Hó van. Havak. Január eleje. Téli gumi nincs. Az utakon jégbordák. Másutt átfúvások. Megint másutt szűz, érintetlen hó. Az utakon. A Skoda becsületére legyen mondva, jobban helytállt, mint a KPM. Néha kiszállunk Császárral: lapát, kapa, Skodaringatás. Ez úgy néz ki, meg kell ringatni a kocsit, hogy átcsusszanjon a jeges gödrön, ami ragaszkodik hozzánk. Császárhoz, a kor sztárírójához, a rendezőhöz, egy későbbi kor bajnokához, Firinchez, ötvenhat hőséhez és megtorlásainak elszenvedőjéhez, aki alszik, néha felriad: fázik a lábam, és hozzám is ragaszkodik, hozzám, aki viszont látványosan nem ragaszkodom a jeges gödörhöz!

Tandori Dezső, aki a múlt év végén töltötte be élete hetvenedik esztendejét, március 15-e alkalmából idén megkapta a Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét a Csillaggal. Örömmel gratulálok az elismeréshez.

Az élet telve van kis halálokkal. Ilyen nem csupán a szerelem, hanem az evés, az alvás, a felejtés, a tevékenység és a tétlenség. Ahogy a világmindenség minden teremtményében éli életét, úgy bennünk is. Ahogy bennünk is él, születik, tapasztal, tágul ez a mindenség, úgy bennünk is halja kis halálait is.

Csak annyit érünk, amennyit magunkba,
mit nékem a hazugság glóriája,
a munka.
Mit a csaló próféták csácsogása,
nem alkuszom én semmiféle rúttal,
se a labdákért ordító tömeggel,
se számarányokkal, se Hollywood-dal.

Miközben barátommal sétáltunk az éjszakai úton arra gondoltam, hogy az én álmom mindig az volt, hogy Magyarország egy hatalmas kert lesz majd. Virágzó, termő, erdős, tisztásokkal teli kert. A Hold élesen tűzött be a fák közé, a zsennyei kert fái már ott sustorogtak mellettünk, s mi elértük a „Szabadság teret”. Mi lenne vajon az igazi szabadság?
Nemde az, ha az ember hozzá méltó körülmények között élhetne és alkothatna, szerethetne, dolgozhatna és pihenhetne. Oly sok évszázad harca a magyar szabadságért, tulajdonképpen nem volt más, mint az emberhez méltó életért való harc. Az emberhez méltó életet csak a család és a családhoz méltó tér nyújthatja, melyben az élet kihajt, virágzik, és terebélyesedik.

Milyen a költőnő? 1. Ledér, mint amilyennek Weöres Sándor leföstötte a Pszichében, viszont annyira azért nem tehetséges;  2. Szemüveges, csapzott veréb, egyik hóna alatt Hegel, másik hóna alatt Pilinszky, a szíve férfiszív;  3. Depressziós-alkoholista-kurva.
Női, írói, költői identitáskereső jegyzetével köszöntjük születésnapján Rapai Ágnest

Belétek fáradtam, fiúk. Ölitek egymást, ahogy annak idején az útált kommunisták. Szidjátok őket, de majmoljátok az ócskaságaikat. Szerettelek benneteket, de már egyikőtök sincs közel a szívemhez. Attól féltem, ott lesztek a versszentelőn, ott Tóth Erzsi vagy Szervác mellett, mögött, parlamenti eleganciában, vagy lezseren, csak úgy szvetteres fogcsattogtatva. És nem tudom, mit mondhatnánk egymásnak, azon kívül, hogy... és lám, már ezt a hogy-ot sem tudom lefordítani kiszolgáltatott emberi nyelvemre...

