Ugrás a tartalomra

 

Utak a Boldog utcába – Interjú Király Farkassal

Izgalmas olyan családban felnőni, ahol már két költő van, kora gyerekkortól az irodalom körforgásában lenni, még érdekesebb olyan költészetet művelni, ami hol az eszkimók világában kalandoz, hol pedig a modern technika vívmányaiban vegyül el. Király Farkast, a kolozsvári születésű, jelenleg Magyarországon élő költő, író, szerkesztőt alkotói pályájának fontos állomásiról és új prózakötetéről kérdeztük.

 

 

 

 

 

 

 

Utak a Boldog utcába

 

 

– Interjú Király Farkassal

 

Első közölt verseidet katonáskodásod ideje alatt írtad. Hol voltál katona, miként ihlette az a közeg írásaidat?

Ez félig igaz: az első verseim az akkor frissen alakult kolozsvári Jelenlét 1990. januári vagy februári számában jelentek meg, amikor én éppen a katonai szolgálatomat töltöttem. Nem is a hely, hanem az időpont a lényeges: akkoriban jóformán még véget sem ért az, amit általában a romániai forradalomnak nevezünk. Azért csak félig igaz, mert az ott és akkor közölt szövegeket még korábban írtam. Apám volt az, aki felmarkolta pár korábbi versemet, és a szerkesztőknek ajánlotta. Meglehetősen zsenge szövegek, az első kötetembe fel sem vettem őket, úgy emlékszem. Visszatérve a katonaságbeli emlékeimre: egy szóval feledhetetlennek, két szóval szarnak és feledhetetlennek írnám le az akkori tapasztalataimat. Gyakran visszaköszön(t) az az időszak a verseimben.

Művészcsaládban nevelkedtél, édesanyád színésznő, édesapád, Király László költő, a testvéred, Király Zoltán is versfaragással foglalkozik. Miként viszonyult édesapád ahhoz, hogy te is írsz? Örült neki, segítetett pályád alakulásában vagy inkább nem az irodalom fele szerette volna terelni az utad?

A nyolcvanas évek vége felé, nagykamasz koromban kezdtem el verseket vagy ahhoz hasonlókat írni. Apám meglehetősen egyszerűen kezelte a kérdést: el-elolvasta a poémákat, amiket a kezébe nyomtam, majd általában megkérdezte, hogy komolyan gondolom-e ezt.  Megjegyzem: megengedte, hogy használjam az írógépét, ami nagy szó volt egy olyan világban, amikor a masinákat szigorúan nyilvántartották a hatóságok; tehát megbízott bennem, hogy nem röpcédula-gyártásra akarom használni. Annak idején furcsállottam, hogy nem lesz az én verselkedésemből valami nagyszerű, példátlan beszélgetés; de aztán megértettem az okát: valószínűleg nem akart segíteni nekem beleugrani abba a posványba, amit a Román Kommunista Párt kialakított és fenntartott a művészeknek, köztük a költőknek. Később, rendszerváltoztával, megváltozott a helyzet, szépen fogalmazva: áldásával akarhattam költő lenni.

Első köteted 2002-ben látott napvilágot a kolozsvári Kriterionnál, ahol legújabb könyved, A Boldog utca hava és egyéb történetek is megjelent. Mit jelentett számodra a kriterionos publikáció, mennyiben segítette elő pályád további alakulását?

Igen jó érzés volt az, hogy egy ilyen tekintélyes könyvkiadó jelentette meg a könyvem. Ráadásul szép, minőségi kivitelben, kemény borítóval, jó papíron, tudod. Aztán 2003-ban a kötetem elnyerte az írószövetség – mármint a romániai szövetség – kolozsvári fiókjának debütdíját is, ami sokat jelentett számomra egy olyan időszakban, amikor végleg felhagyni terveztem az írással. Aztán 2005-ben szintén náluk jelent meg az első fordításkötetem, 2010 decemberében pedig az első prózakötetem – tehát folyamatosan a Kriterionnál debütálok…

Jó kapcsolatod van az Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy csapatával is, miért nem náluk debütáltál, ahogy ezt sok veled egykorú szerző is tette?

Tudni kell azt, hogy az Előretolt Helyőrség a kilencvenes évek második felében igazából egy időnként megjelenő irodalmi lap volt, páhollyá csak később fejlődött. Mellette működött a Helikonban a Serény Múmia – mellékletként, mondhatni behúzásként –, ami szintén a fiatal írók közlési „rovata” volt, valamint a Bretter György irodalmi kör, amely élő fórumként működött. A társaság könyveit pedig az Erdélyi Híradó Kiadó adta ki. Nyilván először én is ott próbálkoztam, de egy idő után rádöbbentem, hogy nem vagyok eléggé transzközép, ergo mindig lesznek olyan kötettervek, amelyek megelőznek a fontossági listán. Tehát visszaugorhatunk az előbbi kérdéshez/válaszhoz.

Valóban: annak ellenére, hogy a Helyőrség első generációjával egy korosztály vagy, mégsem határolható be az írásművészeted az ún. transzközép irodalmi irányzatba. Hidegen hagyott téged ez a meglehetősen erős hullám, irodalmi szemléletváltás, vagy csak egyszerűen más stílus érdekelt?

Ha hinni lehet az internetnek, akkor én egyszerre vagyok vagy voltam transzközép alkotó is, meg nem is. Különböző irodalomtörténészek/kritikusok más-másféleképpen sorolják ide meg oda az írásaim, hol fontos transzközép költőnek, hol meg éppen elhatárolódónak tartanak. Én csak azt tudom, hogy annak a különböző helyeken kibimbózott, de Kolozsváron virágba borult generációnak a tagjai mind a mai napig megmaradtak irodalom közelben, és így, a negyvenedik évük körül legtöbbjük megkerülhetetlen figurája lett a kortárs magyar irodalomnak. És szeretném azt hinni, hogy e társaság még korántsem tett le szerkesztőségi asztalokra mindent, amire képes – ezután jön csak a java. 

