„Az álmoknak nincs igazsága, hamissága, amihez eljuthatnák. Az álmok csak vannak. Értelmük a feltárásukkor teremtődik meg, de minden feltárás egyedi és önmagáért  való. Nyilas Atillának sikerül távol tartania magát mindennemű misztikumtól vagy lélektani fejtegetéstől, és sikerül megmutatnia az álmok útvesztőit anélkül, hogy az olvasó elveszettnek érezné magát. A költő lebegni engedi az álmok verseit, nyitva hagyván értelmezésük számtalan lehetőségét bárki számra.” – Vincze Ildikó kritikája.

Milyen elvek mentén mondható színvonalasnak egy szerkesztői munka?

Mi alapján mérhető a jelentősége? (Biztosan nem az előfizetők vagy a példányszám alapján.)

Mi biztosítja a kuratóriumot arról, hogy egy szerkesztő valóban ígéretes?

Ki nem mondott érvek alapján milyen alapon betonozza be a folyóiratokat az NKA?

Milyen kanonizáló szerepe lehet egy közpénzeket elosztó szervezetnek napjainkban?

Több mint fél évszázados nyugati életem egyik lélekemelő kísérőjelensége, hogy olyan környezetben morzsolhatom napjaimat, amelyben jelen van az európai kultúra irígylésre méltó évszázados folyamatossága. Itt van például egy csodás angliai intézmény, a London Library. 1841 óta honol a brit főváros kellős közepén, tágas palotában. A világ legjelentősebb kölcsönkönyvtára, az elegáns angol klubok szintjén. Polcain egymillió kötetet őriz, közöttük mintegy harmincezer ritkaságot. Van tágas olvasóterme, de különlegessége, hogy tagjai kikölcsönözhetik, olvasásra, tanulmányozásra hazavihetik a könyveket, egyszerre akár tizet is.

Na, szegényt őt is lekaptam a tíz körméről, kábé olyan mondatokkal, hogy „Szekrénygyerek nem lát, enyém ruha ott? Kell én mos sok. Én nem mos, ő mos. Rossz, rossz!” (Alfombralárká nehi dékté mera káprá váhá? Me doná csáhié bahut. Me nehi dotá, vehe dotá. Burá, burá), szó nélkül végighallgatott, majd elment a szomszéddal veszekedni.
   Délután, mire hazaértem, elkészült a gyönyörűséges szekrény, frissen mosott ruháim katonás rendben, elvágólag összehajtva vártak az ágyon, a szoba ragyogott a tisztaságtól, és Ánti mosolyogva állt az ajtóban, kezében tálnyi gőzölgő sült krumplival.

Mind a két Kemény költő és mindkettő írt egy-egy regényt. Ennyi köztük a hasonlóság, nomeg az, hogy jó verseket írnak, bár meglehetősen különböző stílusban. Az idősebb (1938-ban született) olaszul író Tomaso Keménytől Szkárosi Endre magyarra fordított egy hosszú költeményt – ez a La Transylvania Liberata (Erdély aranypora), amely szürrealista és mítikus elemeket ötvöz himnikus soraiba.

Nyolc lány és tíz srác. Csak három csaj használható, esetünkben mindössze fél, hisz mindketten a szöszire hajtunk. A többi srác lehetne kicsit nyeszlettebb; sportosak és jóképűek. Ráadásul a táborvezetőnek úgy tíz év fórja is van. Bárcsak Titusz volna az egyedüli rivális. A helyi vörösbortól mindenki bódultan mosolyog.
 

Élete utolsó évtizedében gróf Ambrózy-Migazzi Lajosnéval él közösen vásárolt villájukban Mátraházán él. Ekkoriban a grófné szerkeszti A Magyar Asszonyt, a Tormay Cécile életművet is ő rendezi sajtó alá.
   Akarjuk, nem akarjuk, van abban valami szánalmasan groteszk a mindenkori magyar politikai viszonyokra nézve, hogy a korban „fajtalanságnak” számító nemi identitása ellenére ő a két világháború közt működő legnagyobb létszámú nőszervezetének vezetője, és a rendszer felkent nőírója. Az, hogy ki milyen nemi identitással éli az életét, legteljesebb mértékben magánügy, de bizonyos közügyek és a legteljesebb mértékű magánügyek, hogyan is mondjam, ütik egymást. Mint ebben az esetben is.