A költő és az álköltő – Lengyel János humoreszkje bolondok napjára

Epika, Próza

A költőnél veszélyesebb az álköltő, a rigmus poeticus vandalicus, aki azt hiszi, hogy az, miközben nem. Gyerekkora kezdetén a balszerencse szemfüles kakukként becsempészte őt a költőfészekbe. Kikelése után, vagy még előtte, büszkén és ellenvetést nem tűrően lát neki pályafutásának. Amíg a költő fennen szárnyal az éterben, addig az álköltő, aki költőnek hiszi magát, holott nem az, bizony alant kutyagol a mélyben. Bizonytalan verslábakkal tipeg a líra ingoványos talaján.

A Föld egyik legfurcsább állatfaja a költő, latin nevén rigmus poeticus. Világszerte igen elterjedt, példányai helytől, kortól, társadalmi helyzettől függetlenül bárhol felbukkanhatnak. Tulajdonképpen belakják az egész bolygót. Az övék a világ! (Az enyém a világ! – elfogultabb változatban.) Legalábbis ők azt hiszik. Néhányuk még ennél is jobban.

A költő roppant és fenemód önérzetes. Sokszor nincs is mása. Hogy is nézne ki egy másik lény, aki ő? Ettől függetlenül nem ritka az egymás majmolása, a költői képlopás, avagy a plagium offensivis. A költőre jellemző viselkedési forma hosszú generációk során alakult ki, de még napjainkban is fejlődésben van. Csínján kell vele bánni, nagyon érzékeny és indulatos teremtés! Egy szempillantás alatt veszélyessé válhat. Nem ajánlatos ingerelni, még a fogságban lévő egyedeket sem. Ugyanakkor mimózalélek. Gyermekeit költeményeknek, remekműveknek stb. becézi. Ha veszélyben érzi őket, gondolkodás nélkül támad, bárkire, bárhol, bárhogyan. Anyatigrisként küzd minden egyes rímért, szófordulatért, vesszőért.

A költő természetes ellensége a kritikus, aki nyálcsorgató vággyal veti rá magát a költő ivadékaira. Mint általában a ragadozók, a kritikus is a gyengébb vagy a fiatalabb egyedeket választja ki prédájául. Kegyetlen munkára képes: hasad a felszín, csorog a vér, dolgozik a szakmai metélő. Nem is csoda, hogy a költők mélységes ellenszenvet táplálnak a kritikusokkal szemben. Rossznyelvek, olykor a jobbak is, no meg az irodalmi hiedelem is azt tartja, hogy a kritikusok voltaképpen olyan költők, akiket nem a megfelelő helyre vetett a gondviselés szeszélye.

A költő másik természetes ellenfele a szerkesztő. Összecsapásuk ritkán végzetes, de ezek sem kevésbé véres konfliktusok. A szerkesztő állítólag vegetáriánus, mégis sűrűn megesik, hogy előszeretettel belevájja fogait és karmait a költő ivadékaiba. Vagy éppen magába a költőbe, bár utóbbi helyzete sem reménytelen e küzdelemben. Megesik, hogy az ilyen összecsapásban a szerkesztő húzza a rövidebbet. Az is előfordult már, hogy a költő egy másik szerkesztővel szövetkezett támadója ellen. A költőről az a hír járja, hogy nehezen köt kompromisszumot, de ha érdeke megkívánja, hajlandó engedni. Mindent a művészetért!

A költő hajlamos lenézni más fajokat. Pályafutását hexameterben méri. Ugyanakkor roppant hiú és a lelke hamar elsorvad, ha nem öntözik elismeréssel és díjakkal. Étrendje igen változatos, kedvence a krumplileves babérkoszorúval. Ha ez elmarad, hajlamos letargiába esni, jambus állapotában az önpusztítás különböző válfajaiban igyekszik maradandót alkotni.

Ám a költőnél veszélyesebb az álköltő, a rigmus poeticus vandalicus, aki azt hiszi, hogy az, miközben nem. Gyerekkora kezdetén a balszerencse szemfüles kakukként becsempészte őt a költőfészekbe. Kikelése után, vagy még előtte, büszkén és ellenvetést nem tűrően lát neki pályafutásának. Amíg a költő fennen szárnyal az éterben, addig az álköltő, aki költőnek hiszi magát, holott nem az, bizony alant kutyagol a mélyben. Bizonytalan verslábakkal tipeg a líra ingoványos talaján. Már-már görcsösen ragaszkodik alomtársaihoz, a költőkhöz – akiket ő annak hisz, miközben önmagát is, amazok viszont nem hiszik ezt róla. Sőt, nem is hisznek felőle semmit. Az álköltők valahol érzik, hogy másak, különbözőek emezektől, akiket mások, ahogy maguk is, költőnek neveznek. Ugyanakkor nem veszik észre, hogy azok fennen szállnak, ők meg odalent csörtetnek.