A Hosszú árnyékok földje című második (verses)kötetedet nézve többek között kitűnik, hogy a képversek érdekelnek. Ritka és nehéz műfaj, ám úgy látom, ezt számítógépes formában is továbbfejleszted, ilyen a Rajzok az amorfózisról című munkád is. Vannak képzőművészeti ambícióid? Honnan ered a képvers iránti érdeklődésed?

Úgy gondolom – és ez az említett kötetben valóban domináns –, hogy bizonyos esetekben a szövegkomponens mellé egy látványösszetevőt is érdemes rendelni az erősebb hatás kedvéért. Persze ezt nem én találtam ki, említhetném hirtelen Apollinaire-t, Majakovszkijt, Kassákot példaként. Még „emigrációm” előtt Kolozsvárott reklám- és kereskedelmi pszichológiát tanultam, később – már Budapesten – képszerkesztői-tördelői végzettséget is szereztem. Érthető, hogy a formák, a képek, a betűk hatása a befogadásra/befogadóra nagyon is érdekel. Kissé ellent kell mondanom neked: szerintem a képvers, tágabban véve a vizuális meg a konkrét költészet nem nehezebb mint a „hétköznapi” poézis, csak éppen kisebb az alkotó- és rajongótáboruk. Ez persze azért is van, mert a technika fejlődésével egyre újabb és újabb irányokba szalad el vagy szét ez a fajta költészet. Például jómagam – az említett Rajzok az amorfózisról-ról beszélve – kísérletet tettem egy dinamikus, pörgethető-forgatható versciklus-megjelenítésre. Ám, hogy lepjelek meg valamivel (ha már az interneten jelenik meg ez a szöveg):ezt ajánlom. Ezt hét évvel ezelőtt raktam össze…

Nem mondhatni, hogy unalmas alkotó vagy, nemcsak a vers, a próza is a birtokodban van: A Boldog utca hava és egyéb történetek könyv is ezt bizonyítja. Melyiket nehezebb írni, verset vagy prózát?

Ez volna a kérdések kérdése. S ha érdemben válaszolni tudnék, az volna a válaszok válasza… Szerintem azt, amit csak nehezen lehet megírni, inkább meg sem kellene írni, hiszen nehezen olvasható, nehézkesen befogadható lesz – bár e kijelentésemmel sokan fognak ellenkezni. Azt viszont tudom, hogy, a nehézségi fokától függetlenül, a próza, pontosabban az epika időigényesebb. Egy verset ki lehet hordani fejben, majd viszonylag rövid idő alatt papírra lehet vetni. Ellenben egy prózai írást nem lehet ilyetén módon „megcsinálni”, hiszen sokkal változékonyabb egy költeménynél, sokkal nehezebb kidolgozni, befejezni, lezárni. Már ha egyáltalán lehetséges végleg lezárni…

A prózaírónak szüksége van tapasztalatra, érettségre történetei megformálásához? Egyáltalán mi kell a jó prózához? 

Hát, tapasztalat és érettség mindenhez kell(ene). Az író – és a költő is – mind a mai napig végigjárja azt a fajta utat, amit századokkal korábban a mesterlegények: próbálkozik itt, próbálkozik ott; ha jót írt, azt közlik egy-két, majd egyre több helyen; s ha tényleg jól ír, akkor előbb-utóbb könyvvel büszkélkedhet. Magam példája: a hetilap, amelynél dolgozom, 2005 óta tartja érdemesnek közölni a kisprózáim, tárcanovella terjedelemben. Öt év gyakorlat áll tehát az A Boldog utca… kábé húsz novellája mögött. Gyorsan megjegyzem: ez nem az összegyűjtött kisprózáimat tartalmazza, hanem csak egy bizonyos szálra felfűzhető novelláimat fogja össze.

Várhatunk tőled a közeljövőben esetleg regényt, vagy újabb versek következnek?

Jó lenne, ha mindkét műfajban sikerülne megírnom azt, amit szeretnék. Van két regénytervem, de azok olyan mértékű időráfordítást kérnek, amit egyszerűen képtelen vagyok elővarázsolni. Reálisabb elképzelés egy válogatott és új verseimből összeálló kötet megjelenése, ezen dolgozik is egy kiadó. Lassacskán meg gyűlnek az újabb kisprózáim.

Azért, hogy teljes maradjon a kör, említést kell tennünk arról is: a Szabad Föld olvasószerkesztője vagy, de emellett műfordítasz, a Napkút szerkesztője voltál, jelenleg az Ambroozia.hu lapot szerkeszted. Hogy lehet ennyi mindent egyeztetni, maximálisan csinálni?

Néha meg-megkérdik emberek, hogy mivel foglalkozom. Azt szoktam felelni, hogy tollforgató vagyok. Ez így eléggé bugyután meg kissé fellengzősen hangzik, de hát mit tegyek: egy ismeretlennek nem mutatkozhatom be úgy, hogy felsorolom mindazt, amit említettél. Nem egyszerű mindezt „menedzselni”, persze, de szerencsére nem az energia vagy az eltökéltség szokott hiányozni, hanem az idő. Úgy érzem, hogy akkor leszek majd nagy bajban, amikor több lesz az időm, mint amennyit ki tudok használni.

Varga Melinda

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.