Napirend – Losonczy Attila prózája

Epika, Próza

Endre már rég megbékélt a tudattal, hogy ezek a színésznek mondott, kifestett, plasztikázott hölgyemények és a zselézett hajú, kákabélű ifjoncok Joli új családja. Az öreglány olykor sopánkodik az unokák miatt, mert már karácsonykor sem látogatják a nagyszülőket. Minek is jönnének, hiszen a nagyi ilyenkor is intrabénásan a tévéhez köti magát, a gyerekekhez pedig alig van egy kedves szava.

 

– Nem értem… Lajcsi hétfőn mindig fél hétkor szokott nyitni – pislogott értetlenül a szemüveges, idős férfi. Endrére a sarki bolt lehúzott redőnyei olyan hatással voltak, mint annak idején IV. Henrikre Canossa, a zárt kapuival. Endre titkon reménykedett, hátha csoda történik, ám az esze azt súgta, Lajcsiékhoz ma hiába is kérne bárki emberfia bebocsátást.

– A fene vigye el ezt az újabb ünnepet! – zökkentette ki az öreget révedezéséből egy rikácsoló hang. – Rogyassza rájuk az Isten az eget, ezek az ingyenélők mást se tudnak, csak munkaszüneti napokat gyártani! Mit érdekli őket, hogy más ilyenkor vásárolna be! – a panaszözön gazdája egy bottal hadonászó, fonott kosarat cipelő, idős hölgy volt. Endre látásból ismerte őt: az asszony mindennap Lajcsi boltjában vásárolt, és sosem fukarkodott az áru minőségére és persze drágaságára vonatkozó kritikus megjegyzésekkel. A keresetlen szavak legtöbbje a pénztáros Zsófinál, Lajcsi élettársánál tört elő belőle.

– Csak kenyérért akartam beugrani… – szabadkozott Endre, mintha ő tehetne a rendkívüli bezárásról.

– Nálam meg most fogyott el a zsír és a hagyma! Mit gondolnak ezek, ünnepnap nem főzünk? Persze, őket ingyen zabáltatják! Azt sem tudják, mennyibe kerül egy liter tej! Dögölne meg az összes képviselő a kölkeikkel együtt!

A hölgy billegve, pingvinszerű mozgással vonult tovább az utcán, szakadatlanul harsogva átkait. Endre tanácstalanul morzsolgatta az üres nejlonszatyor fülét. Kenyér nélkül nem mehet haza… A válságos pillanatban egy cicanadrágos, bőrdzsekis fiatal lány fordult be a sarkon. Parányi csivavát vezetett pórázon.

– Ha át tetszik kelni a zebrán, a patakon túl, balra az első utcában van egy éjjel-nappali – mondta a lány, kérdés nélkül.

– Jaj, köszönöm… nagyon kedves! – Endre meghatódott a nem várt segítségtől. Még azt mondják, hogy „ezek a mai fiatalok!”… badarság!

Mindenekelőtt hazaszólt a feleségének. Ilyen fontos döntést egyedül nem hozhat:

– Figyelj csak, szívem, Lajcsiék nincsenek nyitva, de a patakon túl, tudod, a játszótér felé van egy éjjel-nappali… megnéznéd, kérlek, mi kell még otthon a kenyéren kívül?

– Tegnap szóltam neked, te vén szamár, hogy ma semmi sem lesz nyitva! Beszélhet neked az ember, soha nem figyelsz semmire! – süvöltötte az asszony az éteren keresztül. – Gyere azonnal haza, ne csavarogjál! Különben is, a patak környéke tele van narkósokkal, Erzsitől tudom!

Hát persze, gondolta keserűen Endre, amit a szomszéd Erzsi mond, az mindig szent. A férfi megtörten konstatálta, hogy megint kivették a kezéből az irányítást. Pedig az elmúlt tizenöt évben, amióta itt laknak, hányszor szeretett volna átkelni a keskeny hídon, bekukkantani a kertvárosi negyedbe. Ám Joli, Endre felesége számára a patakon túli környék maga volt Erebusz, a sötétség birodalma. Endre egyre inkább kötött pályás járműnek érezte magát, hiszen az asszony minden elenyésző kitérőt rosszulléttel vagy apró balesettel torolt meg.

– 1939-es járat, indulás vissza a remízbe! – adta ki az utasítást magának az öreg, és komótosan hazaindult.

