Történeti áttekintés

 

     A tehetség –  talentum társadalmi jelentősége több ezer éves múltra tekint vissza, a kínaiak háromezer évvel ezelőtt már mérték a szellemi képességeket, Szókrátész és tanítványai az ókori Görögországban pedig az intellektus tudományos magyarázatára keresték a választ. Platón i.e. 393-ban „az aranyat érő szívvel és értelemmel bíró embereknek” nevezte a tehetségeket, és az átlagosabb képességű polgároktól eltérő képzést javasolt számukra (Czeizel, 2015).

Hogy mi különbözteti meg a kivételes tehetséget az átlagostól, és hogyan különül el az intelligencia a tehetségtől, kreativitásról, miként fejleszthető tanulás és környezeti hatások által – ezek a kérdések szintén hosszú ideje foglalkozatják a pszichológiatudományt. Dolgozatomban elsősorban a költői tehetség-kreativitás témakörére fókuszálok, ennek genetikai hátterét bontom ki érintve személyiségjellemzőket és maladaptív működéseket is, amelyek sokszor együttjárnak az alkotói életútakkal.

   A tehetség sajátos attitűdöt és személyiséget feltételez, ami önmagában is egy különlegesség, kibontakozásához, fejlesztéséhez hozzájárulhat a szociokulturális helyzet, a viselkedés, az érzelmek, az etnikai-nemzetiségi sajátosságok. Összességében egy kisebbségi helyzet is, amely gyakran jár együtt neorológiai zavarral, beilleszkedési problémával, ADHD-vel, autizmussal, érzékszervi mozgásos zavarokkal (Gyarmaty, 2015).

      Guliford az ötvenes években vezette be a kreativitás fogalmát, kutatásaiból arra a következtetésre jutott, hogy az alkotóképesség és az intelligencia nem fedi egymást. Ez az elmélet a jelenkori kreativitás-és tehetségkutatást is meghatározza, több kutató hivatkozik rá tudományos cikkeiben. Modelljében a divergens és a kongvergens gondolkodást különböztette meg, és ő dolgozta ki a szokatlan használat tesztet, amely a kreativitás mérésére szolgál. Az intelligenciatesztek egysíkúságát kritizálta. Kongvergens gondolkodásként határozta meg az intelligenciát. A kongvergens összetartó, egy irányba mutatót jelent. A divergens ezzel szemben széttartó, egyszerre több irányba lehet haladni, új, önálló gondolatokra sarkall, nincs egyetlen helyes megoldás. Tesztjében fluenciával mérhető a lehetséges válaszok száma, amely módszer megkülönbözteti, hogy a feleletek hány kategriába sorolhatók és mennyire eredetiek – flexibilitás, originalitás krititériuma (Guliford, 1973, Ciancolo – Stenberg, 2007).

      Számos elmélet és kutatás létezik a tehetség, kreativitás köré fonódva, amely gyakran ellentmond egymásnak. Az egyik talán legismertebb kreativitáselmélet Sternberg 1993-ban kidolgozott pentagoniális modelljére épül, amely szerint a tehetség ritka, kiváló, értéket létrehozó teljesítményben rejlik. Az intelligenciatesztek nem alkalmasak a tehetség azonosítására, a huszas években Lewis Terman munkatársaival kidolgozott Termites-program inkább az IQ-szintre és nem a tehetségre alapozott.  Stenberg összetett tehetségkonstrumát saját példájával is alátámasztja, tizenegy évesen ugyanis gyenge eredményt ért el az intelligenciavizsgálaton, s ez ösztökélte a értelmi képességek, a tehetség kutatására (Cianciolo, Sternberg, 2007 –   Gyarmathy, 2010).

      A stenbergi elmélet szerint a tehetségek analitikus, kreatív és gyakorlati képességekkel rendelkeznek – ez az intelligencia három formája, mindez segíti abban az egyént, hogy kiválassza a megfelelő környezetet, és adaptálódjon hozzá vagy épp hogy megváltozassa azt.

A kreatív gondolkodás a szokásostól eltérő észlelési képességekkel társul, egy hagyományos intelligenciateszten a felmért egyénnek nem a kognitív képességei, hanem a szokásostól elérő gondolkodásmódja mutatkozik meg. Mindez igaz a tehestéges gyerekekre is, akik közül néhányan ADHD vagy enyhébb fokú autizmuszavarral diagnosztizáltak. A sajátos neurológiai rendszer különböző teljesítménybeli problémákat okozhat, a figyelemzavarral küzdők nem tudnak koncentrálni átlagos helyzetekben, azonban ha számukra kihívást jelentő feladattal szembesülnek, akkor képesek fókuszálni. A figyelemzavaros gyermekek az intelligenciateszt nehezebb feladatait tudják inkáb megoldani, a könnyebb nem kötni le őket (Gyarmathy, 2010).

      Sir Francis Galton (1874, idézi Czeizel, 2015) a Men of Science folyóiratban a kreativitást a természet és a nevelés összefüggésében vette figyelembe. Galton arra a következtetésre jutott, hogy az öröklődés jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy valaki kiváló legyen.  

