Jelige: Intermezzó – Hazaszeretet a sírig, Őszvégi idill, A Tisza

Hazaszeretet a sírig

     Hoztam magammal egy egész világot,
     Álomerdőket, akácillatot.
     Az én istenem mindennel megáldott,
     Amit csak jókedvében adhatott.
     Siess, én lelkem, ródd le tartozásod
     Ki pazaroljon, ha nem a gazdagok?
     Selyempárnára hajtom le fejem
     És várom, hogy már éjszaka legyen.
               /Kiss József: Intermezzó, 1911/
 

Szeretett hazánkban született,
mátraalji városkában,
itt élte a gyermekéveket:
hithű, nagy zsidócsaládban.
Itt tanult magyar iskolában,
- nagyon szeretett tanulni! -
sokat csatangolt a Mátrában,
odajárt fel… kirándulni.

Szépen fejlődött, növekedett,
- Száguldtak az ifjú évek! -
megismerve a természetet
a rajongójává érett.
Majd kirekesztés-félét érzett,
- különleges kizártságot! -
szívében düh s harag ébredt,
- kerülte a … társaságot!

Regényeibe temetkezett,
főhősökkel azonosult;
mikor „magányba” kényszeredett
befogadásért … nem koldult!!
Ifjú lelkében fájdalom dúlt
- a kirekesztés fájt nagyon! -
tanácsért a rabbihoz fordult,
hogy kínjára gyógyírt kapjon.

Faja bűneit nem értette,
felmenekült a Mátrába;
ám nyugodalmát ott sem lelte,
a hegy maradt csak… barátja!
Nagy költők verseit citálva
elmúlt fájó kizártsága,
nyugtatta patak csobogása;
s habján a fény ragyogása!

Gimnáziumot befejezve,
- család s rabbi tanácsára -
lelkendezve ment felvételre:
Rabbi-képző iskolába!!
Bekerült faja csoportjába,
kitaszítottsága megszűnt,
szervezkedett ellenállásra:
a rendszerrel… szembekerült!!

Dél felé - titkon ! - eltávozott
a börtönt elkerülendő,
Palesztinához csatlakozott:
hol minden zsidó… kelendő!!!
Képzett csővezeték-szerelő,
volt hegesztő és lakatos,
dolgozott, mint csoportvezető:
munkáiban… példázatos!!

Új hazájában házasodott,
- meglelve élete párját! -
társa szintén „kitántorgott”;
otthagyta bűnös hazáját!
Megtalálva az asszonykáját,
- ő is magyar anyanyelvű! -
védte, pátyolgatta családját,
s gyermekük jött: … „bogárszemű”!

Majd, mikor nyugdíjba kerültek,
mindketten egészségesek,
- tétlenkedve sohasem ültek! -
elfoglaltságot kerestek.
A férj múltján töprenkedett.
van-e amit elfelejtett?!
Volt hazájára emlékezett:
a sok jóért!... nem fizetett!!!

Előszedte az ócska ládát,
mellyel régen alijázott;
nézegette „sok” emléktárgyát,
miket ifjan kincsnek látott!
Azokat, mit akkor imádott,
- menekülve is cipelte! -
pár kép, könyv - egyik-másik vásott! -
most sorban kezébe vette.

Egyik könyvvel ment szobájába,
volt „kedvencét” lapozgatta;
annak pár, szép sorát skandálva
ébredt rá a feladatra!
Ötletét ócska könyve adta:
- ez lehetne nagy munkája!
abból népe is tanulhatna
s volt honának még!... használna!

Majdnem kilenc évig dolgozott
megszállottként éjjel-nappal,
ósdi szavakon gondolkodott,
s megvívott az újabbakkal!
Birkózott minden egyes lappal:
törölt, átírt, újrakezdte;
minden elkészült lap diadal,
folytatásra serkentette!!!

A nyomtatás is jól sikerült!
Könyvét kézbe nem vehette:
holtan a sivatagban feküdt,
új hazája ott temette.
Ám zsidóság kincsévé tette
Madách csodás alkotását,
- Ő fordította ivrit-nyelvre:
„Az ember tragédiája”-’t!

Vigyék sírjához e kis verset
s tegyék emlékoszlopára:
hazai kis kavicsok helyett,
könnyebb lesz ott - talán?! - álma!
A „vészben” ott veszett családja,
sok volt városi fajtársa;
bontásra került szülőháza,
hírét őrzi - még?! - … a Mátra!!!

