Répa fest, nekem kéne figyelni, de be vagyok tépve, a város felett lebegő kondenzcsíkokat fotózom, nem veszem észre a rendőrautót. Neki mindegy, a háromszázezres bírságot ledolgozza a keresztanyjánál, de én megszívom. Apám a kihallgatóban vár, pedig nem a kilencedik kerületben kaptak el. Háttal áll nekem, ingatja a fejét. Nem akarom, hogy megszólaljon, jobb lenne, ha leesnék a lépcsőn vagy elcsúsznék a folyosón. Azt mondja, fel se fogom, milyen ciki ez neki, hogy az ő fia, meg a graffiti, meg a marihuána.

Zsoldos István harminchárom éves kisgazdának a tél folyamán, disznóölés előtt kiesett az alsó metszőfoga, szegényebb lett, pöszén beszélt, a kutyának mondta: ugjájj, ugjájj csak!, fájlalta, bántotta. Főtt a káposztában a disznópofa, kikandikált a fazékból, a legmegfelelőbb fogat kitörte, bajlódott, bíbelődött vele, reszelte, egyengette, igazgatta, zsebórájának karikájából kapcsokat készített, odaerősítette két másik fogához, mit számít az, mondta, hogy korábban ártányé volt.

Íme: 1. Szaturnusz a sal-ban. Le Bateleur = A bűvész. A készítő. Poiétész. – Mellette: 22. (0.) Sin. Le Mat = A bolond. A határátlépés embere. 9. Szaturnusz a sulphurban. L’Hermite = A remete. Ólom, mely oldja önmagát. – Mellette: 15. Szaturnusz a higanyban. Le Diable = Az ördög. Hermafroditából – Androgünt! 12. Merkúr a sulphurban. Le Pendu = Az akasztott. A morál és a megváltás jele is lehet. Az egoizmus és a Szentség… (?) Megszabadulás… (?) – Mellette: 13. Mars a sulphurban. Csontváz. Virágos réten kaszál. Halál. Transz-mutáció. Az egész 12 + 1 = metapoiétész.

Megsérült a jobb lába, mondja, a vonat teljesen összeroncsolta. Nem lehetett megmenteni, elvérzett volna, ha nem amputáljuk. Magyaráz, beszél az erekről is, nem bírom felfogni, amit mond. Levágták a lábamat, de hát nem érzek semmi változást. Lehúzom magamról a takarót. A jobb térdemnél véget ér a testem, hatalmas fehér kötés zárja le. Mintha nem én lennék, mintha valaki másnak a csonkolt lábát bámulnám.

A fiatal német szerző nachts (éjszakánként) című regényének főhőse egy fiatal nő, aki céltalan éjjeli sétái közben kivilágított lakásokba csenget be, és beszélget a főleg egyedülálló, későn fekvő emberekkel. Részlet a műből Muth Ágota Gizella fordításában.

Még egyszer nekigyürkőzöm. Újabb ütés. Ez fáj! A mindenit! De hát mi történt, ki érti ezt? A levegő nem fáj! Az nem lehet, hogy ez a vacak kifogjon rajtam! Újra és újra nekivágok. Talán a lendület nem elég erős? Most már hangosan szitkozódom. Valami folyton visszalök. Egészen elkábultam a sok ütéstől. Szédülök. Nem bírok megállni a lábamon. Rogyadozva hátrálok. A mézszínű tenger egyre közeledik. Elérem a partját, belezuhanok.

A szerkesztési szerkesztő úgy érezte, népek üldözik, hol jól, hol rosszul művelt népek, akik vagy el akarják égetni, vagy kanalat akarnak belőle faragni. A legkülönbözőbb kollégák próbáltak megsemmisíteni minden, környezetükben található kanalat, mert lidércnyomásos látomásaikra emlékeztették őket. Mikor már egy hete mindenki villával ette a levest a szerkesztőségi ebédlőben, kezdetét vette a felmondások sorozata.

A hang már szinte naponta megszólította. Néha parancsolóan szólt hozzá, máskor gyávának nevezte, amiért nem mer véget vetni a nyomorult életének. Volt, hogy arra biztatta, ugorjon le a tetőről, máskor meg, hogy a fürdőben vágja fel az ereit. Kálmán ilyenkor befogta a fülét, hogy ne hallja – csakhogy a hang belülről jött...

A költőnél veszélyesebb az álköltő, a rigmus poeticus vandalicus, aki azt hiszi, hogy az, miközben nem. Gyerekkora kezdetén a balszerencse szemfüles kakukként becsempészte őt a költőfészekbe. Kikelése után, vagy még előtte, büszkén és ellenvetést nem tűrően lát neki pályafutásának. Amíg a költő fennen szárnyal az éterben, addig az álköltő, aki költőnek hiszi magát, holott nem az, bizony alant kutyagol a mélyben. Bizonytalan verslábakkal tipeg a líra ingoványos talaján.

