A számítógépes játék életre kel – Salman Rushdie Luka and the Fire of Life című könyvéről

Salman Rushdie legújabb regénye valóban „csak” mese lenne? Vagy a számítógépes játékok tényleg legyőzik a gyerekeknek szóló történeteket? Van-e átjárás a két világ között? – Stenszky Cecíliának az angol nyelvű kiadásról írott recenziójából megtudhatják

A számítógépes játék életre kel

– Salman Rushdie Luka and the Fire of Life című könyvéről

   Luka és az élet tüze: a modern címadás a Harry Potter-könyvekre emlékeztet, és az eddigi mesehagyományainkból építkező, de a tradicionálist a modern világgal összekötő ifjúsági regényt vehetünk a kezünkbe. Hagyományos, mert sok ismerős motívum bukkan elő a történet folyamán, neveivel és párhuzamos világaival az Ezeregyéjszaka színes világát idézi, de emellett a számítógépes játékok logikájára, előnyeire, hátrányaira és következményeire is épül.

   Luka a családjával él egy számunkra egzotikus hangzású és mitikus messzeségű, Kahani nevű városban, szüleivel és bátyjával, s mint a legtöbb tizenkét éves fiú, általában ő is ideje jó részét a számítógép előtt tölti, virtuális ellenségeket kaszabolva és egyre nehezedő szinteket teljesítve. Ami megkülönbözteti azonban a többi gyerektől, az egyrészt a balkezessége, mely a történet végén nyer jelentőséget, másrészt édesapja, aki még a régi világból itt ragadt nagy-nagy mesélő, és saját világot talál ki gyermekeinek. Mindemellett a történet az örök emberi értékeket is közvetíti nem túl didaktikus formában: a szeretet hajtóerejét és értékét a szeretetlenséggel, önmagába fordulással és kegyetlenséggel szemben.

   A klasszikus meseszövés szabályai, ha nem is teljesen egyértelműen, de azért megjelennek. A Propp-féle szerepkörök közül sok megtalálható: a hős, Luka, az útnak indítók (a család), a segítők, akik végig vele tartanak, és egy csapatot alkotnak (Medve, a kutya, és Kutya, a medve), az adományozó, illetve e különböző ellenfelek. Kezdetektől világos a cél is: meg kell szerezni az élet tüzét, nehogy Rashid Khalifa, Luka történetmesélő apja belehaljon véget nem érő álmába, melyet közvetetten az állatkínzó cirkusz megátkozása okozott.

   Lehetetlennek tűnő nehézségeken át kerül Luka egyre közelebb a célhoz az apja fantáziája által létrehozott világban, egy világban, ahol, mint a számítógépes játékokban, melyekben a fiú otthonosan mozog, szinteket kell teljesíteni (és azokat elmenteni egy nagy arany gombbal, különben kezdheti elölről).  Életeket lehet veszteni, melyek végesek – nem babra megy a játék. A legvégén derül ki, hogy sokkal többről van szó, mint olvasóként gondolnánk: nemcsak Luka, nemcsak Rashid Khalifa, hanem az általa teremtett világ és bizony a mi világunk is veszélyben van, ha elfeledkezünk a régi történetekről. Csakúgy, mint Michael Ende Végtelen történetében: ott is azért pusztul Fantázia, mert az emberek a hétköznapokban megfeledkeznek a képzeletükről és a történetekről, melyeket valaha kitaláltak. De Ende egy másik könyvéhez, a Momohoz is hasonlít Luka története, mégpedig az időről alkotott elképzelésével. Az idő, mely Bergson kettős időfelfogásával rokon módon jelenik meg, s melyhez a felbukkanó teljes világ- és kultúrtörténetet felölelni próbáló mennyei istenapparátussal együtt Rushdie kitalál egy, ha nem is teljes mértékben eredeti, de saját logikájú és felépítésű mitológiát. Megtalálható a névmágia is ebben a párhuzamos világban; az akadályok rejtvényekkel való legyőzése, s az élet – itt: az idő – urai, a párkák, akik azonban önmagukba csavarodva nem látják a teljes valóságot az időről, vagyis saját magukról. A mágikus világ, akárcsak az Ózban, tele van különös népekkel, melyek vagy barátok, vagy ellenségek lesznek, de fő tengelye az Idő folyója, mely mentén halad a fiú egyre növekvő csapatával.