Őszvégi idill
 

Hová tűnt sok szép madár, miért üres itt helyük?!
Legtöbb Afrikában már, ott zengik szép énekük.
Itthon csak veréb ugrál: udvart, utcát takarít;
útszélére varjú száll: keresgél még valamit.
Veréb, varjú: furcsa pár, de - két madár. Kár, kár, kár!
Igazán kár: gyorsan elrepült a nyár!!

Nem hallani dongókat, muzsikáló tücsköket,
nem látni már pókokat: örök leselkedőket.
Védett helyen pincéznek, fészkükön munkálkodnak,
közelgő téltől félnek, s szorgalmasan dolgoznak!
Minden élő kisbogár fészekben már. Kár, kár, kár!
Igazán kár: gyorsan elrepült a nyár!!

Hókává vált a szép rét s színe veszett a világ;
fagyos eső mosta szét tarka virágok szirmát;
kifakult a zöld levél, megroggyant a hetyke szár,
letiporta hideg szél és belepte deres sár!
A természet most - kopár: lefagyott már. Kár, kár, kár!
Igazán kár: gyorsan elrepült a nyár!

Erdő fái kopaszok, földön fekszik dús „hajuk”,
levél nélkül csupaszok s nem hallani sóhajuk:
néhány fenyő s örökzöld: büszkén feszít mellettük;
ám alattuk tar a föld, nem takarja levelük.
A szél, mint barbár hajcsár: sikongva jár. Kár, kár, kár!
Igazán kár: gyorsan elrepült a nyár!!

Később, - vagy száz nap múlva! - míg pihen a természet! -
melenget a Nap újra s minden ismét feléled:
madárdalra - dal felel, fa hozza zöld levelét;
erdő - mező énekel s bogár kezdi életét!
A fagyos tél csak határ, mert fagyban bár: az új vár!
Friss szellő száll: víg tavasz indulhat már!!!
 

A Tisza

Nótákat zengenek szőke Tiszánkról,
ilyet nem ismerek mai hazánkból;
Tiszánk fényes vize Túrral, Szamossal:
mocsárszínű szinte barnás fodrokkal.
Krasznával folyása picit lelassul,
s színének barnája tompábbá fakul!
Tarpánál vívódik, zúg zavarosan,
Dombrádnál álmodik: már mámorosan.

    Partját „kívül” sebzik, vizét mérgezik,
ha hazaérkezik: itt sem kedvelik!?
E folyó lehetne a mi Nílusunk,
de tenni kellene, hogy legyen jussunk!
Adjunk neki teret, vizének helyet:
készítsünk jó medret, amilyet szeret;
ne gátak rabjaként folyását szabjuk:
itthon van, hazatért: hát élni hagyjuk!

Táncol a szép Tisza fenn a Nyírségbe,
most érkezett vissza-szülőföldjére:
járása mutatja nagy boldogságát,
fordul jobbra-balra, úgy lejti táncát!
Rendszerint csendesen, dúdolva táncol,
Néha meg szertelen s vadul viháncol:
ha vad örömében kihagy az esze,
zajos bömböléssel ráront- mindenre!

    Mennyi földünk parlag, „ugarként” pihen,
folyónk medre szalag, ártere nincsen;
e káros ellentét folyónk hibája,
hazánkban ellenség vizének árja?!
Csak kárenyhítésre jut „néha” pénzünk
és tervezgetésre!? Jövőnk nem nézzük!?
Kevesebbet hagyjunk szerteszét „folyni”,
itt kell többet adnunk s másutt spórolni!

Legmagyarabb folyó!… állítjuk róla,
olykor kárt okozó, századok óta:
medrét zsugorgatták, rövidítgették,
majd magára hagyták s elfelejtették!
Szép tágas öbleit lecsippentették,
széles ártereit elkerekítették;
emiatt táncában hogyha meglendül,
mi állunk tócsában: - vize ránk perdül!   
  

 
    Nem törvényt kell hozni folyónk javára,
pénzzel kell áldozni: ez jussunk ára!
De ne csak fecsegjünk, - azt vize teszi!-
tegyünk, cselekedjünk: - visszafizeti!
„Álmodó Tisza-part” szép, régi nóta,
átkozott folyópart: most mondják róla!
Hogyha lesz gazdája a folyópartnak,
Tiszánk majd használna – minden magyarnak.