Kimerevített pillanatok

Vannak alkotók, akik mintha kortalanul hajóznának az időben, és alkatuk, kisugárzásuk, szellemiségük nem árulkodik az évek múlásáról. Acsai Rolandot is az örök „fiatal költők” között tartják számon a legtöbben – holott ötven életéve „elszelelt”; immár középkorú családapa, világot és alkotói stációkat megjárt lírikus-író, közel harminc kötettel, színpadi bemutatókkal és számos műfordítással a háta mögött.

A Napkút Kiadó Gerlefény címmel jelentette meg a költő ötvenedik születésnapjára legújabb verseit, s a kötet arról tanúskodik, hogy örök fiatalság ide vagy oda, maga a költő is elérkezettnek látta az időt egy rész-számvetésre. Nem meglepő hát, hogy a Gerlefény költeményei részben a félútról visszanéző tekintet elé táruló tájat pásztázzák: a gyerekkort, a felnövekedést, a régi helyszíneket, miközben a jelenbe és előre is tekint e környezetét gondosan felmérő szem: a művek összegzik az évek során felgyűlt lelki javakat, és megfogalmazódnak bennük a majdan távozó kívánságai. S mivel Acsai Roland-kötetről van szó, mindez megannyi versformába öltöztetve, megannyi költői játék, ritmikai megoldás, allúzió és parafrázis segítségével szólal meg.

Nyitányként rögtön két, ritka versformának szentelt ciklussal örvendezteti meg a kötet az olvasóit: a villoni balladák, majd a villanellák különféle életeseményeket és felvillanó emlékfoszlányokat rögzítenek egy képzeletbeli fotóalbumban: a hajdani utcai padok képétől kezdve a kamaszkori videófilmnézésen át a költő lányának első szakításáig:

„Figyeltem az akácok fehér fürtjét,
és szinte hallottam, ahogy csörögnek.
Az jutott eszembe, hogy kisgyerekként
mi is ettük ajándékát a törzsnek,
ágnak ‒ de nem eszünk virágot többet.”

                   (Ballada az akácvirágokról)

E ponton érdemes megjegyezni, hogy Acsai nem bujkál a verseiben, sosem távolítja el valóságos énjétől a megénekelt életesemények hősét: egy pillanatig sem kéri az olvasótól, hogy a sorokba merülve vonatkoztasson el Acsai Rolandtól; épp ellenkezőleg – és nagyon rokonszenvesen –: önmaga válik nyitott könyvvé. Ez szépen látszik a másik ritka versformának, a villanellának szentelt ciklusból is, ami a villoni balladáknál már kissé elmosódottabb jelenetekre irányítja a figyelmet, például:

Gesztenyéről levél pilinkéz,
leveleknek se száma, se szeri,
mintha tyúkot fosztana egy kéz.

Tépi az időt az öröklét,
meg vannak számlálva a percei:
fosztja a fákat a hideg tél.

                   (Tollfosztás-villanella)

Ezek a versek már ráhangolnak a kötet ezután következő ciklusaira, melyek sorában az örökkévalóság távlataiból pillanthatunk rá a mindennapi élet apró mozzanataira:

„A lámpafény a könyvre hullik:
    Reviczky összes versei.
A délutánból est lesz úgyis,
    az életünk meg eltelik.

Redőnyöket leengedik most
    a kinti házak ablakán.
Az este jön, el minden így fogy,
    amíg falon az óra jár.”

                  (Vele. Reviczky-redivivus 1.)

„Tanítom biciklizni
    Johanna lányomat.
Futok, gurul mellettem,
    rólam a víz szakad.

Így tanítottam régen
    nővérét, Zsófiát.
Jöttek az évek, s mentek,
    és hoztak pár hibát.”

