártyáimat osztogatni, és hajnalban, bulik után hazafelé az úton taxisokkal barátkozni.
Végül alkut kötök az őrökkel. Megegyezünk, nem kell elmenniük, az irodám előtt megvárják az ügyvédet, nekem pedig nem kell felhívnom a biztonsági főnököt.
- De csak tíz percre – mondja a nagyobb darab, és közben erősen a szemembe néz. Azt hiszem, túl sok filmet látott a tv-ben, és ezek a filmek túl nagy hatással vannak rá. Jobbnak látom, ezt a felfedezésemet nem megosztani vele. Bólintok és miközben magunkra zárom az irodám ajtaját, látom, ahogy a folyosó két oldalán az ajtóval szemben tüntetőleg elhelyezkednek.
Az ügyvéd még le sem ül, de már széles mosollyal az arcán elkezdi mesélni az állítólagos közös élményeinket. Hirtelen úgy rémlik, Jánosnak hívják. De ebben nem vagyok biztos, így csak hallgatom. Ott volt velem két hete az egyik étterem megnyitóján. Nem emlékezem az estére, de ez nálam nem jelent semmit. Egyszer együtt érkeztünk az egyik klubba és együtt is mentünk tovább. Megkérdeztem tőle, hogy közben mit csináltunk együtt. Azt mondja, semmit, ahogy megérkeztünk elsodródott tőlem a tömegben, ahol később találkozott két asszisztenssel az irodából, és az egyikkel csókolózott, azután a két asszisztens is csókolózott egymással, amiről fényképet is csinált a mobiljával, de azt most vette el tőle a hr manager, pedig szívesen megmutatná a képeket. Megkérdezi, hogy vissza tudnám-e szerezni a mobilt, mert egy csomó közös képünk van, mindenféle bulikon koccintunk és mindenféle klassz dolgot csinálunk együtt. Ezt nehezen tudom elképzelni, mert ezt az ügyvédet egyébként sosem bírtam, és most már emlékezem, hogy direkt hagytam ott azon az estén, mert fárasztott, hogy nem tud semmi másról sem beszélni, csak az ügyekről. Gyorsan megígérem, hogy utána nézek a mobiljának, és felhívom. Nem hiszem, hogy megteszem.
Közben egyre jobban belelendül a mesélésbe, én meg egyre jobban bánom, hogy behívtam az irodámba. Arra gondolok, ha már kirúgták, hagynom kellett volna a francba, hogy elmenjen. Ma még egy rakás dolgom van, úgy, mint megnézni néhány új pornófilmet, smseket küldeni nőknek, akiket a múlt héten ismertem meg, meghatározott időközönként protein-turmixokat inni és bevenni a személyi edzőm által ajánlott tablettákat, megbeszélni Péterrel és még két lánnyal, vagy akárkivel és még két lánnyal egy vacsorát ma estére, amihez még asztalt is kell foglaltatnom a titkárnőmmel valamelyik menő étterembe. 
Az ügyvéd hol nevetve, hol meg sírás közeli fátyolos hangon mondja tovább a történeteket. Nem tudom eldönteni, hogy igazán sírhatnékja van, vagy csak megjátssza. Ott volt úgy egy hónapja az egyik klubban a Pongó shown. Én is? Nahát, ez nem semmi. A vip szobában? Beszarás. Hogy kerültem oda? Ja, én mindig ott vagyok? Irigyel, de tényleg. Holnap is megyek? Akkor ő is ott lesz. Azt hiszem én nem. Hirtelen elkezd valami közös vacsoráról mesélni. Halványan dereng. A vacsorán állítólag rendeltem egy drága bort, és azon kívül ott volt még velünk két vagy három lány, és az egyikükbe beleszeretett. Eddig nem merte elkérni a számát tőlem. Nekem megvan, ugye? Nincs?! Nagyon sajnálja, mert szerinte tetszett annak a lánynak. (Szerintem nem). Ugye? Örül neki, hogy szerintem is. Ja, hogy házas? Istenem belefér. Nem, nem fél a jövőtől. Biztos, hogy lesz állása. Hogy hol? Hát az egyik konkurens ügyvédi irodánál. Állásinterjú? Már volt, úgy két hete, csak hát nem akart róla szólni. Kínos lett volna. Persze. Nem, még nem kezd azonnal. Elutazik. Hogy hova? Még nem tudja, talán a Karib – szigetekre. Voltam ott? Nem?! Pedig klassz hely.
Végül nem bírok magammal, megkérdezem, milyen céges autót kap majd a másik ügyvédi irodában.
- Szerintem Audi A6-ost – válaszolja, - de lehet, hogy A8-ast – teszi hozzá.
Ettől annyira ideges leszek, hogy csak egy mosolyra és egy „gratulálokra” futja.
Amikor az ajtóban elbúcsúzunk egymástól, már eszemben sincs bocsánatot kérni és felajánlani, hogy segítek a családján, akikről most már tudom, hogy biztosan nem fognak éhezni, és eszemben sincs átvállalni a hiteleit, és egyáltalán nem érdekelnek a gyerekei. Már ha vannak.
- Aztán el ne veszítsék! – mondom búcsúzóul a biztonsági őröknek, akik azonnal két oldalról közrefogják az ügyvédet, és a liftek felé kísérik.
Egyedül maradok. Egy ideig bámulok ki az ablakon, nézem a többi irodaházat és azokon is túl a hegyeket. Olyan az egész, mintha segítséget várnék. Valahol egy kipufogó durran. Galambraj száll fel az utcáról. Az irodám ablaka előtt húznak el. Követem őket a tekintetemmel. A hibátlanul kék égen repülőgép húz fehér habos csíkot.
Visszaülök az íróasztalom mögé. Pár perc múlva Péter hív.
- Elment? – kérdezi.
- Igen – válaszolom neki Darth Vader hangját utánozva a telefonba.