Részben időmegtakarítás, részben költségmegtakarítás, részben a játékos rövidítő-kicsinyítő ösztön korláttalan kiélése már az sms-korszak kezdetére felülírták az archaikus magyar helyesírás szabályait és a kőkorszaki nyelvi sztenderdeket. Eltűntek a nagybetűk, ugyanakkor a kettőshangzók és a fonetikus formák (tucc, lácc, vattok) teljességgel kiszorították az igei személyragok elemző elkülönítését (tudsz, látsz, vagytok stb.). A vok egy-két évtized alatt teljesen anakronisztikussá tette a „vagyok” formát, az akadémikusok pedig ugyanazt tették, mint mindig: jajveszékeltek, nyelvvédő cikkeket írtak, majd kénytelen-kelletlen tudomásul vették az újonnan kialakult kész nyelvi tényeket.

"Ember az, aki gondolkodik maga és a világ felől, aki a jelen pillanatban él, tehát aki van. Az elsődleges baj az, hogy a magukat művésznek nevező, gyenge idegzetű emberek is alszanak, hasonlóan mindenki máshoz. Alszanak, mert a múltra és a jövőre koncentrálnak. Legtöbbször a jövőre: valami újat akarnak létre hozni, ami nem aszerint új, hogy "olyan még nem volt", hanem aszerint új, hogy "jobb és szebb" minden eddiginél. Ez a kor betegsége, a neofília." - írja a fiatal szobrász, Retkes Máté tárcájában.

Ha az ember teljesen őszintén nyilatkozik meg: az a botrány. Ha az ember intelligens: az a botrány. Ha az ember akkor, midőn követ szórni, vért hányni, pucérra vetkőzni sikk és divat, nem emel kezet másra, nem mérgezi magát, emberként viselkedik: az a botrány. Ha mindenki alszik, s te éberen élsz: az a botrány.

Xishuangbanna a tea természetes termőhelye, s ennek megfelelően az ősi teatermesztés és -fogyasztás is hozzá kötődik. A Laosz, Vietnám és Yunnan tartomány közötti területen emelkedik az a hat magaslat, amelyeket, eltérő sajátosságaik okán, a 18. századtól a hat nagy teahegynek neveztek el, s bár mára a híres teatermelő helyek száma ennél több, az emlékük nem kopott el. E hat helyről származó teákat együttesen hegyi puerh teakánt terjesztették el és tették ismertté a hongkongi teát kedvelő ínyencek.

​​​​​​​De a hozzászólások közül nekem a már idős és súlyosan beteg Edwin Morgan, skót „Makar”, vagyis az első skót nemzeti koszorús költő mondandója keltette fel a figyelmemet. Morgan a magyar költészet jeles fordítója, pár éve kis József Attila-kötetet adott ki, de sok más költőnket is fordította Petőfitől Illyésig. Nem tudom mennyire királypárti, de az biztos, hogy költészet-párti, mert itt a Poet Laureate tisztségének folytatása mellett foglal állást. Ezt azzal indokolja, hogy „jó lenne az embereket arra emlékeztetni, hogy a költészet még létezik és van szerepe”, s hogy a költő néha nemzetének fontos hangadója, szószólója is lehet. Morgan itt történelmi példával él és – Petőfi Sándorra hivatkozik! (Kicsit általánosítva, mert arról beszél, Petőfi a magyarokat „az orosz és a német iga alól” akarta felszabadítani – orosz elnyomás, mint tudjuk, 1849-ben csak egy hadjárat erejéig érvényesült).

A tapasztalat szerint, ha a viharokban ekkora szobor eldől, s tűnik el a felvert porban a szem elől, csak az állványzat újraépítése sok tízezer órát, sok száz embert igényel. Ki tudja, jut-e erre igény, erő, akarat, pénz valaha a megváltozott világban?

Hogy kezdődött ez az egész? Mit kezdtem el olvasni és mikor? Mi jött azután? Miért olvastam? Miért lettem költő? Mit nevezek költészetnek? Hogyan vettem észre ma reggel, amikor front van, amikor a tavasz előtt még utolsót rúg belénk a tél, hogy egy könyvtárban élek? Vajon a könyveken keresztül nem holt emberekkel társalgok-e napra-nap?
A Látható könyvtár a timpanon, amit Hegyi barátommal szereltem össze, itt áll mellettem. A könyvek sok év gyűjtései, nem túl sok könyv tehát, de a munkához elengedhetetlen alapállást biztosító művek ezek mind, mint Cholnokytól A Tenger, vagy költészet az ókortól a kortársakig, vagy Buddháról szinte minden, vagy a jávai gyűjtés. Ezek az én Látható könyvtáramnak valódi értékei. De hogy is kezdődött mindez?