   Útja során Luka szinte sosem mozdul el, egyáltalán nem látjuk gyalogolni: repülőszőnyegen vagy hajón utazik, esetleg a gondolat segítségével. Az információk fokozatosan, szinte az utolsó pillanatban kerülnek elő, s ekkor, a megszerzett tudás eredményeképpen lesz változás, ilyenkor semmisül meg vagy válik baráttá a fenyegetően idegen ellenfél a mágia párhuzamos világában. Nincs azonban egyedül Luka, szerettei árnyékként követik őt útja során, apja torz kettősségben: az apját pusztító halál, Nobodaddy képében, anyja a vele azonos nevű, s Salamon király varázsszőnyegével rendelkező Soraya királynő alakjában, Medve nevű kutyája pedig, akit a Kutya nevű medvével együtt szabadított ki a cirkuszból, bátyja hangján szólal meg, de még régi iskolai ellenfele is felbukkan az öntömjénező patkányok vezéreként.

   Minden látványos és szerkezetbeli meseszerűsége ellenére realista is a regény: egy-egy váratlan esemény leírása és feldolgozása pszichológiailag teljesen hiteles, hihető, ugyanúgy, mint Luka gondolatai és érzései egy-egy különös szituációban. A mágiától megbetegedett apának adott infúzió egyszerre, csaknem egy lapon van jelen a gonosztól üzenetet hozó keselyűvel és a varázshatalmú cirkuszossal, és szinte mindenkiről, aki felbukkan az út során, csak akkor lehet eldönteni, hogy jó vagy rossz, mikor világossá válik, hogy mit tesz Lukával: segíti útján, vagy akadályozza.

   A hétköznapi problémák leírása is érzékelteti a valósággal való kapcsolatot: előbb-utóbb éhessé válik a csapat, Salamon király repülőszőnyege egy bizonyos magasság után roppant hideggé válik, az Idő ködében való érzelmek és a bizonytalanság pedig éppúgy megjelenik, mint a rendszeresen előtörő jeges félelem attól, hogy elkésik, és apja meghal. Az egész mű iszonyúan „siet”, pont ezért, mert bármelyik pillanatban késő lehet.

   A szerkesztés és a jelenetek néha filmszerűvé válnak, leírás helyett Luka a kellő pillanatokban gondol vissza arra, hogy az apja mit mesélt neki a való világgal párhuzamosan létező mágikus világról és az időről, s ezek segítenek az aktuális döntésben, akárcsak más esetekben kísérőinek információi.

   A gonosz megjelenítése is sokoldalú: a cirkuszigazgató, akinek Rashid Khalifa a „felébredhetetlen” álmot köszönhette, valójában az élet tüzének egyik őrzője, de értetlen és kegyetlen, a bolygó hollandira inkább emlékeztet, mint egy nagy hatalmú lényre. S Aalim, a múlt, a jelen és a jövő három ura is inkább betokosodott múlt-maradványnak tűnik, mint valódi hatalommal bíró istenszerűségnek. Ahogy hőseink haladnak és legyőzik az egyre nagyobb (magasabb pályán levő) nehézségeket, világosabbá válik, hogy valójában az idővel és magával a halállal küzd Luka az időközben egyre gyarapodó csapatával együtt. A halál ábrázolása azonban egyik nagy világvalláshoz sem köthető: jön, mert jönnie kell – különösebb magyarázat nélkül.

   Ha vannak is következetlenségek, kevésbé motivált jelenetek és helyüket kevésbé találó személyek a műben, alapvetően eltörpülnek a sodró történet, a kitalált világ összetettsége és az elbeszélés izgalmai mellett. Az olvasó igen kíváncsivá válik, hogy a nagy sietségben és a lehetetlen feladatok éppencsak-túlélésében hogyan fog végződni a történet – mert meséről lévén szó kétségtelen, hogy jól kell végződnie. Közben pedig megfigyelhetjük egy kitalált világ felépülését, mely nem Fantázia, nem Középfölde, nem a mágusok világa, hanem egy családi, az embertől csupán egy lépésre lévő párhuzamos világ.

   Luka Khalifa megéli élete nagy kalandját, több oldalról ismerős terepen: az apja által részletesen leírt világban, melyet szinte jobban ismer a benne lakóknál, valamint a számítógépes játékok ismerős logikáját követve. Mindez azonban „élesben” megy, hiszen akármennyire is a fantázia mozgatja a párhuzamos világot, a főhős nem követhet el hibát, mert a szerettei sorsa múlik rajta. Íme, egy ifjúsági regény, de bárki, aki figyelmesen olvas, felismerhet benne nagyobb összefüggéseket az irodalomból, a mesékből – és az életről.

Salman Rushdie: Luka and the Fire of Life, Jonathan Cape, London, 2010.

Stenszky Cecília