Ugrás a tartalomra

Mercedes Lauenstein: éjszakánként – regényrészlet Muth Ágota Gizella fordításában

A fiatal német szerző nachts (éjszakánként) című regényének főhőse egy fiatal nő, aki céltalan éjjeli sétái közben kivilágított lakásokba csenget be, és beszélget a főleg egyedülálló, későn fekvő emberekkel. Részlet a műből Muth Ágota Gizella fordításában.

Daniel

Hétfő hajnalban, 3:53 körül

 

A ház egy csendes lakónegyed éjszakánként kihalt útkereszteződésében áll, előtte buszmegálló és hirdetőoszlop. Az egyik első emeleti lakásban a félig behúzott, lenszínű függöny mögött fény látszik, a mennyezetről csupasz villanykörte lóg. A kapucsengő hangosan és élesen szól. A kilincs megrándul, amint lenyomom, de a ház kapuja nehezen nyílik ki, visszatartja egy útjában lévő söröskupak. A lépcső szürkésfehér műmárvány. Az első emeleten harmincas, vékony, magas fickó jelenik meg, sötét haja a homlokába hull. Kis pocakja van és lányos válla, viszont szögletes arca. Szürke póló, sötét mackónadrág, piros zokni.

– Aha – mondja, amikor elkezdek magyarázkodni a felbukkanásom miatt. – És működik ez? Beengednek az emberek, vagy én vagyok az első?

– Hát igen, néha elvétem a csengőt, és valahol felgyullad a fény, ekkor tudom, hogy felébresztettem valakit. Olyankor gyorsan elszaladok. Máskor egy világos ablak mögött semmi mozgás, noha jó helyre csengettem, az ember többnyire hallja lentről. Talán senki sincs otthon, és a lámpa csak azért ég, hogy visszatartsa a betörőket. Mások nem veszik a fáradságot, hogy kinézzenek, mert azt gondolják, hogy valami részeg szórakozik.

– Azért kissé ijesztő, amit művelsz. Megrémített, ahogy ott álltál, és figyeltél engem.

– Más kikapcsolja a csengőt éjszakára. Meg a telefont is.

– Igazán, más így tesz?

– Aki pokolba kívánja a hívatlan vendéget.

– Erre nem is gondoltam.

– Na, mindenesetre tíz világos ablakból három, ha kinyílik.

– Most kérdezgetni akarsz?

– Ha nincs ellenedre, igen.

– Oké, akkor gyere be. Danielnek hívnak.

Kicsit dohos a levegő Danielnél – zoknik, dezodor és cigaretta –, az előszoba linóleumpadlóján összevissza hevernek a tisztítóeszközök, balra két csukott ajtó, jobbra is egy, szemben pedig az ő szobája, plafonról lógó csupasz villanykörtével.

A falról itt-ott potyog a vakolat. Az ablak előtt elnyűtt, sötétbarna bőrkanapé, előtte egyszerű, alacsony faasztal. Egy sörösüvegben műanyag virág, ilyeneket lehet nyerni a vásári céllövöldében. A szobaajtó melletti sarokban elektromos dob.

– Zenész vagy?

– Dobolok egy zenekarban, musicaleket játszunk.

– Milyen musicaleket?

– Legutóbb a Macskákkal turnéztunk.

Daniel három éve lakik Münchenben, korábban fiatalkori szerelmével, Léával élt, a lány szülővárosában, Nancyban. Tizenkét éve voltak együtt, amikor a lánynak hirtelen új barátja lett.

– Korábban nem gondol erre az ember, de ha már megtörténik, utána minden gyorsan megy. Egy szerdai napon éppen visszatértem a turnéról: akkor mondta, hogy van valakije. Teljesen nyugodtan közölte. Világos. Neki volt ideje felkészülni rá. Nekem ellenben nem.

Daniel rögtön újabb turnéra indult. Ekkor itt, Münchenben keresett szobát, mert itt él néhány barátja. Háromszobás a lakás, megosztja egy középkorú férfival, aki szintén gyakran utazik, és informatikával foglalkozik. Ritkán találkoznak, nem sokat tudnak egymásról.

Mindezt állva meséli Daniel, illetve én állok, ő pedig előre-hátra hintázik, kezét szinte lengéscsillapítóként a falnak támasztva.

– Leülhetnénk?

– Ó, persze, egészen megfeledkeztem erről.

Leülünk a bőrkanapéra.

– Kérsz egy italt?

– Alkohollal?

– Megnézem, mi van itthon.