"... a válság általános, nemcsak a vajdasági magyar irodalomra vonatkozik. [...] Szerintem nem rossz dolog, ha egy bádogos vagy egy péksegéd írással foglalkozik. Nem szabad úgy ítélni, hogy eleve provinciális, dilettáns. Más lesz majd az irodalom elbírálása, értékelése, mert a folyamat afelé tart, hogy az olvasás a kiváltságosok privilégiuma lesz. A világ egyfajta analfabetizmus felé halad, általános írástudatlanság fenyeget."

Volt ott egy hangulatos kis vendéglő, a Hades, ahol este mécses égett minden asztalon, a levegőben kavargott a cigarettafüst, és egyszer egy hónapban az egyik sarkot kisajátította magának az író fiatalokból, 1956-os menekültekből álló társaság. Nem mondhatnám, hogy a Hades tulajdonosa rajongott értünk, hiszen hangosak voltunk, és elég keveset fogyasztottunk. De remekül éreztük magunkat. Czigány Lóránt merült Zoltánnal nagy vitákba, rájátszva a nemzedéki különbségre, a várostervező Huszár László adta elő világpolitikai elgondolásait, a költő Siklós István hümmögött a szakállába és fújta ránk szivarja füstjét.

Vajon milyen volt a Hegy Öregjének arca? Honnan kerültek erődjébe azok a fiatal harcosok, akik megtapasztalták a mesterséges mennyországot, hogy aztán visszakerüljenek onnan, s életük hátralévő részében hangtalan harcosokká, vagy ahogy ma mondják orvgyilkosokká legyenek? Milyen volt az éjszaka és milyen volt a nappal ott, Keleten, évszázadokkal ezelőtt az asszaszinok között? Milyen volt egy asszaszin álma?

Chicago után Obama ellátogatott Kenyába, majd a Harvard Law Schoolban tanult, ezen a kitűnő amerikai egyetemen szerzett világszerte megbecsült diplomát. Tette ezt a kilencvenes években, amikor én már régen az angliai Cambridgeben tanítottam, jóllehet vagy harminc évvel korábban egy évet én is eltöltöttem a Harvard egyík kutatóintézetében. Gondolom, a jogi kar könyvtárán kívül Obama néha benézett a Harvard egyetem legnagyobb könyvtárába, a Widenerbe is, ahol egykor én egy fontos tizenkilencedik századi lengyel költő életművén dolgoztam (pár évvel később könyv is lett belőle). Mindenesetre mindketten mélyen beszívtuk a massachusettsi Cambridge levegőjét, a harvardi ösztöndíjnak köszönhetően szépen gyarapítottuk tudásunkat – Obama a politikában, én az irodalomtörténetben hasznosítva azt. Ez lenne tehát a negyedik vonatkozási pont.

Tegnap egy barátom elküldött nekem egy filmfelvételt, amely a svéd archívumból került elő. A film 1936-ban készült és Budapest a témája. Az a Budapest, ami talán soha nem létezett, de ha soha nem létezett, akkor miért ilyen vonzó és szép ezen a régi felvételen? Miért tűnik úgy, hogy az a Budapest, az a régi főváros élhetőbb volt, szebb és vonzóbb, s a magyar szívhez közelebb állóbb? Mi történt Budapesttel? Mi történik ma Budapesttel?

Egyszer találkozunk a harmincöt év alatt: Szerváccal, talán éppen Zalánhoz befelé, meglehet, ekkor már ő a Kortárs versszerkesztője. Befelé a Kortársba, az emeleten az ÉS szerkesztősége, az épület előtti járdán, Alföldy Jenővel ballag. Váltanak néhány szót Szerváccal, én kitolatok a képből, aztán el. Alacsony, Lenin-szakáll, fakó haj, mélyen ülő, figyelő szempár. Amúgy semmi érdekes. A Szajla nem látható.