Az elhajított kő legendája - Szegedi Szabó Béla Azúrpajzs kötetéről

"Pár napja kezembe nyomtak egy verseskötetet. Aki tette, nem felelőtlen ember. De azt korántsem sejtettem, hogy ujjaim képtelenek lesznek engedni a fogáson. Magamnál tartom, hordozom szobáról szobára, járműről járműre, hogy felüssem az általam felkarcolt tér különféle pontjain. Mit tagadjam, megrendített." - Hegyi Botos írása Szegedi Szabó Béla új verseskönyve kapcsán.

Az elhajított kő legendája

Szegedi-Szabó Béla: Azúrpajzs

„Szeresd mi lakatlan –
Mit Ég szült e karcos földtekén.”
Sz. Sz. B.

Egyetlen érintettség létezik: a halál.

Pár napja kezembe nyomtak egy verseskötetet. Aki tette, nem felelőtlen ember. De azt korántsem sejtettem, hogy ujjaim képtelenek lesznek engedni a fogáson. Magamnál tartom, hordozom szobáról szobára, járműről járműre, hogy felüssem az általam felkarcolt tér különféle pontjain. Mit tagadjam, megrendített.Jövőbeni sorsa persze az lesz, hogy felrakom a polcra a többi közé. De nem csak úgy szimplán a „többi” közé. Hanem azok sorába, kiket kiválasztottam, kik kiválasztottak – nem nagy a felhozatal, leginkább személyes töredékek ezek a legkülönfélébb korokból. Az egyiptomi újbirodalomból, a hellenizmus korából, még aztán távol-keletről úgy Kr. előtt a 6. század felé, de akad itt szufi, dél-amerikai, európai is jónehány: Hölderlin, Rilke, Kavafisz. Nem sok, ha a világirodalmat nézzük. Egy a közös bennük. Bármikor megérintenek – akár a hattyú nyakának íve, ahogy a vízre hajol, egy golgotavirág, amint először pattannak szét szirmai, egy gregorián ének, katedrálisban fölcsendülésekor.
Egytől egyig tökéletesek.

Egy magányos, friedrichi alak üldögél a kövön. Nem tudni, hol, de az bizonyos, csak kicsit magasan, talán Albionban, a montgomery-i kastély romjai között, esetleg a sankt galleni katedrális tornyában, vagy Amerongse hegyén, Utrechtől délkeletre, s még az is megeshet, hogy Firenzében, a Campanile Giotto csúcsán, netán az attikai fennsíkból kiemelkedő mészkősziklán, az Akropoliszon. Oly mindegy.
Ami nem az, az időjárás. Bárhogy csűrjük-csavarjuk, december van, s szitál a köd.
Távolabbra semmit se látni, csak néhány levéltelen grafikát, kőélt, közelebb meg algák, zuzmók fluoreszkáló miniatűr kertjeit. Minden egyneművé válik, a víz felissza az alakzatokat, élőkben, holtakban nem válogat, valahol színek és szagok kioltottságában, szürke páraszagban lüktet mind. Ekkor a magános alak köpenyzsebébe nyúl, s kiemel egy régről hordozott, apró kavicsot.
Szeméhez közelíti, vizsgálgatja. Közel-távol egyetlen bizonyos. Rajta rajzolatok. Ember ejtette volna őket, vagy a sebző idő? Itt és most egyre megy.
Amint színe, alakja, fajsúlya is lényegtelen. Ami nem, az eszményi formába zárt irtózatos belső feszültség. A gravitáció legyőzésének vágya. A kéz melegét lassan átveszi.
Darabig még szorongatja. Aztán egyetlen, magától értetődő mozdulattal a távolba veti.