    Az 1930-as és 1970-es években  az Egyesült Államokban a környezeti tényezők, a behaviorista szemlélet áthatotta a pszichológiai kutatások nagy részét. Számos tanulmány hangsúlyozta a kreativitást befolyásoló szituációs tényezőket, például az oktatási gyakorlatokat (Biber, 1958, idézi Czeizel, 2015), valamint a problémamegoldás autonómiáját (Kaplan, 1960, idézi Czeizel, 2015).

Az 1960-as évekre a kognitív pszichológia térhódítása volt jellemző, amely a területspecifikus készségek elsajátítását és fejlesztését helyezte előtérbe, majd az 1980-as években a viselkedésgenetika vált népszerű tudományággá. Kiegyensúlyozottabb szemlélet alakult ki a kreativitásról, amelyben mind a genetikai, mind a környezeti tényezőket elismerték a kreatív teljesítményben. A kreativitásra gyakorolt ​​környezeti hatások, a tartós gyakorlat (Ericsson, 2014) és az együttműködés (Shenk, 2014, idézi Czeizel, 2015)  továbbra is meghatározó aspektusa a tehetség kibontakozásának.

      Csíkszentmihályi (1996) meglátása szerint a kiválóság egyén és környezet kölcsönös kapcsolatán alapszik, sajátságosságainak megfelelő környezti tényező megfelelő időzítésben kell hasson, túlegyszerűsítés a tehetséget az egyénen belüli konstruktumnak tekinteti, ami csak önmagában, a környezeti hatások nélkül bonatozik ki.

Az utóbbi évtizedek genetikai vizsgálatai is aláírják ezt, az epigenetika új molekuláris biológiai értelmezést adott a tehetség örökölhetőségének, a testi és szellemi fejlődésnek.

Az epigenetikai álláspont az, hogy a környezet és gének dinamikusan hatnak egymásra, nincs minden determinálva, azaz kódolva  a génjeinkben, a környzeti befolyás változtathat az örökletes hajlamon, folyamatokon, egy strukturális adaptáció, amely regisztrál, jelez, megörökít aktivitásállapotokat (Bird, 2007, idézi Gyarmathy, 2015).

Az öröklött adottságok, képességek és a környezet dinamikus együttműködését kutató epigenetikai vizsgálatok a tehetségre is igazak.

      A tehetség azonban nemcsak az egyén és a környezet jó együttműködésének eredménye, azaz szerencsés genetikai találkozások és jó külső hatások összessége, hanem többgenerációs bio-pszicho-szocio folyamat (Gyarmathy, 2015).

Ma már nem vitatják, hogy az egyedfejlődés kritikus időpontjaiban a környezeti hatásnak életre szóló hatása van, amely generációkon keresztül is kifejtheti hatását (Kosztolányi, 2010). 

      A felmenők életeseményei, a gondozás, a traumák befolyásolják a génekben kódolt DNS

működését és ezek örökletes hatások (Handel és Ramagopalan, 2010).

 

 

Tehetség, kreativitás, személyiség a családfakutatás és a gének jegyében

 

      Czeizel Endre (2015) könyvében támaszkodik a Terman-féle modellre, de sajátságosan közelíti meg a tehetség örökölhetőségét, kitér a Nobel-díjas magyar tudósok családfakutatására, valamint híres költőink, zeneszerzőink, képzőművészeink különleges talentumát epigenetikai szempontból is megvizsgálja, taglalván a fellépő pszichopatológiás betegségeket, szenvedélybetegségeket is. A félreérthetőbb tehetség helyett a talentum szót javasolja, amely jobban tükrözi a kivételes teljesítmény elért alkotók, tudósok teljesítményét, géniusz voltát.

Joseph S. Renzulli nevéhez fűződik a talentum három gyűrűs modellje, amelyet 1977-ben publikált. A modell szerint a kivételes szellemi teljesítménynek három összetevője van: az átlagon felüli szellemi képesség, a kreativitás és a motiváció, ezek a komponensek a tehetség–talentum összetettségét kívánják tükrözni. Czeizel a népszerű modellt a családfa-analízisei során négy faktorossá alakítja, különválasztja az általános értelmi képességet (intelligenciát) a specifikus szellemi képességektől. Három jellegzetességet állapít továbbá meg: ritka, komplex és kétgyökerű.  Más álláspont szerint a tehetség négy pilléren nyugszik: intelligencia, tehetség iránya, mint a művészet különféle ágai, tudomány, az intuició, sponteniatás és a gyermek szellemi magatartása és akaratereje.

    Genetikai szempontból Czeizel (2015) kétgyökerű  jellegzetességét érdemes jobban kibontani, sok tudományos cikk ugyanis hasonló aspektusokat vizsgál.

