Több bátorságot! – Beszélgetés Závada Pállal
Beszélgetés Závada Pállal az Egy sor cigány című új könyvéről, a romák helyzetéről Magyarországon, az Új Színházról, készülő regényéről, és a fiatal irodalomról.
Több bátorságot!
WST: Most jelent meg Egy sor cigány – Huszonnégy mai magyar című könyve (közösen Korniss Péterrel). Miért tartotta fontosnak, hogy kiemeljen 24 roma származású embert és megmutassa életüket, sorsukat?
ZÁVADA PÁL: Ez a könyv abban a reményben született, hogy a magunk eszközeivel megpróbáljunk ellene tenni az előítéletességnek, a hazánkban szégyenletes módon terjedő rasszizmusnak, kivált az ijesztően széleskörű cigányellenességnek. Meghallgattuk tanácsadóinkat, akik szociológusként, pedagógusként jól tájékozottak a roma közéletben, és sok tehetséges, a maga hivatásában kiváló, sikeres pályát befutott személyiséget ismernek – olyanokat, akik büszkék a maguk cigányságára, kultúrájára, családjuk roma gyökereire. Közülük választottak nekünk huszonnégy kitűnő beszélgetőtársat – akiket az interjú szüneteiben Korniss Péter lefényképezett –, akikkel igazán komoly élmény volt találkoznunk. Az ember előtt egy újabb világ nyílt meg abban a háromnegyed évben, amíg az interjúsorozat tartott, hiszen ezekre az intenzív beszélgetésekben eltöltött találkozásokra egyébként, csak úgy véletlenül nyilván nem kerülhetett volna sor. Megpróbáltam alkalmat adni nekik arra, hogy részletesen elmesélhessék a maguk és a felmenőik élettörténetét, hiszen kinek-kinek ebből bontakozhat ki aztán a maga egyéni sorsa, történetének vezérfonala – a jelentős csomópontokkal, sorsfordulókkal, illetve a tanulságokkal, kommentárokkal. Emellett, persze, megbeszéltük az őket leginkább foglalkoztató problémákat, jelenkori eseteket, mindennapos tapasztalatainkat – amelyek, sajnos, időről időre romló tapasztalatok. Akár a romák anyagi helyzetét, szociális körülményeit, a munkanélküliség átkát, az általános elszegényedést vagy az oktatás-taníttatás komoly nehézségeit hoztuk szóba, akár pedig az egyre katasztrofálisabb társadalmi megítélésüket, az előítéletesség, a rasszista megkülönböztetés, üldöztetés ijesztő terjedését. Ezek a közügyek – illetve beszélgetőtársaink egyéni életútjainak megpróbáltatásai és szépségei – mind olyan fontosaknak bizonyultak, hogy érdemes volt nekik egy könyvet szentelni, nemcsak számomra, hanem Korniss Péter kollégámnak is. Azt mondja, hogy "a romák társadalmi megítélése, az előítéletesség, a rasszista megkülönböztetés, az üldöztetés egyre ijesztőbb terjedését" tapasztalja. Az lenne a kérdésem, hogy Ön szerint konkrétan miben változott a helyzetük az elmúlt húsz évben?
Az elmúlt két évtizedben a hazai városokban és falvakban megszűnt az az extenzív nagyipari és tsz-rendszer, amelynek alján hajdan a romákat is foglalkoztatták (a férfiakat szinte teljes körűen, de részben a nőket is) – ma már csak töredéküknek van munkája. Már a második nemzedék nő fel úgy, hogy kilátása sincsen munkára, így nincs pozitív mintája a hasznos, felelős, normális életvitelre és értékrendre. A tehetséges fiatalok iskoláztatásának segítése terén voltak ugyan eredmények az elmúlt két évtizedben – ezek jórészt most elsorvasztásra vannak ítélve. Ha mindehhez még az egyre terjedő cigányellenességet is említem – nem hiszem, hogy különösebben részletezni, indokolni kéne, mi minden romlott az elmúlt évtizedekben. Különösen úgy, hogy a hátrányokat ellensúlyozni hivatott munkanélküliségi- és szociális ellátási rendszereket, oktatás-támogatási formákat a legutóbbi időben mind megszüntették, és helyükbe a kényszer-közmunkához kötött segélyezés rendszerét vezették be. Mi ez a kötet pontosan? Szociográfia, vagy inkább életrajzok sora?
Életút-interjúkon alapuló portrék füzére – tekintettel bizonyos közös értékrendre, az öntudatosan büszke sors-megmutatás közös példájára. És ez meg van fejelve egy előszóval, amelyben a cél, a helyzet, a metódus és egyéb körülmények megmagyarázásán túl némely szociológusi áttekintésre is vállalkoztam, hogy kiemelhessek bizonyos jellegzetességeket kuncsaftjaink kor, nem és születési hely szerinti, vagy a szülők foglalkozása szerinti megoszlását alapul véve. Kiderült, például, hogy nemcsak azoknak sikerült a maguk választott pályáján sikerrel előrejutni, akik a családi indítólökés lendületével indulhattak (tipikus példa a zenészcsalád zenész fiának szárnyaló karrierje), hanem azoknak is, akiket a kétkezi dolgozó szülők kivételes küszködések árán taníttattak, de még olyan nehéz sorsú tehetségeknek is, akik szinte csakis a saját erőfeszítéseikre hagyatkozhattak – e három típus véletlenül majdnem egyformán képviseltette magát. Az Irodalmi Jelenen megjelent tudósításom alatt (melyet a könyv PIM-beli bemutatójáról írtam) megjelent pár olyan hozzászólás is, amelyek szerint a könyv egyfajta pozitív diszkrimináció, és nem tehet semmit az előítéletekkel szemben. Mi lehet a helyes válasz az ilyen hangokra?
