Az arcfestő a tizenhatodik tündérkirálynőn dolgozik. Rózsaszín arc, világoskék lángnyelvek, ezüstös fény a pufók arcon – csillám szállong az ölekbe.

Szomorú igazság
 

Állatsimogató.
A reggeli ködbe hűvös napfény olvad, keresztülvetül a párolgó kecskeszagon, belepi a büfé fadeszkáinak sötétbarnáját. Lány ül kinyitható székben, valahol az állatudvar terméskövekkel kirakott kanálisa és a barátpapagájok között félúton. Az a dolga, hogy macskát, kutyát, tündérkirálynőt fessen a gyerekek arcára.
Önjelölt kecskeszakértő beszél magában. Hallgatósága már zavartan odébb vonta totyogó gyermekét, és más irányba fordult.

Lassú óra elteltével a simogatót egyre töltik az emberek. Visznek répát, almát, perecet és puffasztott kukoricát nejlonzacskóban. Seregnyi tömlőszerű kecske támad.
Sokan hajlott tartásban métereken át osonnak a kiszemelt után, hogy megsimogathassák és betegyék a szájába, amit be kell tenni. Ha leesik, felveszik és újból beteszik, ha ők nem, akkor megteszi helyettük más, aki nem hozott magával eledelt.
Szeretet.

Az arcfestő a tizenhatodik tündérkirálynőn dolgozik. Rózsaszín arc, világoskék lángnyelvek, ezüstös fény a pufók arcon – csillám szállong az ölekbe. A kecskék mekegnek (egynek beakadt a szarva a vasrácsba), a bárányok bégetnek, a papagájok süvöltenek és kövér, szőke gyerekek zokognak fagylaltért. A Nap átkúszott a platánfa másik oldalára, teltebb sárgára érett a fény.
Unatkozók, álmodozók, boldogtalan felnőttek és boldog őrültek lézengnek.

–  De én pattogós cukrosat!...

– Nem, kisfiam. Ha nyafogsz, beváglak a medve mellé. – és a festőlány ajkai végre széles, őszinte mosolyra húzódnak.
Boldogság.