A szellemi képességek eredetét illetően évszázadokon át heves vita folyt arról, hogy az öröklés vagy pedig a környezet határozza meg az intelligencia, illetve a különleges képességek, talentumok kibontakozását. Még a hatvanas évek Amerikájában is kétpólúsú éles viták jelentek meg a folyóiratokban erre vonatkozóan, az álláspontok ritkán találkoztak.

A „szélsőséges genetikusok” szerint minden képességünket az öröklés határozza meg, a „szélsőséges társadalomtudósok” pedig a környzet mindenhatósága mellett érvelnek.

A magyar nyelv ellentétben az angollal nem tesz különbséget a képesség és az adottság, teljesítmény között. Az adottság veleszületett, genetikai komponens (G), míg a képesség (P) a társadalmi tevékenységben kibontakozó teljesítmény jele, azaz  megnyílvánuló jelleg, amelyet a genetikában „phenotypusnak” hívnak. A fenotípusban, amelyet P-vel jelöl Czeizel (2015), a külső hatások (E) javító és romboló hatása is belefoglaltatik. A képesség kibontakozásához a genetikai komponens és a környezeti tényezők interakciójára van szükség, amelyet Shaekaspeare nature–nurture híres szópárosával is szokott jelölni a szakirodalom.

     A modern genetikai kutatások értelmében az adottságból képességé válás folyamata befolyásolható, a talentum tehát nemcsak a szülői gének szerencsés kombinációjának függvénye, hanem több más faktor is befolyásolja az emberi motivációtól a társadalmi támogotatottságig. Az adottságot csak a fogantatáskor az anyai és apai ivarsejteken lévő 23-23 kromoszómának a zigótában kialakuló genom (DNS-makromolekula) vizsgálata alapján lehetne feltárni. A magzatot hordozó anyát számos hatás éri, amely befolyásolja a méhen belül fejlődő magzat fejlődését, a mentális képességekre, így az adottság képességgé fejlődésére, a talentum kibontakozására is hatással van.  Az ember 25 000 génpárja közül minimum 10 000 az agy működését határozza meg, 1000 teremti meg az értelmi adottságot, ezek a gének kromoszómákban szétszórtan helyezkednek el, hiányuk vagy duplikációjuk értelmi fogyatékossághoz vezet. Az általános értelmi adottságot az 1000 kisgénes rendszeren belül a gének milyensége, a  jó gének aránya, az egymáshoz való viszonya, dominanciája határozza meg (Czeizel).

      A szülők az esetek többségében a jó génjeiknek felét adják át a gyermekeiknek, bizonyos esetekben azonban előfordulhatnak kivételek is, amikor eltér a közös gének kötelező ötven százalékán belül a jó gének ötven százalék körüli aránya, például amikor csak a jó géneket örökíti át a szülő, ezek kombinációjából jöhet létre a különleges talentummal megáldott géniusz. Neumann János genomja például ilyen szerencsés kombináció eredménye lehetett, akinek fivérei szintén jó képességűek voltak, de a génkombináció nem volt annyira jellegzetes és „szerencsés”, mint Neumannál. 

A Galton-szabályok értelmében a genetikai komponens részesedése nagyon fontos, ez határozza meg a genetikai hajlam mértékét. Ennek felmérése nemcsak a talentum vagy intelligencia szempontjából hasznos, hanem a fellépő betegségek megelőzése (Czeizel, 2015).

     A tehetség másik fontos faktora, a személyiség, a tudomány mai álláspontja szerint örökölt és szerzett, tanult tényezők egyaránt szerepet játszanak a prediszpoziciókban.

A genetikai és környezeti hatások már a születés pillantában összefonódnak a személyiség alakulásában, a gyermek gentotípúsa és nevelési környezet között szoros kapcsolat van. Az intelligencia tekintetében elmondható: részben öröklődő, a magas intelligenciájú szülőknek minden bizonnyal intelligens gyeremekei születnek, ugyanakkor az is hozzájárul a szellemi képességek kibontakozásához, hogy intellektuálisan stimuláló környezet termetenek a gyermeknek. Longitudinális vizsgálatok során ugyanakkor azt is kimutatták, hogy az értelmi képességek mutatják a legerőteljesebb folyamtosságot, ezt követi a személyiségvonás, extraverzió, neuroticizmus, impulzuskontroll, ezt követi a politikai attitűd, a szelfünkkel kapcsolatos megélések, önértékelés, élettel való elégedettség. A nagyobb mértékű örökléssel kapcsolatos vonásoknál erősebb kontinuitás mutatható ki. A kutatások eredményeiből azt szűrték le, hogy a genetikai alap számos intellektuális és személyiségjellemző időbeli stabilitásához járul hozzá. De nemcsak a gentotípus felelős a kontinuitásért, hanem a gentípus és környezet együttműködése.  (Kiss, 2008)

    Kezdetben az általános értelmi képesség 67 százalék örökletesség és 33 százalék környzetei tényezők jelenlétét feltételezték, később a sok kisgénes rendszeren belül elkülönítettek „nagy géneket”, amelyek a Mendel-szabályok szerint öröklődnek, és beágyazódnak a sok kisgén közé. Bizonyos elemzésekben a sok kisgénes öröklődésre 55 százalékot, a nagy gének hatására 25 százalékot, míg a szortírozó párválasztásra 20 százalékot mondanak, utóbbi azt feltételzi, hogy hasonló hasonlót vonz, tehát az intelligensebb emberek intelligensebb párt választanak maguknak, így a gyermekek is minden valószínűséggel átlagon felüli intellektuális képességeket örökölnek a szüleiktől.

