Több mint száz betű! Megkértem itt valakit, vigyen ki a hármasúthoz, szereljem fel a kereszt talapzatára. A két lyukat előre kifúrtam még itthon felül is, alul is. Amikor meglátott a domnu părintye, csodálkozva nézett. „Hát meg is csinálta?” – azt kérdi. „Én meg, ahogy megegyeztünk!” Akkor látom, hogy egy másik tábla már fel van szerelve a krucsulicájukra! Fogtam magam meg az én kis táblámat, visszaültem a kocsiba, s hazajöttem.

Jelige: Hídember

Krucsulica

    A fiúnak torkában dobogott a szíve, mikor fiatal feleségével kiszálltak a szülői ház előtt. Nem jártak itt már hónapok óta. Átutazóban – gondolta a menyecske – meg lehetne állni, és talán még itt is aludhatnának, hogy másnap ne legyen olyan fárasztó a vezetés. Hát megálltak, bementek. Már az előszobában megcsapta orrukat a sehol máshol így nem érzett, enyhe füst- és festékszag. A kutya most is ott feküdt a fotelben, meg se moccant, a polcon a könyvek ugyanolyan rendetlenül, kijjebb-beljebb tologatva álltak hevenyészett sorfalakat, mint legutóbb.
    – Csendben – suttogta a menyecske – fel ne költsük a kutyust!
    – Keljen fel! – gorombáskodott Lajos – Kint volna a helye!
    Végiglopakodtak a kopott, valamikor igenis előkelőnek számító szőnyegen, és bekukkintottak a konyhaablakon. Az öreg ezermester éppen ott körmölt valamit a konyhában, felesége mellette az edényekkel csörömpölt. Volt ám nagy meglepetés, mikor beléptek! De miért nem szóltak, hogy jönnek? Legalább összepakoltak volna jobban egy kicsit! Össze lehetett volna ütni valami finomat vacsorára – ám az most se késő! Honnan jönnek? Merre tartanak? Nem fáradtak-e? Milyen az élet arra messze? Mindezekre a kérdésekre egyszerre kellett volna felelniük a fiataloknak, de inkább azzal az ötlettel rukkoltak elő, hogy üljenek le előbb a tágas előszobában – a kutyát természetesen kihajtani – szusszanjanak, s közben elmondanak mindent. Hamar megfőtt a kávé is, illata elfojtotta a festék- és az enyhe füstszagot.
    – Látom, van mit dolgozz! – jegyezte meg Lajos. A konyha sarkában gránittábla állt a hokedlin, a falnak támasztva. Le volt mázolva fehér festékkel, s ceruzával két sorban ráírva a kivésendő betűk.
    – Van! Pénz a házhoz! – vigyorodott el az öreg, de felesége nem vette észre a nyomatékos kacsintást, mert a kávé kitöltésével volt elfoglalva.
    – Látom románnak lesz! – nyújtogatta nyakát a fiú.
    – Én nem látok semmit! – nyugtalankodott az asszonyka – Honnan tudod?
    – Már rááll a szemem!
    – Képzeljétek, jönnek utánam a tegnap… Mi van ma? Csütörtök? Igen, csütörtök! A tegnap jönnek utánam kocsival, s visznek a hármasúthoz. Ahol a tavaly volt az a nagy baleset. Nem arra jöttetek? Hát ott, kérem, fel van állítva egy akkora kereszt, mint egy fél ház! Ijedelem volt ránézni is. Ez kell ide! – gondolom. Nincs nekünk elég bajunk enélkül is! Azt mondja, aki hozott, hogy kéne egy gránitlap oda, a kis krucsulica talapzatára. Jó kis krucsulica! – gondolom. Mint egy fél ház! Megcsinálom? Én, mondom, ha megfizetitek, akkor meg! Hát akkor várjak egy kicsit! Jól is jön az a kis pénzecske – gondolom – itt a nyakunkon a tél.
    Jóízűt kortyolt a gőzölgő kávéból, még hunyorított is hozzá, s folytatta:
    – Hát, mondom, nagy dolog, hogy itt kell álljak, s nem jön senki megbeszélni a dolgokat! Kivel lehet itt szóba állni?
    – Maga van a gránitlappal? – közelít egy maffióta kinézetű ürge. Tisztára maffióta kinézetű volt!
