Az ősz ma, nézd meg, épp bokáig ér.
A szeptemberre külön színvilág van:
összekutyulva barna és fehér,
rumos kóla egy részeg indiánban.
Závada Péter versei

 
Ez az állat nem állat, csak látszat,
vagy emberi maszk. Ahogy a festő ujja érinti a vásznat.
Ez az állat nem él, hanem létezik. A templom lépcsőjén
vért iszik, vagy összeteszi a két kezit.
(Jász Attila: archaikus )

Aki elmegy
meghal egy kicsit
de nem ellentéte annak
aki marad él csak sajátságos esete

ki bírja el az ég
lombhullató súlyát
nem emel fel
rám nehezedik az áldás
lefegyverez a védtelenség
ahogy a fűszál
begyűjtve minden fényt
nem kerüli el a kaszát

 
Én, aki helyesen élek, mert hely nélkül, tehát helytelenül,
belehelem a lelkemmel az időt, hogy
fogyjak, fogyjak, fogyjak.
És az is igaz, hogy nem eszem.
(Jónás Tamás: Vasárnap)

"Megtisztel a fényképmosolyával, a kezét
elrendezi és beáll egy új pózba. Beszél?
Nem mond – kijelent, mondata lózung, frázis.
Kincstári plakát, letépi, felkapja a szél."
Prágai Tamás versei

Bora. Ismeretlen költő a XXI. századból. Mielőtt bárki szerepjátékra gyanakodna (s méltán, hiszen ismerünk hasonlókat előző korokból is): Borát az interneten találtam. Hogy költő, azt tudom. De hogy ki is ő valójában - azt nem. Egyáltalán nem. Levelezünk, Bora meg én. Néha hosszú, máskor szakadozott üzeneteket váltunk, s mostanában megtisztel a verseivel is. Nem akar költő lenni; pontosabban irodalmár. Talán nem is az. Csak egy ember, aki képes a nyelvet önnön belső formáihoz igazítani. Kristály és szövet: ilyen a nyelve, mert ilyen a lelke matériája is. Tehát költő. Nem irodalmár. (M.E.)

 végigmegy testében az éjszaka minden újabb rándulással közelebb visz megtelik idővel és nem térít el még a hatsávos főúton a forgalommal szemben sem a reflektorok bénító fényében megriadt szemmel csak a holnap reggelhez képest van mindig hidegebb mikor már nincs közelebb
(Baki Júlia: Szövegparaván)

 
minden hajnalban
 
október hatodika van

A vesztőhelyre sáros út vitt
és kikericsek kékjei.
Száz év, s meghaltam volna úgyis –
vígasztalódott Vécsey.
Láhner György sírt s a földre nézett,
Damjanich szekéren feküdt,
Leiningen felmentő honvédek
árnyát kereste mindenütt.

 
 a dolgokat észlelő
elme az énünk
és az észlelet valami
gyökértelenül más
és az istenek belépnek
kettősségünk kapuján
és a diófa gyümölcse
s levele lehullik
(Debreczeny György)

 
Gyere, gyere hát, kis bolondom,
mindegy, minek a kapcsán mondom,
hogy túl az élet- s halálrenden
harmadik létem én teremtem

Panelek vacsoraszaga ülepszik,
a katángok kékje csenddé csukódott,
a homokozóban kéznyomokká lettek a gyerekek
és a mocorgó hajléktalanok
szíve fájni kezd.
(Rónai-Balázs Zoltán)

és az angyal nem tudhatta, mi vár rá a földön
tapasztalata nem lehetett
a lélek és test mélységes, forró titokvirágairól
a rózsaszirmokból horgolt függönyök mögé
bepillantani lehetetlen
(Tóth Erzsébet: Visszament angyalnak)

 
 
Te a jövődet ajánlod nekem,
én meg azt mondom hogy tiéd a múltam.
Minden kincsünk a másik fordítottja.
Mért szeretjük egymást ily tébolyultan?

 
 
 
Ki szeretetet csak szavakkal mímel,
kínok közt térdel – mondod – nem szabad,
csend gyíkja elébe hiába szalad.

Faludy György élete utolsó öt esztendeje nemhogy eseménytelen csendességben telt volna, hanem merőben új szakasza kezdődött egy szerelemmel, az ő „hangos feleségével”, ahogyan a költő nevezte kedvesen rajongójából lett társát. Faludy Kovács Fannyval erről az időszakról, valóság és mendemondák viszonyáról be­szél­get­tünk.

 
 
---------------------------------------

"és egyre nyúltam, magasodtam
s egyúttal összezsugorodtam
és töpörödtem, mialatt
nőttem, mert gyilkos sem lehettem
úgy, hogy ne legyek áldozat,
s végül hunyt szemmel látni kezdtem
a kisegérben magamat."

 
 
 
 
Derű számomra, nem ború,
hogy olcsó lett a háború,
s már csak napi egy-két fiút
vesztünk, aki aknára fut
vagy orvlövész golyó talál.

 
 
 
Ami fogyott, az volt hamis.
Találkozásuk a betelő
arányok idejére esett.
Vergődhetett volna ellene,
ereje volt, de tudta, nem lehet.