Az ördög az asszonyból falatozott

Levél a másvilágról

Lassan rájösztök mind, hogy nem ott vagyok,
ahol eddig legalább kétszer voltam,
az már mókás, hogy sehol sem vagyok,
hogy nem látok senkit a tükörben sem.
Azt is elmondom, hogy szavam faragott kő,
hogy a tó partján megsimogattad a fejem,
mire még az ateisták is keresztet vetettek.
Ha anyádat keresném, te látnád kárát,
én tudniillik vénülő csontjaim alatt
golyóálló mellényt viselek, meg aztán
senkit sem késeltem halálra soha,
íjam, nyilam sincs, mint költősanyinak,
aki a nyárfa mögött is királyokat sejtett.

Lassan rájösztök mind, hogy ez a másvilág,
és bár kisbetűvel írják, mert időszerűtlen,
napok kérdése, hogy  mikor lesz gigászi,
mint betű, mint fogalom, mint fatalitás.
Épp szerkesztelek, legyünk mi tizenhármasok,
értem alatta, azok, akik szívrepesve várják
a balsorsot, a lélek üres bombatölcséreit.
Lassan rájösztök, a legyintés, a lefittyedt ajak
sokkal kifejezőbb, mert indokot nem vár,
a kéz szorítása sem lehet tökéletes,
de még virtuális terveinken is túltesz 
ha néha lezuhanunk – a felhők közé.
Apropó: kérdezd meg erről anyádat is.

Az utolsó vacsora

Beszivárogtak a kálváriák, 
borostás gesztenyehéjak,
mint válófélben lévő férfiak arca,
mint a zuhanás lázadó tekintete.
Terítve az asztal – mondta,
nem láthattam, csak az a halott illat,
ami a gyöngyvirágéhoz hasonlított,
csak az áradt be a nyitott ablakon.

A leves hideg volt, savanyú,
figyeld a vendégeket – mondta,
majd a spartherdre tett egy bögre kávét.
Ez nem az én konyhám – gondoltam,
és leöblítettem a kávéskanalat.
Koldulhatsz – így mondta ő,
szemétbe dobtál egy tányérnyi földet.
egy egész tekercs film veszett oda.

A holló szárnycsapásait hallottam,
akkor szállt alá a fellegekből.
csőrében olajág, a béke kitűzője.
És ott ültünk mind, a magunkba
menekültek, az árvaháziak,
esteledett már, a mozivásznon
orosz cárok várták a vacsorát,
az ördög az asszonyból falatozott.

Szívtelenül

Ha széthasítod a szívemet,
eszembe jut Csajkovszkij Diótörője,
ezen szűröm át a törmeléket,
és elviccelődöm a balett-táncosokon,
akik ez esetben mind homokosok.

Ha a lelkembe taposol, ásol,
csapatnyi széki kubikost látok benned,
vagy talán inkább a rabokat,
akiknek a Zola utcában
odahajítottam pár csomag dohányt.

Ha őszintén felkínálkozol,
nem eszem többet spenótot, nehogy
Popeye-jel feküdj a fűbe
a bolondokháza hátsó udvarán,
míg elráncigálnak az ápolók.

A verseket Kentelki Gábor Park Barcelonában című festményével illusztráltuk