Kevés az olyan színházi produkció, amely pátoszmentesen, az agyonhasznált kliséket mellőzve idézné fel az 1848–49-es forradalmat és szabadságharcot. A Kolozsvári Állami Magyar Színháznak Tudunk ma ünnepelni? című verses-zenés összeállításával azonban sikerült egyedi módon emlékeznie a márciusi ifjakra.
Teltházas stúdióterem, ünnepi hangulat, a közönség inkább az idősebb generációból tevődik össze, a fiatalok valamiért távol maradtak, bár elvétve akadt egy-egy ifjabb érdeklődő is.
Albert Júlia színművésznő rendezése Petőfi, Jókai, Mikszáth naplórészleteire, a szabadságharchoz, a magyar identitáshoz kötődő költeményekre, zenei betétekre alapoz az 1848 március 15-én történtek felelevenítésekor. A színházi beharangozóból kiindulva az ünnepi összeállítás nem tartogat különösebb meglepetést a néző számára. Aki eljött, amúgy is inkább a nagy történelmi momentum előtt szeretne tisztelegni, a szórakozás ilyenkor nem föltétlen elsődleges szempont. De már ez előadás kezdeti perceiben kellemesen csalódunk. A díszlet minimalista, asztalkák, rajtuk kávéscsupor és korabeli gyertyatartó gyertyával. Talán a Pilvax kávéházat idézi, de nem föltétlenül szükséges a múltba menni. Az egyszerűség ellenére ünnepélyes hangulatot sugároz, pátosza azonban giccsmentes.
Ki-ki elfoglalja a helyét az asztalkáknál. Petőfit Molnár Levente alakítja, Jókait Viola Gábor, Mikszáthot Farkas Loránd viszi színre. A színművészek hitelesen adják vissza a nagy alkotók karakterét. Naplórészleteket hallunk, amelyeket a narrátorok (Salat Lehel, Laczkó Vass Róbert, Dimény Áron) összekötő szövege igazít a történelmi valósághoz.
Az egyórás produkció első része a múltra reflektált. A műsor második felében viszont sokkal inkább aktuális politikai, társadalmi és művészeti kérdésekre kaphattunk választ, illetve arra is rádöbbenthettünk, hogy az elhangzott szövegek – tizenkilencedik és huszadik századi klasszikus költőink versei – ma is milyen sokatmondóak a magyar ember számára. A kortárs líracsokor, Egyed Emese, Tompa Gábor, Kovács András Ferenc és Márton László alkotásai, szervesen kapcsolódtak a nagy elődök gondolataihoz.
Az egyik legintenzívebb versélményt Szőcs Kálmán Én úgy tudom című verse nyújtotta Molnár Levente tolmácsolásában: „Én úgy tudom, hogy Petőfi győzött Segesváron, / Nem zúgtak el holtteste fölött kozáklovak, Én úgy tudom, Puskin lelőtte ellenfelét, / Hazatért aztán, szerényen mosolyogva, / Én úgy tudom, hogy megállt a tehervonat, / Attila felkelt, leporolta a ruháját, / S csendesen hazament. / Én úgy tudom, a költők sokáig élnek, / Bár nem lesznek elnökök s hercegi miniszterek, / Én úgy tudom, a költők erősek, és nincsen hatalom / Szemük, szavuk, szerelmük ellen. / Én úgy tudom, a mesék valóra válnak, / Én úgy tudom a költők sokáig élnek. /És hogyha mégis tavasz ellen /Csalni, tiporni harcra indul szajha-indulat, / A szobrok sorra útra kelnek, / És áll a fel, és itt is, ott is felzeng az ének, / S talán költővé válik minden ember, / S a szobrok sorra útra kelnek. / Bronzból, tömegsírból kikelnek sorra mind, / Szurony törik, pisztoly a földre hull, / Őrület kövét nem görgetik okos fejek felé / Csinált-véletlenek, / Félre-szóból, hallgatásból kelnek sorra mind, / S a világ eltelik verssel, borral, szerelemmel, / Talán a költők mégis győznek egyszer”.
Az irodalmi szövegek hatását a Laczkó Vass Róbert által Incze G. Katalin zongorakíséretével előadott ’48-as dalok, valamint a Dénes Anna és Kostyák Alpár közreműködésével elhangzott zenei betétek fokozták. A hálás közönség, amelynek soraiban sokan a könnyekig meghatódtak egy-egy szavalat hallatán, vastapssal jutalmazta a tartalmas, hiteles estet.
Varga Melinda