                  (Ugyan)

Vagy a kötet ezt követő versében, ahol az otthoni késő esti béke hangulatába csöppenünk: „Timi elment”, és miközben a csillagok egymás után jönnek fel az égboltra, a lányával kettesben maradó apa letakarja éjjelre a kalitkát. (Elillan)
Megannyi banalitás, de az Acsai-versekben épp ezek a pillanatok rajzolják ki magát az életet; úgy is mondhatjuk, az élet a pillanatok mélységében bújik meg.
Talán nem túlságosan elrugaszkodott megállapítás, hogy egyfajta zen buddhista szemlélet hatja át a kötetet, miként Acsai Roland költészetének egészét is: a múltba tekintés nála nem nosztalgikus-fájdalmas sóvárgás, a jelen pillanatainak megragadása nem az idő megállításának kétségbeesett vágyát tükrözi, a jövő fürkészése pedig nem a szorongás húrjait rezegteti meg – ahogyan azt az európai kultúrkör költészetén felnövekedve azt megszokhattuk –, hanem ennél valami sokkal elfogadóbb-belenyugvóbb életérzés árad e röpke pillanatfelvételekből.
De honnan-e nyugalom? – fogalmazódik meg óhatatlanul a kérdés a harmónia után sóvárgó, űzött kelet-európai olvasóban. A kötetet lapozgatva felsejlik a válasz: a mélyen megélt pillanatok legfőbb értékét a szeretetkapcsolatok adják. S akikkel e szoros kötelékek kialakulnak, voltaképp azok a társak e kötet főszereplői.
Mindenek előtt a költő gyermekei, akik az apa-lánya viszony sokrétűségét segítenek kibontani a versekben:

„Johanna indul óvodába,
    és közben egy dalt énekel.
Csizmába bújik a kis lába,
    még mindig öltöztetni kell.

Kérdését nem tartja magában,
    és önmagunkkal szembesít…”

         (A messzeségről. Reviczky-redivivus 6.)

Messze van Hollandia. Lányom ott él.
Lányaim nagyobbika. Húga alszik
itthon, nálunk, bent a szobában. Este.
    Hull az eső kint.

                   (Gyóntatófülke)

„Varjak őszi évada érkezett el.
Fél dióhéj: útra leejtve fekszik.
Víz alól kivillan ezüstös érem.
       Lázas a lányom.”

                   (Hívta)

A gyerekek mellett éppily fontos szerepet játszik a szerelmes társ, akit hol játékosabb, hol komolyabb hangon örökít meg egy-egy vers. Előbbire példa, amikor feleségét, Tímeát múzsává emeli a költő egy híres Kosztolányi-mű parafrázisában:

„Puszival
üdvözölsz
hajnalban
Tímea.
Forró víz,
és filter,
kiázik
a tea.”

                   (Tímea);

a merengőbb hangütésű versekben pedig többek közt így bukkan fel a kedves:

„Műszerfal a fényt kibocsátva derengett,
Johanna figyelte a tájat, az éjt.
Oldalt Timi ült, aki már velem egy lett,
és szórt a hajára időnk kicsi dért.”

                  (Október elején)

Hasonló szerepet töltenek be a kötetben Acsai hű és örök társai, a madarak, amelyek (akik) szintén a kötődés, a gondoskodás alanyai, a kölcsönösségen alapuló szeretetkapcsolat megjelenítői. Ez esetben mindegy, hogy kalitkában nevelt pintyekről van-e szó, akik először esznek almát egy szép napon, vagy az ág csúcsán magában énekelgető rigóról, esetleg az abonyi óvodára megérkező gólyáról. A madarak etetése vagy egyszerű megfigyelése a versekben rögzített mindennapi rituálék legfontosabb mozzanatai közé tartoznak: a természettel, ezáltal a végtelenséggel, a rólunk, emberekről is gondoskodó nagyobb erővel kapcsolnak össze bennünket. A tisztelet és az alázat jelenik meg ezekben a sorokban; olyasféle panteista hit, amely egy pillanatra sem helyezi az embert társai, az állatok, vizek, növények fölé.

„Az alvó vadkacsák
   már nem is alszanak,
szemük a holdra lát,
   az ég csillag-havas.”

                   (Az alvó vadkacsák)

„Darázs a nyári napban
    hosszan törölközik,
időnk madárcsapatban
    felhők alá szökik.

Ki visszanéz, az látja
    lebegni testüket,
a hangjukat csodálja,
    ha éppen nem süket.”

                   (A szőlőfürtről)

Az állandó „szereplők” számbavételénél nem hagyhatjuk ki az ősöket sem, az ő vissza-visszatérő megidézésüket, akik ugyanúgy a tiszteletteljes szeretetkapcsolatok alanyai, mint az élők vagy a madarak és más természeti lények.

„A dédanyámnak apja
    nem tudható, ki volt.
A név titokban hagyva:
    fehér és néma folt.

(…)

De ő is ott van bennem,
    csak ismeretlenül,
miként a többi szellem,
    ki múltban elmerült.”

                   (Utánnyomat)

Ahogy nem feledkezhetünk meg a szellemi rokonokról: az újra és újra megidézett régiekről, a költőelődökről vagy mesterekről, akikkel szintén nem bánik szűkkeblűen Acsai. Számos verset, sőt verssorozatot szentel a kötetben egy-egy lírai példaképnek; ilyenek a Reviczky-redivivusok, a Himfy-strófák, az Arany Jánosnak címzett pantum; a Petőfi Sándor-reminiszcenciák (az Október elején és a Cserebogár), a fentebb is idézett Kosztolányi- (Ilona-) parafrázis, vagy a Mányoki Endre emlékére született kétszer négysoros költemény. Túl azon, hogy ez az élővé tett panteon kirajzolja Acsai szellemi tájékozódásának néhány fő vonalát (hiszen ha korábbi köteteit is áttekintjük, ennél még sokkal-sokkal gazdagabb a megidézett elődök névsora), jó apropóul szolgálnak, hogy a szerző rég elfeledett versformákat, témákat, hangulatokat hozzon elő és aktualizáljon verseiben. Ahogy például a Himfy-strófákban teszi:

„A teraszon ülünk ketten,
    én meg a díszmadaram,
apró szárnya néha rebben,
    pöttyös-csíkos tolla van.
A lábai narancssárgák,
    csőre kúpos és piros,
tollászkodik, így lesz tisztább,
    aztán kétszer felcsipog.”

                   (Újra dalol. Himfy-strófák 4.)
 
A kötet mindezen „főszereplői” pedig a nagybetűs idő színpadán vonulnak fel előttünk: a költő ötvenedik születésnapjára megjelent Gerlefény versei – nem meglepő módon – a honnan hová ívét rajzolják meg az Acsai Rolandra jellemző leheletfinom, könnyű kézzel papírra vetett vonalakkal.
Ezt különösen szépen érzékelteti a kötet nyitóverse, A Göncölszekérről, amelyben alvó szerettei körében látjuk az éjszaka végtelenségbe kipillantó költőt, illetve a záróciklus, A játszótér éneke című szonettkoszorú, amelyben a hintán előre-hátra lendülő kislány képe idézi fel a letűnt és még lehetséges pillanatokat:

„Lányom a szemét most kinyitja,
és látja a képeket pergőn
maga előtt, mint egy képernyőn,
ahogy nyílik a sok szempilla.

Lát szomorút, aztán lát boldogat,
látja a jelent és a múltat,
látja az elmúlt gyerekkorokat.

Enyémet és anyjáét. Túl nagy
volt az út, de megtette útnak.
A közelünkben elhúz egy vonat.”

Kevesen tudják a megállíthatatlanul pergő perceket olyan ihletetten kimerevíteni egy-egy versben, mint Acsai Roland. A kötet címadó versében ezt már-már játékos könnyedséggel teszi, miközben a tét, tudjuk, nagy: egy fél élet, ötven év:

„A gerlefényben szürkeség van.
    A szürkeségben: hajnalok.
Ezüst fenyők egy félkaréjban,
    ezüst fenyők és angyalok.

(…)

Egyre messzebb, és közelebb már:
    ötven felé, múltam felől.
Nincsen semmi, amiért nem kár.
    Mi van mögöttem, mi elől?”