    – Attól függ – mondom – ha megegyezünk! – De te ki vagy?
    Erre összenéz a sok ember, akik ott tettek-vettek, bontották a kovrácsokat meg minden. El is fordultak onnét, csak a fülüket hegyezték.
    – Én vagyok a domnu părintye!
    – Hoppá! – gondolom magamba – A domnu părintye! Hát így kell kinézzen egy pap?! Pont, mint egy maffióta! Dolgoztam én már sok papnak meg pappal együtt is, egyből észreveszem, ha valami nem smakkol. Ennek látszott a képén a pimaszság, a jómód. Hivatás? Mit jelent az ilyennek a hivatás?
    – Na, ha te vagy – mondom neki csak úgy ni, mint disznó a hidegvíznek – mondjad hamar, mi kéne, me’ nincs időm itt annyit állingálni!
    – De nagy hős voltál! – szólt ki a konyhából az asszony. Az ezermester csak összerántotta szemöldökét, s mondta tovább:
    – Te! Ha látnám, hogy becsületes ember – mert van köztük sok becsületes ember – én is úgy viszonyulok hozzá. De ha nagyképű, maffióta, senkiházi, meg tudnám enni az ilyent! Még ha pap is! Főleg, ha pap! Megegyeztünk, hogy négyszáz lejért megcsinálom. Négyszáz ötvenet mondtam először, de sokallta. Láttam én előre, hogy smucig. Az ilyenek viszik most is a prímet! Az ilyenekért nincs nekem munkakönyvem mindjárt huszonöt esztendeje! El tudjátok képzeli, mi az?!
    – Az ilyenekért hát! – szólt ki ismét az asszony.
    – Persze, hogy az ilyenekért! – csattant fel az ezermester – Hát nem az ilyenek akartak kivitetni a Duna-kanálishoz, hogy bebetonozzanak? Meg is mondta az egyik milicista, csak úgy, négyszemközt, hogy ha elvisznek oda, be fognak betonozni! De még mindig itt vagyok, ne felejtsük el! Szombaton fel kell tegyem a lapot, mert vasárnap szentelik a krucsulicájukat.
    – Na, gyertek, faljatok egy kis ezt-azt! – hangzott a konyhából – Meséljetek ti is már valamit! Ki óhajtja ezt a sok hősködést?!
    Lassan mindenki felállt a helyéről. A menyecske összeszedte a kávéscsészékét, s míg letelepedtek a konyhában, a kutya kényelmesen visszamászott a fotelbe. Az ezermester leült a kő elé a kicsi székre, méregetett, írogatott, karcolta a betűket. Volt egy régi üvegvágója – az első kőtáblát is azzal karcolta; húsz esztendeje is több annak – a végén mákszemnyi műgyémánt. Úgy fogta, mint a ceruzát szokás fogni.
    Túl voltak a kocsimosáson, a kerti sétán, a megye hetilapjainak áttanulmányozásán hónapokra visszamenőleg, a kutyavakaráson illetve az afölötti szörnyülködésen, mikor Lajos az apja fölé hajolt.
    – Mi az, hogy „renoit?”
    – Hogy-hogy mi az? Ilyen gyenge vagy románból? – nézett fel az ezermester.  
    – Tényleg nem tudom, na!
    – Hát azt jelenti, hogy „felújítva” vagy „felújíttatott.”
    – Hm! Felújítva?! Sose állt ott az a kereszt korábban!
    – Egy régi keresztet hoztak oda valahonnét. Mondta is az egyik munkás, hogy azt kell írni „s-a ridicat.” A pap erősködött, hogy „reînnoit”! Nézd meg, itt van a cédulán, áthuzigálva a pap írása, fölötte, hogy „ridicat”, vagyis „emelve” vagy „emeltetett.” Amikor a pap meglátta, mind csak erősködött, hogy „reînnoit!” De csakugyan, ez egy tejesen új dolog lesz ott, a hármasútnál, nem pedig felújított! Azt a betyárját!
    – Azért nem értettem én, mi az a „renoit” – forgatta a kis papírfecnit Lajos – mert az igazából „reînnoit!”
    – Add csak ide! – kapta ki kezéből az apja. Nézte a fecnit, nézte a követ. Megint a fecnit, megint a követ – A tűz égesse meg! Most már hogy javítsam ki? Be van karcolva!
