Kossuth téri napnyugta

2001-ben született Szombathelyen, ugyanitt érettségizett 2020-ban. Elsősorban prózát, ritkábban drámát és lírát is ír (utóbbiakat leginkább saját szórakoztatására). Írásaiban gyakran a mágikus realizmus meghatározó, mivel hőseihez hasonlóan ő maga is boszorkány. Az írás mellett érdekli többek között a színház, a festészet, a balett és a természet, annyira sokoldalú, hogy az már gömb. Prózája először az Országút folyóiratban jelent meg.

K.D.-nak

Persze, hogy lett volna más választásom. Választás mindig van. Sz. hadnagynak azért adtam ki a lakás felét, mert egyedül nem tudtam volna tovább fenntartani. Ő akkoriban jött meg a frontról, nem volt hol laknia, jól jött neki is, hát persze. Mondták, azok között volt, akik Drogobicsnál kiparancsolták az asszonyokat a házaikból. Nem érdekelt, hiszen már soha senki nem tudta bebizonyítani, és kellett az a pénz, nagyon kellett. A hálószobám ajtaját azért mindig gondosan bezártam. Sz. hadnagy mégis mindig ott volt, mikor öltöztem vagy fésülködtem, szorosan mögöttem állt, látott mindent, nem akartam, hogy ott legyen, de valójában azt sem akartam, hogy ne legyen ott, így hát nem küldtem el sohasem. A tükörből szemeztem vele, kevélyen szúrt felé a pillantásom, látod, micsoda úr vagy, mondtam neki magamban, de semmi pénz, semmi rang nem vesz neked olyan szépséget, mint ami nekem van ebben az ág is húzta, éhes, fagyos kis testben. Valami furcsa módon azonban féltem is tőle, és szégyelltem, rettenetesen szégyelltem, hogy egy ilyen ember lakik velem, nem is mondtam meg senkinek, bárki kérdezte, azt feleltem, egy ügyvédnek adtam ki a nagyobbik szobát. Persze ostobaság volt, miért bérelne egy ügyvéd épp ilyen szobát? De elhitték. Egyszer feljött az anyám, látni akarta nagyon, de én már korán reggel elküldtem Sz. hadnagyot, meghagytam neki, hogy estig ne jöjjön vissza, inkább igyon a Liliomban az én kontómra. Amikor anyám beállított, mindenütt a nagyságos urat kereste, megmondtam neki, hogy éppen rosszkor jött, az ügyvéd úrnak ma sürgősen le kellett utaznia vidékre valami családi dolog miatt. De talán mégis a legfájdalmasabb volt, mikor gyönyörű, ifjú színészek meg zenészek kerültek a szemem elé, akik mintha tüzes parázson és friss havon éltek volna, s nem bírtam másra gondolni, mint hogy én valamiért mégis egy ilyen formátlan testű alakkal múlatom az időt.

 Ezt leszámítva azonban jól megvoltunk a hadnaggyal, együtt olvastunk a kandalló mellett, többnyire csak a tűz fényénél, szerette ő is a verseket, elvégre költő volt, meg újságíró, mielőtt besorozták. Jólesett, hogy ott van velem, senki más nem tudott velem úgy beszélgetni akkoriban, mint ő. Imaginet szívott, nem tudom, honnan szerezte, de éjjel-nappal az volt nála, a végén én is megszerettem, kellemes illatú lett tőle a lakás. Nem emlékszem, mikor költözött el, de még azelőtt volt, hogy azt a sebet szereztem a vállamra, ez biztos. Sok-sok év telt el aztán, már rég nem laktam abban a lakásban, hol rosszabbul ment a sorom, hol jobban, de inkább rosszabbul, amíg egyszer odáig jutott a dolog, hogy januárban a kizsigerelt színészek végső kétségbeesésükben foglyul ejtették a pincében az Othellóra érkezett közönséget, onnantól fogva pedig elszabadult a pokol. Egyszerre mindenütt zúgolódni kezdtek, egymást érték a tüntetések, a sztrájkok, míg végül forradalomba torkollt az egész. A lázadók meg a rendszerpártiak az utcákon csaptak össze, nemegynél én magam is harcoltam. Vagy fél tucat sebesült forradalmárt összevarrtam, és egy februári reggelen kishíján golyót kaptam a combomba.  Mikor Ackermanék betörtek a Rádióba, én is velük voltam. Minden provokátort összefogdostunk, a vézna patkányképűt a fiatal feleségével, a mindig elegáns, alacsony fickót és a nagyhangú, fekete hajú férfit is, aki még akkor is bömbölve szidott minket, mikor kipeckeltük a száját. Semmi méltóság nem volt bennük, a legtöbben sírtak és jajveszékeltek, mindenfélét hazudoztak, hogy mentsék a bőrüket. Nem éreztem sajnálatot irántuk, tudtam, hogy szörnyetegek, és hogy egy ponton így is, úgy is muszáj választani: vagy ők, vagy mi. De aztán megláttam egy alakot, aki a sor végén térdelt, csapott vállú, íves szempillájú fiatalember. Rögtön felismertem Sz. hadnagyot, és mikor visszanézett rám, tudtam, hogy ő is engem, de nem szólított meg, újra lesütötte a szemét, amint meglátott. Elszédültem egy pillanatra, erősebben markoltam a fegyverem, fülledt volt a szoba, levegőt akartam.

