Ugrás a tartalomra

Az ártány foga – Joó József zsánerképe

Zsoldos István harminchárom éves kisgazdának a tél folyamán, disznóölés előtt kiesett az alsó metszőfoga, szegényebb lett, pöszén beszélt, a kutyának mondta: ugjájj, ugjájj csak!, fájlalta, bántotta. Főtt a káposztában a disznópofa, kikandikált a fazékból, a legmegfelelőbb fogat kitörte, bajlódott, bíbelődött vele, reszelte, egyengette, igazgatta, zsebórájának karikájából kapcsokat készített, odaerősítette két másik fogához, mit számít az, mondta, hogy korábban ártányé volt.

 

(A nagy eszű öregember, az első fogbeültető valamikor része volt a világnak. Ez a vidék mondhatta szülöttjének, otthona a falum, ahol élet van és halál, eső és sár. Eszembe jutnak kérdések, de aztán nyomuk vész, mert már ott vagyok, ott és akkor, abban a nyárban. Amikor utoljára találkoztunk, éppen favágító tuskóján ült, a méhháznál, zsíros hajzattal. Mögötte Salamon király bogarai őrjöngtek, a szomszéd gyerekei egy döglött vakonddal játszottak, a felhőtlen égbolton egy tyúkhordó kánya lebegett, mintha le akarna csapni az udvarra.)

 

Szenvedő és félénk a szeme, megpenészedett szúnyogháló az arca, pácvászon, takácspók szövi, hozzádörgölőzik, nézi, hallgatja, pulykanyakát tapintja, ízleli, szagolja, torkát kócolja. Mintha sírkereszten csüngnének a szöszfonalak, sokasodnak, egyre sűrűbben.

 Sapkaszám szedtem madártojást, tökös verebet, télben nádat, csókafiakat, tenyereltem hangyabolyba, őrzőgyerekként krumplit, kukoricát sütöttem, kerestem vetésbe rejtőző nyulat, ettük a bükkmakkot, mint a mogyorót, kifordítottuk a hajából, leráztunk egy tarisznya körtét, jött nekünk a csősz, mint a lódarázs; lógtunk ostorfán, kút szája fölött, békákat fogdostunk, karikáztunk, nem akartunk tábornokok, miniszterek lenni, cikáztunk, uzsgyé!, gyúrtunk agyagból fecskét, vártuk, hogy elrepüljön, röppent; csürköztünk, loptunk zsíros gubát, fehér cseresznyét a szőlők gyepűje mellett, meghajtott bennünket a gazda, gatyában, csizmában, pufáló kézzel husángolt, a botot majdnem elszaggatta; házról házra jártam aprószentekkor: friss legyen, egészséges, akár a bika, foga se fájjon, feje se fájjon, bolhák ne csípjék!, játszottunk olykor szembekötősdit, durákot, farsangkor állatjelmezbe öltöztem, kecskefejet készítettem fából, madzaggal csattogtattam; a folyóból elúszik soktucatnyi hal, sötét uszonyos, füstös, eliszaposodott szemű, piros szárnyú keszeg vérvörös hassal, durbancs, hátán és hasán bökökkel, márna, öreg harcsa, dévérkeszeg, bucó, nyúldomolykó, majdnem csúcsos az orra, széljós ponty, domború háttal, nagy pikkelyekkel, vihar előtt nyugtalan, a homokot felzavarja; eleven halak úsznak a véremben, széles rajban, kopácsoló véremet kiszippantja selymes dubrincs, compó, hasukban gyémántdarabok, márványkövek, nincs vidra, pézsmapatkány, fekete sas, elindulok az égbe, lesem a Göncöl szekere elhullatta szalmát, a Petrence csillag zabködmönét, kotlósnak csibék mondják: csip-csip-csip, nézegetik először a bal lábamat, aztán a jobb lábamat, szétrebbennek körülöttem récék, ludak, az Esthajnal haja megfeketedik, mint a repkény. Miért van? Átmegyek az udvaron, vagy amikor lefekszem, arccal az ég felé, annyi mindenre gondolok, bábukra, esős nap hidegére, köves, gyöngyös szerszámokkal felöltöztetett lovakra, reggelekre, délelőttökre, járóestékre. Ha befogom a fülem, akkor is belétrombitálja valaki, a pontyot készítsem el savanyú káposztával.

– Úgy érti, hogy párolja libazsírban, tegye tepsibe, borsozza?