Az idős pár a bolthoz közeli zöldövezet szélén, egy kétemeletes, szocreál kockaház földszintjén éldegélt. Amikor az asszony is nyugdíjba ment, túladtak négyszobás budai lakásukon, amit már egyre nehezebben bírtak fenntartani, és Zuglóba költöztek. Endre ifjúkora óta vonzódott a kerülethez, talán a Liget, talán az Állatkert miatt is. Jolinak pedig az volt a vágya, hogy csendes környéken lakjanak, ahol még lépcsőzni sem kell. Endre, mielőtt belépett volna a lakásba, pedánsan lábat törölt, a szokásosnál kissé hosszabbra nyújtva a műveletet.

– Gyere már, ne toporogj ott, mint egy idióta! – szólt rá Joli az ajtóból. – Inkább segíts megfőzni a krumplit, majd azt eszünk a csirkéhez! Utána hagylak szórakozni a hülye játékaiddal!

Endre a halálraítéltek megadásával tett eleget az asszony kérésének. Rég tudomásul vette: nem lesz jobb a helyzet, különösen, mióta Joli csípőprotézist kapott…

A héjában főtt krumplival egy időben elkészült a tea. Joli gyorsan kitöltött egy csészével, és egy zacskó keksz társaságában visszaindult a nappaliba. Nemsokára kezdődnek kedvenc műsorai, amiket fejhallgatóval néz. Endre azután vette neki a „fülest”, hogy a fenti lakók is feljelentéssel fenyegetőztek a tévé üvöltetése miatt.

Joli a napirendjét a sorozatokhoz igazította, beleértve az ebédet és a gyógyszerek beszedését is. Amint az amerikai vagy brazil sztárok megjelennek a képernyőn, Joli mintha másik univerzumba utazna – az asszony számára ekkor nem létezik hétköznap vagy ünnep. Endre már rég megbékélt a tudattal, hogy ezek a színésznek mondott, kifestett, plasztikázott hölgyemények és a zselézett hajú, kákabélű ifjoncok Joli új családja. Az öreglány olykor sopánkodik az unokák miatt, mert már karácsonykor sem látogatják a nagyszülőket. Minek is jönnének, hiszen a nagyi ilyenkor is intrabénásan a tévéhez köti magát, a gyerekekhez pedig alig van egy kedves szava.

Az ideköltözésük évében Endrének egyszer sikerült elcsalnia hitvesét a kerületi kultúrházba, ahol kiállítást és egy színdarabot nézhettek meg. Joli tetszését sem a hely, sem a produkció nem nyerte el, így a neves szobrászművészről elnevezett intézmény nem vált életük részévé. Az első időkben lakott felettük egy idős házaspár, Koroknaiék, akik minden vasárnap misére jártak. Endre felvetette, talán nekik is csatlakozniuk kéne a közösséghez. Joli az ötlet ellen foglalt állást.

– Az itteni plébános nem jó. Folyton politizál és kizárólag a gazdagokkal bratyizik. Erzsike mesélte nekem!

Na, igen, Erzsike egyházügyekben is tévedhetetlen.

– Erzsike ezt honnan tudja? Ő református, nemde?

– Erzsi jóban van Olga nénivel a katolikus felekezetből!

– Már ott is vannak kémei Erzsikének?

– Inkább törődnél a vízcsappal! Már megint csöpög!

– Erzsike nem ismer véletlenül egy megbízható vízszerelőt?

– Mi bajod van vele? Örülhetnél, hogy legalább felém néz valaki, amíg te nem vagy itthon!

– Na, persze! Erzsi ellenőrzi, hogy jól bánok-e veled!

– Nézz utána a nyomorult vízcsapnak! – sivította az asszony. – És a szekrényajtót is megolajozhatnád! Úgy nyikorog, hogy belesüketülök! Húsz éve nem vagy képes rá!

Joli mindig felülütötte a férje lapjait. Az asszony, ha végleg kifogyott az érvekből, talált valamilyen hibát a lakásban, amit felróhatott Endrének.