„A szürke horizont mögé kell hajítanod
Elfér a markodban
Tedd mindezt helyezkedés nélkül
Egy mozdulat az egész

Célozz jól”

Egyetlen érintettség létezik: a halál. Oly biztosan pulzál a kavics titkos vágyában, önmaga feladásában, mint mondat végén a pont. „Media vita in morte sumus”: az élet közepében is a halálban vagyunk. Amint nem szorongatod tovább, s megcselekedted, amit érte egyedül tehettél: lendületet adtál neki, eljő az első pillanat, mikor a néma, sötét kő felfénylik, s énekelni kezd. Először ebben az antifónában, melyhez a választ te magad adod, felidézve Dadogó Notker sankt galleni szavait.
És csak röpül, röpül töretlen ívvel, Ariadné láthatatlan fonalán első célja felé. Ahogy közelebb ér, a ködből kibontakozik Ő, egy sírkő sziluettje. Rajta hat betű: Lord H. E., s számok: 1582-1648.  Majd széttörve a hantot, egy arcra világít, mely mint a tied. Az arc viselője zöldellő erdőben fél oldalvást fekszik, jobbjával támasztván alá fejét, honnan az alkimista biztos pillantásával egyenest a szemedbe, lelked mélyéig tekint. Majd szavalni kezd… alig érthetően, de lassankint megértesz egy-két szót: Költészet, Filozófia. Szépség, Igazság, Isten.
Ekkor a fák tövében heverő lord hirtelen megpillantja a felé száguldó követ. Ajka felfénylik, s tovább már hozzá énekel:

“Black beauty, which above that common light,
Whose Power can no colours here renew
But those which darkness can again subdue,
Do'st still remain unvary'd to the sight,

Are with the night so perished and gone,
That of their being there remains no mark,
Thou still abidest so intirely one,
That we may know thy blackness is a spark
Of light inaccessible, and alone
Our darkness which can make us think it dark.”

Az időkön átszáguldó kavics elnyeli a szavakat, s dallamokban-képekben-versekben válaszol.
Fényes tükrében emberi idők fosszíliái sejlenek föl, kegyetlen, klasszicista pontossággal, csillagok éles geometriájával, szférák kontrapunkt, orfikus zenéjével. Elébb Anglia tájait idézi, felszínre vetve egy greenaway-i rajzolót, ki mögött egy meggyilkolt Herbert árnya tűnik fel. S már Shakespare viharja közeleg és benne sorban a többiek, északról, nyugatról, s délről, ködtől csatakosan, majd megszáradva a kavics szelében.
Dürer grafikája, Domenico, Vermeer, Hammershoi, René Magritte festményei, gótikus katedrálisok, Stuart Mária, s a klasszikus alakok, Paris, Theseus, Ariadné, egy Marcus Aurelius. Orpheus, kinek hogy a kegyetlen telű Thrákia partjára vetődik, már csak levágott feje, s kitharája énekel Hádészról. És talán egy helyütt, hínárok ölelésében megcsillan Ophélia túlvilági alakja is.
Közben végig szól a muzsika. Az antifóna után, mintha gregoriánok egyszólamú, majd Guillaume de Machaut, Josquin des Prés, Palestrina, Gesualdo többszólamú kórusai csendülnének föl, hogy őket Bach-passiók, s Purcell Dido és Aeneása kövessék. Aztán fölsikolt egy wagneri hattyú éneke is, Lohengrin hattyúja, de mögötte ott jegyzetel távoli honába meredve Dijk Hoogs is.

Mindez persze sejtelem, ahogy minden e szívig érő homályban. Számtalan alakzat, számtalan ábra, mint fölkúszó folyondárok tendrillonjai egy gótikus rózsaablakon.

„Ha majd a benti
Űr végre megtelik:
Látni fogsz –

Érett, kerti lombok.”

Végül megérkezik az erdőben fekvő H. E. arcához, az egyetlen tükörhöz. Darabokra töri, hogy a lehulló szilánkok mögött már oly távol legyen, hogy a ködben ne tűnjön egyébnek annál, ami: puszta ég szülte kő. Aminek nem létezik egyebe, csakis múlttól átvilágló jelenvalósága, jövője pedig? Azt már nincs szem, mely követhetné, hisz

halálon innen (s túl?), fátylak között, a szellem tisztásában csak a jelen pillanat létezik –
melyben a magányos friedrichi alak a földről fölvesz egy másik kavicsot, a zsebébe helyezi, s összébb húzva köpenyét, az emberek közé visszatér.

Hegyi Botos Attila

Szegedi Szabó Béla honlapja.

A Zetna honlapja.