Az IQ genetikai faktorainak feltárásakor gyakran támaszkodnak a kutatók ikervizsgálatokra, de itt is felvetődik a vizsgálati feltételek körölményeinek dillemája. 212 ikervizsgálat eredményeképp megállapítható, hogy az IQ örökletessége csak 48 százalékos, a sok kisgénes rendszer részesedése pedig 34 százalékra tehető (Czeizel, 2015).

     Ezekben a vizsgálatokban figyelembe vették azokat a hatásokat is, amelyek a magzatot az anyaméhben érték, illetve az anyai táplákozást és más külső faktorokat (Devlin és mtsai, 1997).

     Különnevelt egypetéjű ikerpárok esetén az értelmi képesség örökletessége érdekes módon jóval magasabb, mintegy 70 százalékot mutatott, az együtt nevelt egy- és kétpetéjű ikrek esetén 50 százakékos  volt az intelligencia örökölhetősége. Tehát az IQ vizsgálatok körülményei is olyan faktorok lehetnek, amelyeket érdemes figyelembe venni az eredmények értelmezésekor (Czeizel, 2015).

     McClearn és mtsai (1997)  kutatása kimondja, hogy a szellemi képességek örökletessége az élet folyamán állandó, ezt egy 110 egypetéjű és egy 130 kétpetéjű 80 éven felüli ikerpárok mintájára alapozva állapították meg.

     Czeizel (2015) ugyanakkor azt is kiemeli, hogy az általános értelmi képességnek vannak egyértelműen örökletes tényezői, a szellemi képesség és társadalmi teljesítmény összetettebb annál, minthogy egy számmal jellemezni tudnánk. A sok kisgénes rendszerek hatását külső tényezők befolyásolják, az ember értelmi adottságai képlékenyek, Japán lakosainak IQ átlaga 1936-1946 között 104 volt, 1959-1969 között 111, ami az életszínovonal, kulturális szemlélet, az oktatás minőségének számlájára írható.

 

Magyar költő géniuszok

 

    Czeizel (2015) tizenhat magyar klasszikus költő életútját, családfáját kutatva eredt a költői talentum örökölhetőségének nyomába, amely mintát nem öntörvényűen, hanem az ELTE hallagtók véleménye és a Új Magyar Irodalmi Lexikon és Magyar Életrajzi Lexikon alapján válogatta össze (akikről a legtöbb sort írtak, azokat választotta ki). Balassi Bálint, Csokonai Vitéz Mihály, Berzsenyi Dániel, Vörösmarty Mihály, Arany János, Petőfi Sándor, Madách Imre, Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Szabó Lőrinc, József Attila, Radnóti Miklós, Weöres Sándor, Pilinszky János, Nagy László születési adatai, nemzetisége, szociális helyzete, felekezeti hozzátartozása és nemesi előjogai képezik a születési-származási adatokat, illetve egy másik adatsorban bemutatja azt is a szerző, hogy a költő-géniusz családjában fordult-e elő költői tehetség beleértve a szülőket, a költők testvéreit és gyermekeit. Az eredményekből érdekes következtetéseket vont le. Az elsőfokú rokonok génjei (szülők, testvérek, gyermekek) ötven százalékban azonosak a vizsgált poéták génjeivel, a kromoszómák egy-egy helyéhez kötött gének öröklődése is az elsőfokú rokonokban igazolható. Az ismert klasszikusaink édesapjai között egyetlen költőt sem találunk, Kosztolányi apja ugyan próbálkozott versírással, de pályája végül a természettudományok és a pedagógia felé irányult, időskorában újra próbálkozott versfaragással, de ezek nem voltak kiemelkedőek. Balassi, Berzsenyi, Vörösmarty, Arany, Madách és Babits édesapja művelt, tanult ember volt, de költői tehetségre utaló művek nem maradtak fenn az utókornak.

Petőfi, Ady, Szabó Lőrinc, József Attila, Radnóti, Weöres, Pilinszky, Nagy László apja pedig semmiféle irodalmi érdeklődést nem mutatott, hiábavaló időtöltésnek vélték a versírást és az olvasát (Czeizel, 2015).

    A költők édesanyjai között sem volt kiemelkedő költői talentum, ez részben a kor társadalmi viszonyainak köszönhető, Berzsenyi Dániel, Ady Endre, Vörösmarty Mihály, Nagy László édesanyja olvasni sem tudodt, Vörösmarty, Nagy László, Babits muzikálás alkat volt, József Attila anyja rajongott az olvasásért, Csokonai anyja pedig kedvelte a verseket, és felismerte fiában a tehetséget (Czeizel, 2015).

      Klasszikusaink gyermekei közül kiemelkedő költői talentummal viszont többen is bírtak, Arany János fia, Arany László A délibábok hősének szerzője ugyan kedvtelésből írt csupán, mégis kiemelkedőnek tartja a költői életművét az irodalomtörténet. Petfői Zoltántól 100 ismert vers maradt ránk, de inkább apja epigonjaként tartják számon, ezen a vonalon érdemes megemlíteni Szendrey Júliát is, aki szintén írt verseket. Kosztolányi, Madách fiai is írtak, Szabó Lőrinc fia kiemelkedő íráskészséggel rendelkezett, Nagy László és Szécsi Margit fia pedig azért érdekes, mert tehetségét képzőművészetben kamatoztatta.

A 16 géniusz lányai közül nem emelkedett ki senki költőként, de érdemes megjegyezni, hogy tehetség jeleit mutatta Berzsenyi Lídia, Arany lányát a színjátszás érdekelte, Szabó Lőrinc lányából pedig színésznő lett.

A 17 értékelt gyermek közül egy kiemelkedő, Arany László, mint költő, ami 5, 9 százalékos gyakoriságnak felel meg. 29, 4 százalékos gyakoriságot mutat viszont a pszichés zavarok száma a vizsgált gyermekek között, Vörösmarty Erzsébetet és Madách Borbálát súlyos elmebetegséggel kezelték, Madách Aladár és Kosztolányi Ádám személyiségzavarban szenvedett, Petőfi Zoltán pedig súlyos devianciában (Czeizel, 2015).

       A költői tálentum halmozódásában is érdekes eredményére jutott Czeizel (2015), a 32 vizsgált testvér közül ugyan volt aki próbálkozott kisebb-nagyobb sikerrel írással és publikálással, igazán kiemelkedő csak Nagy László testvére, Ágh István vált ismerté az irodalomban. Radnóti féltestvére érdemel még kiemlést, Erdélyi Ágnesnek verseskötete jelent meg, amelyet az irodalmi szakma nagyra tartott, de a Holokauszt sajnos megakadályozta a tálentum kiteljesedését. József Attila nővére, Jolán próbálkozott versírással, újságíróként és testvéréről írt életrajzi regényével hívta fel magára a figyelmet.

Ezek az erdemények azt a feltételezést támasztják alá, hogy a kivételes kölőtalentumra családi halmozódás nem jellemző, és nem magyarázható egyetlen szokatlan génpár hatásával sem, amely a lappangó-recesszív öröklődést elvét támasztaná alá (Czeizel, 2015).

      A kreativitás terén, amely a költői talentum kibontakozásának egyik feltétele, viszont családi halmozódás állapítható meg, ami a kreativitás domináns öröklődését feltételzi. Két kromoszómahelyes modellnek nevezi ezt a jelenséget, amelyben az egyik génpár a kivételes költői talentumért, a másik a kivételes kreativitásért felelős, ezek együttes hatása felelős a költői géniuszi adottságokért. A népességi gyakorisági becslések alapján, F. Galton nyomán 0, 0000597 a szokatlan kreativitás domináns gén gyakorisága, a kivételes költői adottság recesszív géné pedig 0, 09187. A családfa-analízis szerint a költő-géniuszok szüleinek talált értéke 0 százalék, a testvéreké 6, 3, míg a gyermekeké 5, 9, a várt és a talált értékek a szülőkben azonosak, de testvérekbe és a gyermekekben is (Czeizel, 2015).

    Czeizel (2015) feltételezi továbbá azt is, hogy a költő talentum ősi jelleg. Az emberi szervezet életfunkcióit ősi és társadalmi jellegű kategóriákra ossza fel, az ősi tulajdonságok az élővilágban általánosnak mondhatók, a kromoszómák egy-egy helyének génjei határozzák meg, a társadalmi jelleg az emberre jellemző csak, és a központi idegrendszer működésével kapcsolatosak. A ritmikus-rímes rigmus és az ének még a beszéd kialakulása előtt jelen volt, az érzelem és a kommunikáció speciális agyi megnyílvánulásaként alakulhatott ki, egészen a középkor végéig a verseket nem leírták, hanem énekelték a regősök és trubadúrok, a költői adottság az ősi jellegek közé sorolható és lehetséges, hogy egyetlen kromoszómahely génpárja alapozza meg.

A szellemi képességek agyi lokalizációjában is érdekes eredményre jutottak a kutatók, Miskolczy Dezső szövettani metszeteken elemezte Juhász Gyula agyát, és a temporális lebeny felső és alsó részre elkülönítő interparietális barázdát különlegesnek találta a jobb agyfélteke területén. Számos kisebb agytekervény csillagszerű képződményt alakított ki, mely nagyobb helyet bíztosított az idegsejeteknek. Miskolczy szerint a parietális csillag felelős a költők verselési adottságáért. Noam Chomsky generatív nyelvtanban folytatatott kutatási eredményei is megerősítették a fentieket, a nyelvelsajátítás ugyanis a meglátása szerint genetikailag kódolt képesség (Czeizel, 2015).