    – Itt ugyan két betű kimaradt! – állapította meg Lajos.
    A kétségbeesett hangokra előjöttek a többiek is.
    – Ez az én munkám nem olyan, mint a mosogatás! – fakadt ki az ezermester – Nem olyan, mint a favágás vagy a kapálás! Megszed az agyamat! Ez van!
    – Tudom én, mi eszi meg a te agyadat! – feleselt az asszony.
    – Nézzétek meg, most is mondja! – vicsorgott az ezermester – Hogy lehessen dolgozni emellett?
    – Nem ilyenkor kellett volna nekifogni! Tízkor még csipás volt – súgta oda a menyének – alig tudtam kiszedni az ágyból!
    – Most mi a tűzlángját tudjak csinálni?
    – Nem tudod valahogy lecsiszolni? – próbált ötletet adni Lajos.
    – Évek óta kopottak a korongjaim.
    – Nincs más sírköves a faluban?
    – Dehogyis nincs! – felelt az asszony – Reggel szépen elmentek Rudihoz, s öt perc alatt lecsiszolja. De reggel hétre ott legyetek, mert később már nem kapjátok otthon, annyi munkája van mindenfelé!
    – Hétkor! – morgott az ezermester – Elég lesz, fiam, nyolckor is.
    Nyolckor nem kapták otthon Rudit. Az építkezésnél van – mondta az anyja sajnálkozva – biztos, hogy nem fog hazajönni, hiába hívja fel telefonon.
    – Menjünk az építkezéshez! – ült vissza a kocsiba az ezermester hóna alatt a nehéz kőtáblával. A fiú meg is jegyezte, hogy úgy néz ki, mint valami Mózes.
    – Jaj, bár el se vállaltam volna! Ilyen gyalázatos munkát! De hát a kis pénzecske is jól fog, nyakunkon a tél.
    Rudit semmi ígérettel nem lehetett hazacsábítani, hogy a követ simára csiszolja a műhelyében.
    – Van egy gránitlapom, csak tíz centivel rövidebb, mint ez! – mondta. Ha jó lesz, hetven lejért odaadom. Jó lesz, Viki bátyám?
    – Az is jó lesz! Ugyan jó lesz! De most nem hoztam a pénzt magammal, nem tudtam, mire számíthatok…
    – Nem számít, Viki bátyám, majd megadja! Ez a legény elmegy magukkal hazáig, odaadja a lapot, oszt’ visszahozzák ide. Csak sietve, ha lehet!
    – Rendes fiú ez a Rudi! – mondta megnyugodva útban otthona felé az ezermester – Csak két-három éve, hogy kőbe dolgozik, de egész jól viszi. Mondtam is neki, hogy nem akarok lenni a riválisa, nem is tudnék lenni, vigyáznunk kell a barátságunkra. Szívesen adok neki tanácsot, amikor kell, s „Viki bátyám, ha ki kell segítsem akármikor, csak szóljon!” – azt mondta. Rendes fiú! Igazán.
    Alighogy lepakoltak, a fiataloknak búcsúzniuk kellett. Hazáig hosszú az út! Még a kicsi kutya is leszökött a fotelről, s fájdalmasan nézett az elmenőkre.
    Szombat este Lajos felhívta az apját:
    – Na, tetszett a tábla a papnak?
    – Egész ma reggelig dolgoztam rajta. Bevonultam véle a fürdőszobába, hogy ne zavarjak senkit a kocogtatásommal. Belészédültem, de meglett. Gyönyörűre sikerült! Több mint száz betű! Megkértem itt valakit, vigyen ki a hármasúthoz, szereljem fel a kereszt talapzatára. A két lyukat előre kifúrtam még itthon felül is, alul is. Amikor meglátott a domnu părintye, csodálkozva nézett. „Hát meg is csinálta?” – azt kérdi. „Én meg, ahogy megegyeztünk!” Akkor látom, hogy egy másik tábla már fel van szerelve a krucsulicájukra! Fogtam magam meg az én kis táblámat, visszaültem a kocsiba, s hazajöttem. Ez van!
    – És nem rendeztél cirkuszt?
    – Ezekkel? Minek nézel te engem? Két dolgot nem bánok az életben. Az egyik, hogy nem lettem besúgó meg talpnyaló. A másik meg, hogy sok ilyennek, ahol lehetett, becsületes pofonokat azért én is adtam!