A könyv maga a pozitív példáit kívánja fölmutatni azoknak a küzdelmes életutaknak, amelyek révén szereplőinknek sikerül elérniük céljaikat, rátalálniuk a hivatásukra, arra, hogy miben igazán jók, hogy mi a dolguk az életben. Tudatosan választottuk ki azokat, akik öntudatosan képesek beszélni a küzdelmeikről is, a sikereikről is. Persze, az ő történetük egyáltalán nem általános, a helyzetük nem átlagos, hiszen ők kivételes, tehetséges és ambíciózus személyiségek. Akik egyébként gyakran számoltak be arról, hogy pályájuk egy-egy fontos pontján milyen fontos volt számukra egy-egy tanári jó szó, segítség, egy-egy roma-ösztöndíj, megpályázható tandíj-támogatás: vagyis a pozitív diszkrimináció egy-egy jótékony eleme. Amelyek ellen ugyan miféle kifogást lehetne emelni? Gyarapítani kéne a segítség efféle formáit, nem pedig megszüntetni.
A szegedi Grand Café születésnapján zenére olvasott fel. A végén szinte sámánisztikus kántálásba csapott át. Fontos a zeneiség a szövegekben?
Nem volt abban semmi sámánisztikus, egyszerűen fölhasználtam a fölolvasásomhoz egy kísérőzenét. Mégpedig barátaimnak, a Szakértők nevű – leginkább színházi zenészcsapatként ismert – zenekarnak a muzsikáját. Egyrészt azért, mert nagyon szeretem a zenéjüket, és igyekszem népszerűsíteni őket, ha tehetem, másrészt hogy a sok fölolvasást színesítsem némi muzsikával. Egyébként pedig a szövegek – de ez cseppet sem új fölismerés – rendszerint tényleg tele vannak zenével, lüktetnek tőle.
Megtiltotta, hogy játsszák darabjait az Dörner György-igazgatta Új Színházban. Politikai okokból döntött így?
Döntésemnek természetesen lettek volna mögöttes politikai okai – hiszen mint ez köztudott, egy magát a szélsőjobboldallal összeforrasztó színész és egy ugyancsak szélsőjobbos, rasszista, erősen antiszemita pártvezér színházfoglalásáról van szó –, ha ezeket a megfontolásaimat nem előzte volna meg a hányinger, amely elfogott, amikor meghallottam, mi történt. Rögtön levonultam a színről – mielőtt még elkezdhették volna fontolgatni, mi a szándékuk velem.
Az Idegen testünk, ha jól emlékszem, három évvel ezelőtt jelent meg. Készül-e új szépirodalmi művel?
Igen, írok egy regényt – egyelőre nem tudom megjósolni, hány hónapot igényel még, amíg sikerül befejeznem. Az elmúlt egy-két évben főleg a színházi munkáim hátráltatták a regényírás menetét – noha a darabokkal nagyon is szívesen foglalkoztam, különösen, ha eljutottak a premierig is, mint a Bethlen vagy a Magyar ünnep, de azóta is írok, és nyilván fogok is írni még színdarabokat. Viszont a félkész regényemről nem tudok semmi közelebbit elárulni, a készülő munkát, mindig úgy érzem, diszkréten kell kezelnem, meg kell óvnom a kifecsegés veszélyétől.Mit gondol a kortárs fiatal magyar irodalomról?
Tehetségesnek, fölkészültnek látom – ha lehet egyáltalán általánosságban beszélni ilyesmiről –, nem hinném, hogy ebben (vagy bármely más tekintetben) elmaradna a mi nemzedékünk produkciójától. Viszont – ugyanúgy, ahogy magunkkal szemben – ővelük sem vagyok kevésbé kritikus, ezért többet és jobbat, még többet és még jobbat várok tőlük. Hogy ki-ki találja meg, mi az ő igazi dolga. És több bátorságot – mind az élet, mind az irodalom tekintetében. De ilyesmiket mégis inkább saját magunknak ajánlgassunk először.
Végül egy személyes kérdés. Fia, Závada Péter az utóbbi időben versekkel jelentkezett (közülük több megjelent az Irodalmi Jelenen is ) illetve egy rap-banda oszlopos tagja. Mit gondol a fia költészetéről és zenei művészetéről? Segít neki?
A fiam szerepléseit és verseit én ugyanolyan kíváncsi hallgatóként és olvasóként kísérem figyelemmel, mint bárki más jóindulatú érdeklődő. Öntörvényű, a saját útját járó alkotóról van szó, munkáira nem szokta kikérni az előzetes jóváhagyásomat (már csak azért sem, mert én sosem írtam verseket) – ami nem azt jelenti, hogy ne figyelne nagyon is az én nemzedéktársaim költészetére, és ne tanulna tőlük is sokat. Viszont (és ezt ki sem kellett mondanunk) semmiféle direkt segítséget nem igényel, de nem is fogadna el – sem tőlem, sem a barátaimtól – a szövegeinek sem a megírását, sem pedig a publikálását illetően. Olvassuk egymást, beszélgetünk, és figyelünk egymásra – ennyi. Ha másoknak is tetszenek a dolgai – akár a színpadon előadottak, akár a lapokban megjelentek –, annak, persze, nagyon örülök, de minden döntés vagy választás csakis az ő kezében van.Fotók: Kincses Gyula. Az interjút készítette: Weiner Sennyey Tibor
Kapcsolódó:
