Mitől válik az ember hétköznapivá? Szembetűnő különbségeink miatt leszünk egyedivé, vagy hasonlóságainkban rejtőző eltérések adják páratlanságunkat? Szilágyi-Nagy Ildikó novelláskötete ezt a rést térképezi fel megszokottnak látszó, mégis egymástól nagymértékben eltérő szereplők történetein keresztül.

Jóna Dávid versbeszédének izgalmassága többek között abban rejlik, hogy a populáris és a magas kultúra közötti határ összemosódik, s ahogy Tóth Krisztina is utal rá a kötethez írt előszavában: nem riad vissza a regiszterek frivol keveredésétől sem. A Szlengben a versszakokat létrehozó, látszólag öncélú játék azonban gyorsan magunkhoz térít bennünket az utolsó strófa szomorú igazságának megjelenítésével, előre vetítve a világszétmozdulás minden negatívumát: „Nem is értem, groteszk világ / napszemcsimet felteszem, / elsötétült ez a világ, / elsötétült teljesen.”

Megszoktam már, hogy a lombhullás meglepetéseket hoz. Új tanév, új osztályközösségek, nem ritkán új iskolák, ahol hosszabb-rövidebb ideig dolgom van. Amikor pedig a felsorolt meglepetések nem hatnak az újdonság erejével többé, felbukkannak az apró, váratlan helyzetek, amelyek lehetnek kellemesek és rosszak egyaránt. Őszutón gyakran veszem le a polcról Bereményi Géza összes verseit. 2016-ban, a művész születésének hetvenedik évében adta ki a Magvető. A kötet révén értettem meg, hogy Cseh Tamás dalainak majd minden szövege egy Bereményi-vers.

A kötetcím rögtön fókuszba állítja a XX–XXI. századi magyar irodalom nagy témáját, az apát és az apátlanságot. Ami azért is különös, mert nem mindegyik novella hőse „apátlan”, nem mindegyik szöveg tematizálja nyíltan az apátlanságot, nem olvashatunk ebben a remek kötetben klasszikus apakeresős történeteket.

„térképet készítek, tudatelőtti / tájakról, tengerekről” – Deres Kornélia harmadik verseskötete, a BOX, egyidejű barangolás az emberi psziché fantáziatájain, alámerülés a tudati tartalmakba és szembenézés a múlttal.

Tóth Máriának a bukaresti Kriterion Kiadónál 1979-ben megjelent, A futár halála című regénye negyvennégy év után új szerkesztésben látott napvilágot, ezúttal Budapesten. Két évvel ezelőtt, amikor aradi otthonában meglátogattam az írót, nem sejtettem, hogy életre szóló élményben lesz részem. A dedikált regényt magammal vittem Barbadosra, és együltömben elolvastam. Napok múlva visszalopakodtam a történet színhelyeire, a történelem emberi tragédiákkal zsúfolt folyosóira, a szereplők sorsát görgető idő ösvényeire, és nem tudtam a hangulatuktól megszabadulni.

Azokra a napokra emlékszem a legélesebben az életemből, amelyeket külföldön töltöttem. Amikor az idegen környezetben sem a hangzás, sem az illat, az íz vagy struktúra nem volt ismerős, amikor kicsit újra kellett tanulnom a valóságot. A jó irodalom ugyanezt tudja, újraalkotni a világot, új körvonalakat festeni és néven nevezni az ismeretlent. Külföldi szerző esetében a rácsodálkozás még nagyobb lehet. Az „ismeretlenbe vetettség izgalma”, a „minden perc jelenidő” extázisa egy alkotói univerzumba való belépés által is megélhető.

Rég volt már számomra ilyen hátborzongatóan ismerős és otthonos elsőkönyves szerző világa, mint Fehér Csengéé. A Kibomló test című vékonyka, ám annál velősebb novelláskötet már a nyitó történetben, a Burjánzásban egyszerre idézi meg a cronenbergi vagy lovecrafti testhorror popkultúráig indázó zsánerét, vagy William S.

A semmi és a minden távlatában nehéz identitásunkat mederben tartani: meddig tartok mint ember, s hol kezdődik a fa? Kinyilatkoztathatom-e a nem emberinek a fájdalmát? Nyújtózkodhatok-e az ég felé? A 2018-as Szégyenhez képest Muszka Sándor legutóbbi kötete, az Idegen állat az emberként létezést nem az elkerülhetetlen halál felől fosztja meg kitüntetettségétől, hanem a semmi és a minden tágasságában. A két véglet dialektikájában egyik fél sem kerekedik felül. Muszka „a semmi ellen a mindent” (Séta) hívja, ugyanakkor a minden kellemetlen szegletén elborzadva azt kérdezi, hogy: „Ugye ez itt még nem az a genny, a kín, / ugye ez itt már a semmi”. Talán ennek az oszcillációnak a végigkövetésével oldható fel legkönnyebben a versek tömörségéből adódó meg-megbicsaklás és a kötet hangulaton túli értéke.

Gyerekkorom már-már elfeledett emlékeit ébresztette fel Mezey Katalin közelmúltban ismét kiadott meseregénye, ami az életműsorozat darabjaként megújult külsővel látott újra napvilágot.

Fölmerülhet a kérdés, hogy sokszorosan fölpörgetett életünkben van-e még helyük a meséknek. Korunk ifjúsága fogékony-e a megélt valóságtól távoli világra, ahol három nap egy esztendő, sárkányok és boszorkányok testesítik meg a gonoszt, és a főhősnek minduntalan kemény próbákat kell kiállnia?

A két éve megjelent kötet lírai párbeszédeket tartalmaz, amelyben a versek úgy fonják át az előre-hátrautalásokkal az egész könyvet, ahogyan a csillagképek az eget. Összesen 88 művet olvashatunk, amelyekben Jóna Dávid reflektál Baranyi Ferenc kiválasztott műveire. Az oldalakat lapozva egyre bizonyosabbá válik, hogy ahány vers, annyi reflexió. A diverzitás remekül áthatja a könyvet, a reflektív változatosság pedig folyamatosan ingerli az olvasót, hiszen egyik műnél sem lehet előre tudni, mire számíthat az ember, milyen megközelítésből hallhatjuk a választ. Ez a vibrálás végig érezhető olvasáskor.

A halált sosem érezzük magunkénak, mindig csak más halhat meg, ezzel a gondolattal nyugtatjuk magunkat lefekvés előtt, ennek a gondolatnak örülünk reggel, amikor felkelünk, hisz bebizonyosodott, hogy így van. A halál pusztán egy gondolat, távoli kép, amit nem hagyunk kirajzolódni, nem akarunk tudomást venni róla, nem törődünk vele, és úgy élünk mindennap, mintha halhatatlanok lennénk.

Mind olvasunk meséket, illetve mesélünk – legyünk bár önfeledt vagy felnőni vágyó gyermekek, netán gyermekké lenni vagy gyermekünket elringatni, Uram bocsá’ tanítani vágyó felnőttek. Következésképp mindnyájunknak van otthon, a kis lelkünkben (vö. privát kultúrtörténeti mátrixunkban) egy egész állatfarmra, sőt: állatkertre való mesebeli jószágunk. Ezek akkor is ott futkároznak, táplálkoznak, üzekednek bennünk, ha ennek a hétköznapok mesterségesen mesétlenített, valóságnak csúfolt, groteszk haláltáncában épp nem is vagyunk tudatában.

Szombat este volt. Kolozsváron biztos léptekkel járt az ősz. Délelőtt a Magasságok és mélységek című drámát tűzték műsorra. A veszteségeket és gyászfolyamatokat bemutató film elgondolkodtatott, nehezen tudtam a hatása alól szabadulni. Erőss Zsolt hegymászói teljesítménye mind a magyar, mind pedig a világ sporttörténelmében maradandó. A dráma nem kizárólag a Hópárduc halálának körülményeire fókuszál, hanem arra is, hogyan építi újra életét a két kisgyerekkel özvegyen maradt Sterczer Hilda.

Napjaink zsongó világában helyét kereső, keresztutak sűrűjében tévelygő, önmaga elé is akadályokat állító, s közben civilizációs viszketését vakargató ember kétségeit, tapogatózó próbálkozásait vetíti elénk Halmosi Sándor új versgyűjteménye.

Elegáns és visszafogott ez az üvegzöldszínnel keretezett jubileumi képeskönyv. Elegáns és visszafogott a kiadvány borítóképén látható, elmerengő 31 éves költőnő is. A kép az irodalmi fotóiról ismert, többek között a Babits családot is fotografáló Wachter Klára műve, aki a Szárazvillám kötet nagyon szép, ikonikussá vált portréját is készítette.

Gyászmunka. Elengedés. Sorsromkocsma. Emléklevitáció. Dezillúzió. Ehhez hasonló pótszavak jutnak eszembe Szálinger Balázs számlakönyvét (bár ezt a kört ő fizeti) olvasva, de emiatt senki, legkevésbé ő, ne gondoljon semmi rosszra. A költő csak az igazat írja – álmainkról, tetteinkről, kifosztatásainkról és szétfoszlásunkról.

Egy alföldi kisvárosban valami rendkívüli történik: a fák idejekorán lehullajtják a leveleiket. Krusovszky Dénes új regénye pedig ennek a természetellenes folyamatnak jár utána.

Kevéssé ismert – bár annak, aki hallott már a meseterápiáról, nem annyira meglepő –, hogy a mese eredetileg a felnőttek műfaja volt. A régi időkben, amikor még telente a fonóban gyűltek össze a falubeliek, és a gyerekek már aludtak, mesékkel szórakoztatták egymást. Elsősorban a férfiak meséltek.

Bizonyára minden kisvárosban, településen fellelhető az a helyi költő, aki megverseli/verselte a hely sajátosságait.