      A kreatív tulajdonságok ikervizsgálata vegyes eredményeket hozott a genetikai hatásokat illetően. Egy tizenhárom ikerpárt vizsgáló korai tanulmány azt sugallta, hogy a kreativitás nem örökölhető, hanem az intelligencia mértékeivel függ össze (Richmond, 1966, idézi, Velázquez, Segal és Horwitz, 2015).

Egy másik ikerkutatás azt találta, hogy a környezet erősebb szerepet játszik a kreativitás alakításában, mint az öröklődés (Vandenberg, 1968, idézi, Velázquez, Segal és Horwitz, 2015).

További kutatások arra utalnak, hogy a kreativitáshoz való genetikai hozzájárulás a konstrukciótól és az intézkedés típusától függően változik (Reznikoff és mtsai 1973, idézi idézi, Velázquez, Segal és Horwitz, 2015).

 genetikai hatást talált a szóasszociációra, de nem az asszociációs folyékonyságra tizenéves ikreknél. Egy serdülő ikrekkel végzett olasz tanulmány genetikai hatásokat mutatott ki az adaptív rugalmasságra és az esztétikai megítélésre, de nem az ötletelési vagy kifejezési folyékonyságra, az eredményeket megismételték egy amerikai mintával (Barron, 1972, idézi, Velázquez, Segal és Horwitz, 2015).

      Egy későbbi, fiatal felnőtt ikrekkel végzett tanulmány genetikai hatásokról számolt be az észlelési és esztétikai képességekre, de nem az esztétikai preferenciákra (Barron és Parisi, 1976, idézi, Velázquez, Segal és Horwitz, 2015).

Egy friss kutatás ikerkutatásokra alapozva 0,29-es öröklődésről számolt be négyéves ikergyerekek emberi alakok rajzolásában, amellyet a Draw-a-Child feladat segítségével mértek meg (Arden, Trzaskowski, Garfield és Plomin, 2014).

 

 

Költőgéniuszok szélsőges kedélye és genetikai determináltság

    A kreativitás és motiváció mellett Czeizel (2015) kiemeli a 2x4-es modelljében úgynevezett sorsfaktort, ami az élet és egészség alakulását szimbolizálja, a kivételes adottságok kibontatkozásának ugyanis biológiai adottságai is vannak, nem egyszerűséggel ahhoz, hogy egy költői tehetség kibontakozzon, el kell érni egy bizonyos életkort. Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád nemzedékéhez tartozó Békássy Ferencet tartották a legkiemelkedőbbnek, 22 éves korában elesett a második világháborúban, így költői tehetsége nem tudodt kibonatkozni.

Karay Ilona, aki Weöres és Károlyi Ami felfedezettje volt, 14 évesen öngyilkos lett.

Az S faktort továbbá a művészek, géniuszok személyisége is determinálja, amelynek szintén vannak örökletes tényezői (Czeizel, 2015).

      A személyiség öröklésének vizsgálata több más mellett a temperamentumra összpontosít, ezek  a vonások már kora gyerkkortól adottak, számos elkülönülő temperamentum létezik, a többi személyiségvonástól genetikai meghatározottságuk különbezteti meg. Áthatóbb, mélyebb hatásúak, mint a személyiségvonások, és nemcsak a kora gyermekkori, hanem a felnőttkori személyiséget is meghatározzák (Kiss, 2008).

     A költőgéniuszok személyiségéből adódó túlérzékenységük és az ebből fakadó pszichés problémák, a szélsőséges kedélyállapot általánosnak mondható, vizsgált 16 géniuszból 15 volt jellemző a szélsőséges kedély, a túlérzékenység, ingerlékenység, nonkomformista magatartás, unipoláris mánia, unipoláris depresszió, bipoláris depresszió. Kivételt csak Radnóti Miklós képez, aki 35 évesen a Holokauszt áldozata lett. A szélsőséges kedélyre hajlamát egy sokgénes rendszer áll, amelynek tulajdonságától és környezeti hatásoktól függ a mániás-depresszió különböző fokozatainak megjelenése. A szélsőséges kedély József Attilánál bordenline személyiségzavarrá nőtte ki magát, amelyet orvosai tévesen skizofréniának mondtak, amelynek tüneteire elsősorban a versei cáfolnak rá. Berzsenyi Dániel kisebbségi komplexusban szenvedett, Kosztolányi élvhajhász és szexuálisan túlfűtott volt, Ady Endre rátartian szeszélyes, a súlyos depresszió, több költő esetében kórházi kezelés és öngyilkossági kísérlet (Ady, Arany, Weöres, Balassi).