Az álköltő sokszor kerül perpatvarba a költőkkel. Az álköltő álterhességét valódinak hiszi, hiszen környezetében a költők között számos hasonló esetnek lehet szem- és fültanúja. Ám nem veszi észre, vagy egyszerűen nem hajlandó felismerni, hogy a terméke megnevezésére nem alkalmas a vers szó. Bár ő inkább költeménynek becézi. A költők hiába figyelmeztetik, hogy gyermeke alapos nevelésre szorul, az álköltő nem hisz nekik. Az ő hite saját személye körül forog. Gyermekei általában a szerkesztők vagy a kritikusok kegyetlen vérszomjának esnek áldozatul. De az álköltő szapora. Amíg a költő egy-egy utódjával hosszú ideig vemhes és megszenved a világrahozatalával, addig az álköltő gyorsan szül. A belterjesség jegyében számtalanszor születnek torzók, vagy egyenesen szörnyszülöttek.

Az álköltő, mint a középkori familiárisi rendszerben, gyermekeit előszeretettel adja be nevelés céljából egy-egy idősebb, elismeréssel bíró költő udvartartásába. Ha elutasításban részesül, máris szalad egy másik költőhöz – aki lehetőleg az elutasító riválisa – jogorvoslatért. Azt reméli, hogy a két mentort kijátszhatja egymás ellen, miközben ivadékai is részesülnek némi neveltetésben. A rigmus vandalicusok a kritikusoktól a költőknél és a szerkesztőknél is jobban rettegnek. Olyannyira, hogy igyekeznek elhitetni önmagukkal: az előbbiek nem is léteznek. A szerkesztőket szívből utálják, amiért azok nem hajlandók felismerni gyermekeik előnyös tulajdonságait. Megesik, hogy egyenesen pedofíliával vádolják meg őket. Meggyőződéssel terjesztik, hogy az illető szerkesztő botfülű, nincs ritmusérzéke, esztétikai dilettantizmusát messziről bűzlő verslábszaga is jelzi.

Az álköltő étrendje hasonlatos a költőéhez, aki valóban az, és nemcsak azt hiszi (hiszen a hit sokszor vezet tévutakra). Kedvenc ínyencségéhez, a babérkoszorúhoz ritkán tud hozzájutni, ezért pótolja fűzfával. A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak. Az álköltő a költőnél is önérzetesebb. Hiúságának mértéke nemegyszer jelent elviselhetetlen terhet beteges alkatú képességei számára. Megromlott egészségét a Rím-félszigeten próbálja meg helyrehozni.

Az álköltő kinézetre hasonlatos a költőhöz, aki valóban az és nemcsak azt hiszi. Ezért külsőleg nagyon nehéz őket megkülönböztetni egymástól. Maguk a költők is csak az utódok vonásaiból ismerik fel, ki tartozik közéjük és ki nem. Ugyanis a líragenetika szabályai szerint csak a gyerekeken ütközik ki az a kóros elváltozás, ami szemmel láthatóan bizonyítja, hogy a szülő bizony álköltő. Odafigyelő neveléssel javítani lehet ugyan a helyzeten, de az esetek többségében csak a teljes vércseres segíthet. Olyan ez, mint a drog vagy a dohányzás: végül az utód szívja meg.

A költők és az álköltők eredendően utálják egymást. Az előbbiek szerint az utóbbiak betolakodnak életterükbe, amely amúgy is szűkös, mert amióta lekerültek a cenzorok vadászlistájáról, a költők kórosan elszaporodtak. A helyzet már odáig fajult, hogy a saját érdekszervezetük vetette fel a mesterséges kilövés lehetőségét. Az amúgy is áldatlan helyzetet csak súlyosbítja az álköltők tömeges megjelenése.

Ezt a terhet egyre nehezebben bírja el a kiadók mesterséges etetője. Nagyobb a tülekedés az itatóhelyekért, mint a folyóiratok esetében. Aggódó civilek az ENSZ szakosodott szervezete és a nemzeti kormányok közbelépését sürgetik. Utóbbiak ezt meg is teszik. Néha kéretlenül. Nem minden esetben a költők védelmében. Mert az álköltő szívós és céltudatos, ha kell, évekig képes meglapulni, majd, ha már úgy érzi, elmúlt a veszély, váratlanul előbukkan, és utódai invazív módon lepik el Literatúria kies tájait.

 

Versem rímbe zárt rom,

ormán alpesi korom,

nő, mint vetésben a gyom,

mezei irodalom.

Kommentek elrejtése, megjelenítése