A Fiú viszont emlékezett például arra is, amikor állandóan a bal kezére ütöttek (mogyorófavessző, majdnem-mostoha-nagymamák, később parókás-pityókás napközis tanító néni, aki még később hatalmas gyűrűjével a Fiú koponyáját is bezúzta, mert az – menzára menet – lemaradt a sorból… ó, ó: véres kenyérrel és dühkitörés-elfojtással mártogatott tükörtojásos spenót…), rossz kéz, csúnya kéz!, sipítozták…

– Mondok önnek egy nevet. Kárpáti Pellegrin.
Dafina minden átmenet nélkül összerándult fájdalmában, mint akit gyomron rúgtak.
– Semmi baj. Idehozzák a kollégáim ezt a Pellegrint – magyarázta az őr –, összezárjuk önöket néhány órára, és ha rendezték a soraikat, máris együtt ünnepelhetnek a helyiekkel.
Megzörgette a kulcsait, és a zegzugos folyosón végigkacsázva kerített egy üres cellát Dafinának.
– És ha nem jutunk semmire? – kérdezte a boszorkány.

Úgy éreztem magam, mint egy menyasszony. Ezért egy papírra azt írtam, hogy az esküvőmre készülök, ahhoz kell a smink, a frizura, a műköröm. Láttam a lányok szemén, hogy tudják, nem vagyok igazi menyasszony, de a legkevésbé sem érdekelt. A folytonos köhögésem, a véres köpetek és a sipító légzésem miatt sok időbe telt, de végül készen lettem.

Mikszáth egy patkányt látott osonni a sínközi árokban, s ettől szatíra közeli állapotba került. Föltette volna kérdéseit az újsághasábokon, éles, könyörtelen humorral. Hány a patkány, melyik megállóban tenyésztik őket, s mely éttermek asztalain lesznek majd szervírozva, ha már újra ilyen divatosak Budapesten? Készülnek-e a séfek az új kihívásokra? Hányféle a patkányrecept? Lesz-e továbbképzés? Indul-e tanulmányút Indiába ez ügyben?

Daniella biztos volt a dolgában. Sok halottat látott már életében, mindegyiket tűszúrásokkal végezték ki, és mindnek ragasztószalagot tekertek a fejére. Manilában ez így szokás, így végzik azok a dílerek, akik nem tartoznak egyik bandához sem. Magányos farkasok, megpróbálnak ideig-óráig megélni. A gazembernek, akit megölt, ugyanígy bántak el a bátyjával, pont az előző napon… Azért virrasztott az ördög a koporsó mellett, azért találta egyedül, ezért tudott könnyen végezni vele.

Mindennek vége lett volna, ha hősünket nem szeretik az égiek. De szerették, mert dulakodás közben rájuk dőlt a kétágú létra, ami elsodorta a szakmunkástanulót az eszelőssé vált szakoktató csapásai elől. Gaál ekkor már a földön fetrengett, lába belegabalyodott a létra láncába, Jani bá’ pedig, ahogy nagy lendülettel utána hajolt, hogy tovább verje a csapdába esett nyomorultat, lefejelte a satupadot.

Nem vótam én ilyen sóher, Ronikám, csak sváb vót az uram, a Dezső, Isten nyugosztalja. Mög a fiam is örökőte tülle, az a csigát Pestre tíz filléré főkisérné. Mög ez a nője aki van, ez a Kinga nagyon beteg, döfködi valami tűvee egy kínai, csupa lyuk a füle, oszt mégse gyógyul mög. Köll a péz, majd ha möghalok, elaggyák a lakást, üvék végrendeletileg, abbú kimöhet Kínába, oszt helyretöszik. Hogy Kinga mennyire volt beteg, azt nem tudom, viszont szoláriumra meg műkörömre futotta.

Endre már rég megbékélt a tudattal, hogy ezek a színésznek mondott, kifestett, plasztikázott hölgyemények és a zselézett hajú, kákabélű ifjoncok Joli új családja. Az öreglány olykor sopánkodik az unokák miatt, mert már karácsonykor sem látogatják a nagyszülőket. Minek is jönnének, hiszen a nagyi ilyenkor is intrabénásan a tévéhez köti magát, a gyerekekhez pedig alig van egy kedves szava.

A kutyák habzó szájjal ugattak. A földön újabb csapóajtó állt, az alatt pedig másik nejlon. Az udvaron három gödörben éheztek a kecskék. Hazaérve átkutattam a lakást. Egy szekrényfiókban dokumentumokat leltem: születési anyakönyvi kivonatot, halotti bizonyítványt és házassági leveleket. Kiszámoltam: az asszony nyolcvanhat éves, és hét férfival kötött házasságot.

Emlékezett arra, ahogy éjjel a szél zúgását hallgatták egy tengerparti viskóban, miközben ő vörös szívekkel festette tele a lány – Anettnek hívták – barna testét. Arra is emlékezett, hogy ez volt az utolsó éjszakájuk. Anett másnap eltűnt. Soha többé nem bírt aktot festeni, bárhogy is erőlködött: folyton ez a kép kínozta, miközben az új modell ült vele szemben.

Beszállnak az ARO-ba, az autó elindul. A második kanyar után egy másik, khaki színű ARO-val találkoznak. Moisa főhadnagyé, a tűzszerész alakulattól, aki azért jön, hogy előkészítse az új lőteret az aznap délutáni tábornoki inspekcióra. A főhadnagy még akkoriban tudomást szerzett a tábornok elvtárs enyhe neurózisáról, amikor a fegyver- és lőszerirodán teljesített szolgálatot. Ezért, amikor meghallja a déli egy órai kondulást a toronyból, odaszól a kíséretében lévő tizedesnek: – Menj fel a toronyba, és állítsd meg az órát.