A nemi orintáció szempontjából is érdekes erdményeket mutat a Czeizel (2015) családfakutatása, amelynek szintén van genetikai aspektusa. A művészek körében tíz százakékra becsülik a homoszexualitást, az össznépességben ez a százalék csupán négy. A vizsgált költők 10 százakékánál mutatható ki látens homoszexualitás, ennek valódi megélése vagy biszexuális hajlam, illetve mindenikükre jellemző volt valamilyen függőség, dohányzás, pipázás, narkotikumok, mértéktelen alkholfogyasztás, mindez a gentikai faktorokat felerősíti úgy túlérzékenység, mint a személyiség maladaptív működése kapcsán (Czeizel, 2015).

      A depresszió hátterében álló molekuláris genetikai kutatások három évtizedre tekintene viszsa. A család-, iker- és adoptációs vizsgálatokkal bizonyítotották, a depresszió multifaktoriális betegség, melyet környezet és genetika egyaránt meghatároz. A depresszió hátterében komplex genetikai architechtúra áll, többezer génnel, melyek egyenkénti hozzájárulása a fenotípus kialakulásához igen csekély. A népességet tekintve a depresszió örökletessége  34–37%, addig különböző, kórházban kezelt népesség esetében 48–75% között van, utóbbi, 75%-os örökletesség a súlyos, rekurrens depressziók esetében megfigyelhető.

A kandidáns gén vizsgálatokban azonosított gének és polimorfizmusok esetében

általában nem sikerült megbízható eredményeket feltárni, az áttörést a környezeti faktorok jelentették, a kutatók vizsgálták a stressz és stresszkeltő életesemények hatását a depresszióra.

A genetikai és környezeti hatások közötti kapcsolatotokat vizsgálva megállapították,  a depresszió létrejöttében fontos szerepet játszik, a szerotonin transzporter gén 5-HTTLPR polimorfizmusa, a BDNF (brain derived neurotrophic factor) gén, a DRD2 (dopamin 2 receptor) gén, a COMT (katekol-O-metiltranszferáz) gén, a CHRH1 (kortikotropin releasing hormon), az FKBP5 (FK-506 binding protein), NRC31 (glükokortikoid receptor), valamint a

GALR1, GALR3 és a GLR2 (galaninreceptorok) gének variánsai.

A legtöbbet vizsgált szerotonintranszporter gén, azonban az átfogó vizsgálatok ellenére sem mondható egyértelmű válasz a hangulatzavarokat meghatározó pontos genetikai háttére (Petsher és mtsai, 2018).

      A bipoláris zavar életen át tartó hangulati rendellenesség, amelyet a mánia és a depresszió közötti szélsőséges ingadozások jellemeznek. A kreativitást és más pozitív tulajdonságokat összefüggésbe hoznak a bipoláris spektrummal. A bipoláris zavar olyan dimenziós vonásként is értelmezhető, amely a pozitív temperamentum, a személyiség és a kognitív tulajdonságok normál populációbeli változásának szélső pontján létezik, és amelynek egyes aspektusai a kreativitással közös sebezhetőséget tükrözhetik. Ennek a megosztott sebezhetőségnek a vizsgálata betekintést nyújthat a betegségek hátterében álló genetikai mechanizmusokba, és új kezeléseket javasolhat.

A sok évtizedes kutatás ellenére keveset tud a tudomány a bipoláris depresszió mögött meghúzódó molekuláris mechanizmusokról. A nehézségét a genetikai heterogenitásnak és a betegség poligén természetének tudják be. A genetikai vizsgálatok fenotípusaként történő diagnózis alkalmazása azonban nem képes megragadni a bipoláris zavarban megfigyelt klinikai heterogenitást (Greenwood, 2020)

Számos tanulmány támasztotta alá a kreativitás és a bipoláris zavar közötti családi összefüggést (Jamison 1993, idézi Greenwood, 2020).

Régebbi kutatatások azt feltételezték, hogy a bipoláris zavar egy dimenziós fenotípus, amely a temperamentum, a személyiség és a kogníció normál populációs variációinak szélső pontját képezi (Akiskal 2002 , Burmeister és mtsai, 2008 ).

A bipoláris depresszió ugyanakkor evolúciósan adaptív tulajdonságokkal bír (Akiskal és Akiskal 2007, Greenwood 2017).

Családi, iker- és örökbefogadási vizsgálatok kimutatták, hogy a bipoláris zavar családi halmozódást mutat, és jelentős mértékben meghatározza a genetika (Taylor és mtsai, 2002, idézi Greenwood, 2017). Az öröklődés akár 80%-os is lehet, ez az az első fokú rokonoknál kilencszer nagyobb a betegség kockázata az általános populációhoz képest (Barnett és Smoller, 2009 ).

A genetikai vizsgálatok számos genomiális régiót vontak be, kutatásokból kiderült, hogy a bipoláris zavart nem egyetlen nagy hatású gén okozza, hanem több, kis hatású gén együttes hatásából származó poligén tulajdonság (Greenwood, 2014).