Felemelkedik, és kimegy a szobából. Csapódik a hűtőszekrény ajtaja. Rosszul érzem magam. Bánt a fény. A csupasz villanykörte mindig kellemetlen, mert túl erősen világít. Ez ráadásul energiatakarékos, és olyan hangulatot kölcsönöz a szobának, mintha egy autópálya alagútjában lennénk. Daniel ismét megjelenik az ajtóban.

– Tejet vagy whiskyt?

Tejet? Ki iszik üres tejet? Istálló, tehenek meleg lehelete és egy darab kenyér képe ugrik be. Hideg tej. Igen, talán mégis hideg tejet innék.

– Tejet kérek, és bele egy csepp whiskyt.

– Ez már majdnem olyan lötty, mint amit az a csávó iszik A nagy Lebowskiban.

– Lehet.

Kék pöttyös, repedt bögrét hoz.

– Sajnálom, nincs tiszta poharam.

Iszom egy kortyot. Nem rossz. Aztán megkérdezem Danielt, van-e új barátnője. Komikusnak véli a kérdést, legalábbis úgy néz rám. Megremeg az orra. Két szeplő van rajta, vagy csak két májfolt, ha ezeket orvosilag egyáltalán meg lehet különböztetni egymástól.

– Nem véletlenül csinálod ezt a dolgot, ugye? Barátot keresel?

– Ugyan, dehogy!

– Akkor jó!

Válaszom engem is megnyugtat, de kicsit szomorú is vagyok, nem tudom miért. Persze, hogy nem barátot keresek. Nem úgy, ahogy gondolja – talán másképp.

– Hát tudod, nekem nincs új barátnőm, de van egy csomó pénzem.

Szájához emeli a bögrét, szürcsöl.

– Spóroltam, mert családot akartam alapítani Léával.

– Mit csinálsz majd a pénzzel?

– Fogalmam sincs, talán egy kabriót kéne venni, és a halálba száguldani vele.

– Jaj, menj már.

– Na igen. Csúnyán hangzik, de talán nem is lenne rossz.

– Miket beszélsz…

– Miért, hiszen se barátnőm, se gyerekeim.

– Talán még nem találkoztál az igazival. Találhatsz mást is a szerelem helyett, valami hobbit vagy ilyesmit.

– Ugyan már, ez nem így működik.

Rövid csend.

– Egyébként ha az ember ideül a kanapé karfájára, kilát az utcára – mondja, és feljebb csúszik az ülőkéről. Én is utána.

– Minden éjjel ilyen sokáig fenn vagy?

– Többnyire. Inkább véletlenül. Senki miatt nem kell korán kelnem.

Esténként – folytatja Daniel –, úgy kilenc körül mindig van egy holtpont, amikor olyan fáradt, hogy azonnal beesne az ágyba. Na ja, kilenc óra kicsit korai még, nem? Inkább egy óra múlva fekszik le. Kimossa a fehérneműjét, tévézik egy kicsit vagy készít egy gyorskaját, és hirtelen újra éber lesz. Megnéz egy videót a YouTube-on, régi koncertet a kilencvenes évekből, dobszólót, saját készítésű zenei oktatóvideót. Közben dohányzik az ablaknál, és élvezi az utca nyugalmát. Gondolkodik. Amikor ránéz az órára, többnyire már fél három, három, fél négy, négy. Mint most.

– Rágyújtunk? – kérdezem.

– Persze, szívesen.

Dohánytasakot húz elő a nadrágzsebéből. Amikor készre sodortuk a cigarettát, meggyújtjuk, és szótlanul kinézünk az ablakon. Majd így szól:

– Egyszer, cigizés közben, láttam egy lányt a buszmegállóban. Az éjszakai járatra várt, de az nem jött.

Sokáig csak ült ott – meséli –, ő pedig állt az ablakban. A lány egyszer csak megfordult, és észrevette, hogy nézi. Először egy kicsit megijedt, azután beszélgetni kezdett vele, mígnem a földszinten felgyulladt a fény, és valaki morgott a hangos beszéd miatt. Ekkor behívta a lakásba, és amint a lány feljött a lépcsőn, megérkezett a busz is. A lány csak ennyit mondott: Most már mindegy, és nála maradt. Pirkadatig ültek az ablakpárkányon, és beszélgettek. Hagyták elmenni a buszokat. Hat busz húzott el reggel fél hétig.

