Levegőnk a tömény virágillat volt, amelyet oly hevesen szívtunk, hogy mindkettőnket elvadított, mint hűséges, szelíd kutyákat a friss, véres csontok. Kizárólag a háromszáz éves vén fenyők nem változtak, hiszen azok örökzöldek, mint a Vágy.

Jelige: Faun 19

RANDEVÚ

   Álmomban újra találkoztunk. Összejöttünk újra.
   Minden olyan volt, mint régen. Amikor még fiatalok voltunk és szerelmesek. Mintha csak egy hosszadalmas rémálom lenne minden, ami azóta történt. Mintha nem olvadt volna el az a legcsodálatosabb szerelem az összes szerelmek között.
   Újra olyan volt, mint régen. Az összemelegedés egy pillanatig tartott, amíg megpillantottuk egymást és egymás karjaiba temetkeztünk. A város mögött, a zöld dombok között találkoztunk, egészen véletlenül. Hogyan kerültem ide, fogalmam sincs már. Utoljára óvodás koromban jártam erre, amikor még minden olyan homályos, mesés és titokzatos volt, mint ezen a napon. Hiszen ezen a napon újra találkoztunk. Összejöttünk újra.
   Megfogtuk egymás kezeit, és elindultunk a fenyves allén, Dél irányába, a januári napban. Bolond egy január járt. Bölcsességes ősanyánk, a Nap valamiért nem bírt magával. Előbújt a téli szürkeség mögül, és világoskékre festette az eget. A természet megőrült. Rügyeztek a fák. Éreztem, ahogyan a fagyos talaj alatt sóhajtozik a tavasz. Orromat megcsapták és fejemet megrészegítették az első élet illatok.
   Igazi zajlás volt az, ami akkor történt. Minden nyílt, éledezett. Sikerek potyogtak valahonnét, a semmiből, éppen én elém. Áradt a fény, a januári nap telhetetlen sugaraitól szinte hunyorogni kényszerültem. Áradtak az illatok. Éreztem a bolond tavaszt, éreztem a csiklandozó, aranyszínű hajának és fehér bőrének áldott illatait.
   Mit csinálunk, merre tartunk, fogalmunk sem volt. Nem is érdekelt. Csak mentünk, lassan, révedezve, élvezvén egymás közelségét, ahogyan az árva részek egésszé egyesülnek. Régi-új, elfeledettnek gondolt utakra tévelyegtünk. A fenyves allé elvezetett bennünket a múltba, Dél irányába. Új és új, régebbnél régebbi horizontok tünedeztek fel a látóhatáron, mintha csak varázspálcával varázsoltuk volna őket. Eddig úgy hittük, mindezek nem is léteznek, de ahogyan keresztülsétáltunk rajtuk, szíveinkbe sejlett, hogy mindezek egyszer már megtörténtek velünk.
   Álmomban visszaváltoztam kisgyermekké, mint akkor, amikor vele jártam. Miközben megcsókoltam mosolygó, bánatos ajkait, megfeledkeztem arról, hogy ez egy emberi szokás, és minden egyébről. Csak éreztem, így kell tennem, hogy kifejezhessem azt a kifejezhetetlen vonzalmat, amelyet ő életre keltett bennem. Mintha ezt az egészet én fedeztem volna fel; mintha ezt az egészet először tenném életemben.
   Álmomban újra olyan volt, mint régen, amikor még szerelmes volt belém és fiatal. Egészen visszaváltozott szelíddé és romlatlanná. Vigyázott, hogy ne tegyen féltékennyé. És én vigyáztam arra, hogy ne tegyem féltékennyé. Nem is voltunk azok. Szerelmünk fölött óvva páváskodtunk, mintha porcelánbőrű, gyönyörű, kora született gyermekünk lett volna. Szemei újra nyugodalmas türkizben pihegtek, s bennük távoli titkok, mély szomorúságok imbolyogtak tompán és értelmesen.
   Még nem világítottak, még hiányzott a tűz, ami mindent megváltoztatott. Fenyegető vörösre festette bársonyos, fiatal arcát és kedves, tiszta ajkait. Az égbolt, a kopár, kietlen, sík horizont: minden vörös volt. A város, a dombok mögöttünk már régen elmaradtak. Csupán távoli, fekete alakjaik integettek, amikor riadva hátra pillantottunk, Észak felé. Hiszen azóta már a nyárban jártunk; vad, forró nyárban. Azóta kiégtek a zöld, sarjadó mezők, s elnyíltak a januári rügyek. Levegőnk a tömény virágillat volt, amelyet oly hevesen szívtunk, hogy mindkettőnket elvadított, mint hűséges, szelíd kutyákat a friss, véres csontok. Kizárólag a háromszáz éves vén fenyők nem változtak, hiszen azok örökzöldek, mint a Vágy.
   Ekkor villant át a fejemen, hogy talán ez az egész csak egy gyönyörű álom. Nem akartam, hogy az legyen. Így hát felemeltem a vidék legszebb fenyőfa virágát, átöleltem számomra halott barátnőmet, szemeibe tekintettem, és így szóltam:
 -Ezt a virágot én most neked ajándékozom, örök szerelmem jeléül.
   Közben a szemeit fürkésztem. Világító zöld színűvé, üressé, szenvedélyessé változtak, és öntudatosan tekintettek a vállaim felett tovább, Dél irányába, túl a fenyves allén. Éreztem, későn érő teste forró volt és egészen kifejlett, termékeny, erős, gyönyörű.
   És eszembe jutott, hogy ehhez a luxushoz nekem jogom nincs, hiszen huszonévesen már nem vagyok alfahím.
   És felébredtem.