Sokszor megijedek erőszakosságától, ami ugyanakkor roppantmód imponáló, sőt, izgató. Hiszen érzem, hogy akar.
És én is vágyom rá.

Névtelen

>>Mióta magányos vagyok, órák hosszat állok a tükör előtt és cigarettázom. Kettétöröm a magányt. Partnerem ugyanolyan szép, mint én.<<

A sötét, lassan lakmározni kezd a világból-, elnyeli az utolsó fénymorzsákat is- ragacsos nyelvével körbenyalja a házakat, majd égi csillámporban hempereg.
Ekkor, rendszerint megjelenik Egyveleg Úr. Igazság szerint mindig ott van, mindenhol de csakis az ilyen holdvilágos estéken bújik elő, hogy szemtől szembe lássam. Egyszerűen kilép egy sötét sarokból, hosszú, fekete frakkban.
Mindig mogorva, durva. Sokszor megijedek erőszakosságától, ami ugyanakkor roppantmód imponáló, sőt, izgató. Hiszen érzem, hogy akar.
És én is vágyom rá.
Azok a pillanatok, amikor mögém lép, hangtalanul, és átkarolja a derekam, végig vezeti ujjait a hátam s a húsomba mar… egy megállíthatatlan belső pezsgés lesz rajtam úrrá, a zsigereimet elárasztja a forróság és minden porcikám remeg. Beleszagol a hajamba, hogy épp csak az orrcimpája ér a bőrömhöz, én pedig csak akarom a pillanatot, akarom, hogy az övé legyek, akarom, kíméletlenül, most... Elrejtett kéjbombák sziporkáznak a testemben. Meglegyint az éj. És az ő neve immár Egy-Velem Úr.
Megölném az időt, ott és akkor, abban a szekundumban, a karjába marnék, és a fülébe suttognám: megvagy…

 Hiú ábránd. Minden egyes ember tudja, mi is ez, a legkegyetlenebb vágyódás; valaki más vágyának tárgyává lenni. Cigarettára gyújtok, és a Holdat kémlelem, ahogy lebeg a nagy kék semmiben. Illúzió, kedvesem, ez is csak illúzió.