 

A férfi megkente zsírral az előző napról maradt két szelet kenyeret, megszórta paprikával, és csendben elmajszolta. Ezután egy almát rágcsált el. Lassan nyolcvan éve mindig ugyanez a reggelije, de egyáltalán nem bánta. Nem mintha gyerekkorában válogathatott volna. Endrének az évtizedek során meggyőződésévé vált, a túl nagy választék előbb-utóbb telhetetlenséget szül. Az öreg, miután gondosan eltakarította a reggeli nyomait, átvonult a kis szobába. Ez már az ő felségterülete. Kérges kezei egy dajka gyengédségével emelik le a polcról a lakkozott, pepita mahagóni dobozt. Ebben rejtőznek a Joli által emlegetett hülye játékai, a gyerekkorában kapott sakk-készlet.

Endre már-már szertartásos mozdulattal nyitja szét a táblát és helyezi rá a bábukat. Áldotta az eszét, hogy annak idején beköttette lakásukba az internetet. A fiától kapott laptopot is kincsként őrizte, mivel így pár kattintással elérhette a legújabb sakkfeladványokat. Ebédig rendszerint megoldott két-három feladványt, vagy a számítógép ellen játszott. Endre ilyenkor is akkurátusan tologatta a figurákat a táblán, így jobban követni tudta a lépéseket.

Fél egy körül rendszerint véget érnek Joli sorozatai, ekkor a házaspár kétfelől összefut a konyhában, és szó nélkül asztalhoz ül. Az ebéd utáni mosogatás azon kevés tevékenységek egyike, amit még közösen művelnek. Ezután ki-ki visszavonul a saját kuckójába, egy könnyed szundikálásra. Kizárólag egy órát engedélyeznek maguknak, hiszen jön a „délutáni műszak”. Joli újabb sorozat-epizódot néz, Endre pedig – ha éppen nem kell takarítani vagy mosni – a könyveibe temetkezik. Késő délután, de még alkonyat előtt a két öreg kiballag a ház elé, levegőzni. Nem mennek messzire, mivel Jolinak már minden méter maratoni táv, csupán a közeli padra telepszenek le. Kitartóan bámulják az évszakonként változó madarakat és fákat, mintha várnának valamit vagy valakit…

Sötétedéskor a pár visszavonul a négy fal nyújtotta biztonságba. A szerény vacsorát követően együtt nézik meg a híradót és az időjárás-jelentést. Lefekvés előtt Endre verset olvas, Joli filmet néz.

Napfelkeltéig nem háborgatják egymást.

 

Az ünnepnap délutánján azonban egy hirtelen jött vihar felborítja a napirendet. Az esőcseppek géppuskazaja az ablaküvegen estig sem csendesül. Endre régi beidegződéssel utána akar nézni, az orkán nem fújta-e el a zászlót a ház homlokzatáról, aztán eszébe jut, nem is volt kitűzve. Amióta meghalt a ház gondnoka, senki sem törődött a padláson penészedő piros-fehér-zöld lobogóval.

Joli a képernyő tarkabarka világába menekül a korai szürkület komorsága elől. Endre a könyveivel vigasztalódik. Az orosz, német és francia klasszikusokkal már végzett, most a XX. századi japán elbeszélők kerülnek sorra. Olvasás közben Endre szorgalmasan jegyzetel, hosszabb-rövidebb elemzésekkel tarkított naplót ír az elolvasott művekről.

Vacsoránál az elkövetkező hét teendőit beszélik meg, de Joli alig várja, hogy visszasiethessen szögletes házi kedvencéhez. Már jó előre kinézte magának az esti filmet az újságban.

A híradónál Endre most is csatlakozik az asszonyhoz, ám annak végével jó éjszakát kíván, majd nyugovóra tér. Másnap bevásárlás és nagymosás vár rá.

Endre álma nyugtalan, éjfél után motoszkálásra riad fel. Újabban az asszony késő éjszaka császkál ki a fürdőszobába. Valahányszor Endre segíteni akar, Joli sértődötten visszautasítja.

Megint az ismerős zajok következnek: Joli tologatja az útjából a székeket. Majd hirtelen egy zuhanó test robaja, csörömpölés hallatszik, majd sokatmondó, baljós csend…

Endre döbbenten bámul a sötétségbe. Énjének egyik fele máris ugrana, szaladna a bajbajutott hitves felé. Talán mentőt kéne hívnia. Az öreg kivár egy-két percet, de a szomszéd szobából továbbra sem hallatszik életjel.

Endre a másik oldalára fordul. Minek zargatni szegény mentősöket, pláne ünnepnap? Holnap a laptopot összeköti a tévével. A sakkfigurákat úgyis nehezen látja már a kis képernyőn…

Kommentek elrejtése, megjelenítése