- Lelőjük őket? – kérdezte Ackerman.

Megráztam a fejem.

-A Kossuth térre velük!

Nagy zajjal indultunk el a Kossuth tér felé, a provokátorok folytatták, amit addig is, mi pedig nem csendesítettük el őket erőszakkal, csupán úgy tettünk, mintha meg sem hallanánk. Egyedül Sz. hadnagy volt csendben, ő nem sírt, nem is átkozódott, még csak alkut sem akart kötni velünk. Csodálkoztam is, hiszen tudtam, hogy felismert, s ha megkér, engedjem el, tekintettel a régi barátságunkra, bizony Isten, talán meg is tettem volna. De egyikük sem mert a másikhoz szólni, pedig ott vibrált közöttünk valami különös feszültség, oly erősen, hogy már-már attól kezdtem félni, hogy forradalmártársaim csak ebből a megfoghatatlan jelenségből kiolvassák, hogy mi ketten ismerjük egymást. Három körül értünk a Kossuth térre, Ackermanék lámpavashoz kötözték a foglyokat, nem kérték, hogy segítsek, nem is tettem. Egy lépést hátráltam tőlük, a Dunát néztem, majd mikor visszafordultam, Sz. hadnagy hirtelen megszólított.

-Ez a legszebb hely a városban, tudja?

Csaknem megtántorodtam.

-Tudom.

Sz. hadnagy magázni kezdett…S bár rögtön rájöttem, azért csinálja, nehogy leleplezzen, csupán azért, hogy a bajtól megkíméljen, mégis vörös árnyak terültek szét a szemem előtt, s egyszerre mázsás borzalmak szakadtak a Kossuth térre, Ackermanék; a provokátorok, az emberek, akiknek az életét éppen elvenni készültünk; s azok az emberek is, akiknek az életét ők vették el korábban, mind ott kavarogtak a lámpavasak közé szoruló sötétben, és tudtam, hogy őrültség, de engem nem is ez bántott igazán, hanem hogy Sz. hadnagy annyi évi barátság után hirtelen magázódni kezdett velem. A halántékomat feszítő szúrástól elhomályosodott a látásom, valóban megtántorodtam, egyenesen Sz. hadnagy felé. Vaktában tapogatózva kikotortam kabátja bal zsebéből a doboz barna imaginet, ott tartotta mindig, abban az átkozott bal zsebben, készen kell álljon, mondogatta mindig, olyan, akár a fegyver. Aztán odakuporodtam a hadnagy lába mellé, kihúztam egy szálat a cigarettásdobozból és a számba dugtam, sokára gyulladt meg, nem csoda, úgy reszketett a kezem, mintha valaki madzagon rángatta volna. Derényi akkor mellém ugrott, rázni kezdte a vállam, mi van veled, mi a baj, ordította szakadatlanul, de én csak a fejemet ráztam, miközben az arcomat vékony könnycsíkok szántották fel, pedig hogy ne tudtam volna, mi a baj, mikor éppen akkor ébredtem rá, hogy én már senkihez sem tudok hűséges lenni soha többé, még saját magamhoz sem.