Egy pattanást hallok bentről, éles és erős hangja kiüt minden eddigi hangot, de ők még ezt sem veszik észre.
Mindent elönt a vörös, folyékony szövet, mely eddig a szívemet éltette.

A HALÁL ÓRÁJA

Ereimben lüktet a vér.
Eleven és fürge, mit az erdei ösvény mentén folydogáló patak. Szívem egyenletes ritmusban, nyugodtan ver.
Nem sürget az idő. Ráérünk még.
Hallom, ahogy a levegő halk moraja mellett, nagyon hangos kiáltásnak hallik a szívem. Egyszer csak lassulni kezd a vérem lüktetése. A szívem egyre lassabb, és lassabb.
Lelassul, és én magam is lelassulok. Egy másodperc háromnak tűnik és a szervezetem lassan, folyamatosan, de örökre leáll.
Itt van velem az egész család, itt vannak velem, de senki sem veszi észre, hogy alig élek már. Nem rég még úgy éreztem, hogy fontos vagyok számukra. De ma még rám se néztek.
Most már minden perc az örökkévalósággal határos.
Majd ha már nem leszek, akkor jönnek rá, mit is jelentettem nekik valójában.
Érzem belül a gyengeséget.
A mozdulatok, olyan fájdalommal hatolnak a legmélyebb porcikámig, mint amikor az eleven húsodba harapnak és érzed, a véred folyásának gyorsaságát, a csontodat megérinti a szabad szellő és rászárítja a vért. Szenvedek és most rögtön meg akarok halni.
Eljött az én időm, ütött az órám.
Egyre lassabban ver a szívem.
Egy pattanást hallok bentről, éles és erős hangja kiüt minden eddigi hangot, de ők még ezt sem veszik észre.
Mindent elönt a vörös, folyékony szövet, mely eddig a szívemet éltette.
Nincs felszínre nyíló sebem.
Ereimet elhagyja a vér és elteríti a testem.
Most, hogy már alig hallom a külvilágot és elhomályosult minden, már nem ver a szívem. Nem kattog semmi, és ezt most már észre veszik.
Egy hang szól mellőlem.
 – Anyu, leállt az óra!
 – Majd, holnap elvisszük az óráshoz, most menj és…
Ez volt az utolsó szó, és utolsó kattanás, majd minden porrá hullott.
Az idő múlandó.