Vidáman társalogtak, semmi fontosról, de egy pillanatig sem volt unalmas vagy erőltetett. A lány nagyon fiatal volt, talán huszonhárom. Daniel először érezte magát ismét igazán jól egy nővel. Csinos, helyes arcú és finom mozgású. Nem sovány, nem beképzelt és nem túlsminkelt, éppen ezért szép.

A legtöbb lányt, akiket az elválásuk óta megismert, lecserélhetőnek tartotta:

– Tudod, ez olyan, mint amit az utcán érzel az emberek iránt. Néhányat tovább bámulsz, másokat észre sem veszel. Mindegyiknek megvan a maga élete, és csak egy röpke percre érdekesek. Az ember ösztönösen megérzi, hogy csak statiszták. Nem főszereplők. Nem a tieid, nem tartoznak az életedhez. Ennél a lánynál valahogy másképp éreztem. Ez volt benne a szép.

Telefonszámot cseréltek, de nem kapott választ puhatolózó SMS-ére. Amikor egy hét múlva próbálta hívni, egy idős nő szólt bele. Hamis számot adott meg neki a lány? Szándékosan vagy véletlenül? Egyébként ő is elmentette Daniel számát a mobiljába. Esetleg félrepötyögte a számot? Netán megbocsátott egy másiknak, egy régebbinek? Csak udvarias volt vele, és valójában nem találta őt szimpatikusnak? Hiszen akkor nem maradt volna olyan sokáig, és nem nevetett volna annyit, igaz? Esetleg valami rosszat mondott neki?

– Előfordulhat, hogy meghalt.

– Nem vagy normális.

– Gondold csak meg.

Abban egyetértettünk, hogy sokféle válasz létezik arra a kérdésre, hogy mi történhetett.

– Olyan, mint egy kód – tűnődik Daniel. – Egyáltalán nem ismertük egymást – teszi hozzá –, de időnként kicsit szomorú leszek, amikor elhúz erre az éjszakai busz.

Benyúl a dohánytasakba, és új cigit sodor.

– Ez az utolsó, aztán menj el. Akarsz te is egyet?

– Nem.

Az első slukk után megkérdezem, nem találja-e kicsit ijesztőnek az éjszakát.

Hümmög, fejét rázza.

Szeretné, ha napjai világos rendszer szerint telnének. Jó lenne gyakrabban ébren lenni délelőttönként. Tulajdonképpen szereti azokat a pillanatokat, amikor egyedül van az ablaknál, és körös-körül minden sötét. A ráérős dohányzást a hűvös csendben, miközben pillantása a kihalt utcát pásztázza, a magányos ébrenlétet, az alvók feje feletti uralom érzését.

– Még boldog is lehet az ember attól, hogy ő az egyedüli strázsa. Képzeld csak el, ha az emberek tudnák, milyen szép egyedül az éjszakában az ablaknál. Mindenki odaállna leskelődni. Akkor már nem érne semmit. Amikor mindenki alszik, az ember kitalálhat játékokat: oké, tegyünk úgy, mintha én lennék az egyedüli túlélő. Megcsináltam, túléltem. Hős vagyok. Mit tennék most egyetlen túlélőként? Persze világos, hogy jó esetben az ember nem monologizál. Jó esetben ül valaki a buszmegállóban, és észreveszi, hogy egyetlen ember még ébren van. Egy különc lehet.

– Becsengetne az ajtón.

– Az inkább zavarna.

Elbúcsúzom. Lemegyek a buszmegállóba, és integetek neki. Nem integet vissza, habozva bólint, megfordul, és már nem is látom.


Mercedes Lauenstein első könyves német írónő, 1988-ban született Kappelnben (Schleswig–Holstein). Münchenben él szabadfoglalkozású íróként, és különböző újságoknak, magazinoknak dolgozik. 2009-től a Süddeutsche Zeitung „jetzt” című online ifjúsági magazinjának munkatársa. 2015-ben jelent meg első könyve nachts (éjszakánként) címmel, melyben egy fiatal nő céltalan éjjeli sétái közben kivilágított lakásokba csenget be, és beszélget a főleg egyedülálló, későn fekvő emberekkel. Az író 2016-tól második könyvén dolgozik. „A hétköznapokról, az életről és a korszellemről írok” – nyilatkozta honlapján.


Eredeti kiadás:

Mercedes Lauenstein: nachts. Berlin, Aufbau Verlag, 2015.

Kifejezések
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

Az Irodalmi Jelen megváltozott, és egész novemberben teszt-üzemben működik. A véglegesítésbe Ön is besegíthet!