 

 

Összegzés

     A költői tehetség, kreativitás, családfakutatások vizsgálta izgalmas genetikai kutatásoknak adott teret, elmondhatjuk, hogy a kisgénes rendszeren túl számos más faktor hozzájárul a zsenialitás kibonatkozásához, a környezeti tényezők, a részben öröklődő személyiségvonások, motiváció, S(sors) faktor elősegíthetik vagy gátolhatják az adottságok kibontakozását. A költői talentum ugyanakkor gyakran együtt jár a szenvedélybetegségekkel, bipoláris zavarral, depresszióval, személyiségzavarral, amely szintén genetikai meghatározottságú.

 

 

Felhasznált irodalom

 

     Akiskal, H, S.  (2002) The bipolar spectrum – the shaping of a new paradigm in psychiatry

Current Psychiatry Reports; New York 4 (1). DOI: 10.1007/s11920-002-0001-1

     Akiskal, H. S., Akiskal K. K. (2007) In search of Aristotle: temperament, human nature, melancholia, creativity and eminence. J. Affect. Disord. 100(1–3), 1–6. https://doi.org/10.1016/j.jad.2007.04.013

    Arden, R., Trzaskowski, M., Garfield, V. –  Plomin R. (2014) Genes Influence Young Children’s Human Figure Drawings and Their Association With Intelligence a Decade Later. Sage Journals,25 (10). https://doi.org/10.1177/095679761454068

    Barnett, J.H., Smoller, J.W. (2009) The genetics of bipolar disorder. Neuroscience, 164, 331–43. https://doi.org/10.1016/j.neuroscience.2009.03.080

      Bird, A. (2007) Perceptions of epigenetics. Nature, 447(24). doi:10.1038/nature05913

    Czeizel, E. (2015) Tehetség, talentum – Jó szerencse, semmi más? 15–115, 183–233, Galenus Gyógyszerészeti Lap - és Könyvkiadó, Budapest

   Csíkszentmihályi, M (1996) Creativity: Flow and the Psychology of Discovery and Invention. New York: Harper

     Ciancolo, A. T. – Stenberg, R. J. (2007) IQ – Az intelligencia rövid története. Corvina Kiadó, Budapest.

      Devlin, B., Daniels, M., Roeder, K. (1997) The heritability of IQ.  Nature, 388, 468–471

      Ericsson, A. K. (2014) Creative Genius: A View from the Expert-Performance Approach. https://doi.org/10.1002/9781118367377.ch16

   Greenwood T. A. Badner J., A., Byerley W., Keck P., E. –  McElroy S.,L. (2013) Heritability and genome-wide SNP linkage analysis of personality in bipolar disorder. Journal of Affective Dissorders 151 (3), 1031–1040. https://doi.org/10.1016/j.jad.2013.05.035

     Greenwood, A. G. (2017) Positive Traits in the Bipolar Spectrum: The Space between Madness and Genius. Molecular Neuropsychiatry 2 (4), 198–212. https://doi.org/10.1159/000452416

   Greenwood, T. A. (2020). Creativity and Bipolar Disorder: A Shared Genetic Vulnerability. Annual Review of Clinical Psychology, 16(1). doi:10.1146/annurev-clinpsy-050718-095449

10.1146/annurev-clinpsy-050718-095449

  Gyarmathy, É. (2015) A különleges helyzetű tehetség és a tehetséggondozás szemléletváltásának szükségszerűsége. Magyar Pszichológiai Szemle, 70. 2/5, 371–393. https://doi.org/10.1556/0016.2015.70.2.5

     Gyarmathy, É. (2010) A tehetséggondozás pszichológiája. Magyar Pszichológiai Szemle, 65 (2). 221–232. https://doi.org 10.1556/MPSzle.65.2010.2.4

     Handel, A. E., – Ramagopalan S. V. (2010) Is Lamarckian evolution relevant to medicine? BMC Medical Genetics, 11, 73.

    Kosztolányi, Gy. (2010) A gyermekfejlődés epigenetikája. Magyar Tudomány, 9, 1083– 1089

      McClearn, G. E. (1997) Substantial Genetic Influence on Cognitive Abilities in Twins 80 or More Years Old. Science, 276 (5318), 1560–1563. doi:10.1126/science.276.5318.

    Simonton, D. K. (Ed.) (2014) The Wiley Handbook of Genius. 183–185, 321–350. doi:10.1002/9781118367377

      Taylor L., Faraone S.V. – Tsuang M.T. (2002). Family, twin, and adoption studies of bipolar disease. Current Psychiatry Reports 4, 130–133

      Petschner, P., Gonda, X., Baksa, D., Eszlari, N., Trivaks, M., Juhasz, G. – Bagdy, Gy. (2017). Genes Linking Mitochondrial Function, Cognitive Impairment and Depression Are          Associated with Endophenotypes Serving Precision Medicine. Neuroscience. https://doi.org/10.1016/j.neuroscience.2017.09.049

    Velázquez, J. A., Segal, N. L., – Horwitz, B. N. (2015). Genetic and environmental influences on applied creativity: A reared-apart twin study. Personality and Individual Differences, 75, 141–146. doi:10.1016/j.paid.2014.11.014