Furcsán néznek rám, ahogy felszállok a buszra. Ráncolódó homlokok, suttogások mindenfelől. Akit látnak már elmúlt tíz, de fiatalabbnak tűnik, inkább hét- vagy nyolcévesnek. Ennyi idős gyerek felügyelet nélkül. Ez nincs rendben. De senki sem szólít meg, mindenkiben erősebb a „nem az én dolgom”. Tudom, nem fognak segítséget hívni. Mindegyikük kezében ott a telefon, de senki sem tárcsázza a rendőrséget vagy bármilyen segélyvonalat, hogy eltűnt gyereket jelentsen be.

Csak a fejemet ráztam, miközben az arcomat vékony könnycsíkok szántották fel, pedig hogy ne tudtam volna, mi a baj, mikor éppen akkor ébredtem rá, hogy én már senkihez sem tudok hűséges lenni soha többé, még saját magamhoz sem.