– Úgy. És a megsült halra öntsek két deci tejfölt – fejezi be a mondatot.

 

Nemrég előkerült egy újságcikk, sokáig a tárcámban magammal hordoztam. Hír 1937 májusából, a vegyes rovatban: Nyőgéren a saját fogával rágják a disznót. A tudósító szerint ez akármilyen furcsán hangzik, de így van. Zsoldos István harminchárom éves kisgazdának a tél folyamán, disznóölés előtt kiesett az alsó metszőfoga, szegényebb lett, pöszén beszélt, a kutyának mondta: ugjájj, ugjájj csak!, fájlalta, bántotta. Főtt a káposztában a disznópofa, kikandikált a fazékból, a legmegfelelőbb fogat kitörte, bajlódott, bíbelődött vele, reszelte, egyengette, igazgatta, zsebórájának karikájából kapcsokat készített, odaerősítette két másik fogához, mit számít az, mondta, hogy korábban ártányé volt.

A szűk hírt megorrontotta a városi ember, esetleg megtáviratozták neki, ezen csavargott az esze, a hír innen futamodott, terjedt, nőtt, egyik asszony a másiknak adta tovább a piacon, széthordták, elért az újsághoz, jön egy firkász, nyakkendős tintanyaló, fehér kezű, kiborotvált, nagy hegyesen érkezik, azt hittem, csorgó mézet akar, sok gyűlt a kasban, dönti a biciklit, fontossága tudatában becsörtet, eltűröm, azt se mondja, jó napot!, kérdi, maga az a találmányos?, bólintok, a zakója zsebéből előkap egy vastag plajbászt, emeli, harapjam, lesi, hátha kibillen a fog. Ahogy eljut a csalhatatlan bizonyosságig, furcsálkodva hümmög, eszembe jön, azt gondolja, tréfa az egész. Két napig készítettem, hiányzott az a fog, a nyelvem mindig ott katakult, odament az üres helyre, spekulálgattam, megfelelő pótlás után néztem, állt a csipkéző fogsor, mint a kos, melyet Izsák helyett mutatott be áldozatként Ábrahám, elkomáztam a gondolattal, nekigyürkőztem, nagy hó esett, az istállóban tehenek aludtak, az Isten kormányozta a világot, lámpánál, borotválkozó tükör előtt igazgattam a fogat, passzolt, szebb a többinél, mire elkészültem vele, a hó megsüppedt, lyukacsos lett, az árkokban locska szájú lé harsogott, a fogat tizenkét esztendeig hordtam, megkönnyebbülésemre szolgált, nem billegett, lubickolt borban, ivott pálinkát, lehemperedett róla szalonna, kolbász, göndör töpörtyű, tyúkhús, nyúlmáj, mézes fánk; az egyik kapocs eltörött, akkor kiszereltem.

– Ennyi az egész?

– Ennyi.

Egy pillanatig habozva néz rám.

– Múltkor nem tetszettem magamnak, buttogott, bujkált bennem valami, szédelgésben, főfájásban voltam, kiballagtam, ide hátra, a méhházhoz, valamit a lábam ügyébe tettek, vastag kötelet, hogy orra bukjak, rosszacskán lettem, a tíz kaptárnál megkeveredtem, kábultam a beszedett orvosságoktól, úgy keringtem, mint a bolond, gyengültem, csusszantottam a lábamat, a fészer hol jobbra, hol balra ingadozott, méternyit biztosan, fehérruhás lidércek énekeltek, egész kórus, a hasuk üres zsákként lötyögött, a hold szereti az ilyeneket, ostor volt a nyakuk köré tekerve, hozzájuk nem férhettem, asszonyok voltak ott, néztek azok mind engem, darab nádméz az egyik, jóféle gyöngy a többi gyöngy között, a feleségem, hátamat mosta, kiöblítette ingemet, kabátomat, vacsorára húslevest főzött, merte a habot a tetejéről, a fejem mindenáron fölfelé akart menni.

 

Komolyan bólogat, dörmög, cigaretta lóg a szájából, fújja a füstöt, sapkáját a szemére billeni, fülei nem hosszak, inkább rövidek, nem állnak széjjel, nadrágja kitérdesedett, kabátja cigarettahamus, ferdén lóg, két gombja leszakadt, ingének a nyaka bő, csavarognak arcán a ráncok, homlokát, orrcimpáját, torkát napra nap gyűrik. Addig, ameddig.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.