A kígyó

Kígyó érkezett a kerti kúthoz szomját oltani
egy forró, nyári napon, amikor
a forróság miatt még pizsamában odaértem.

Lesétáltam a lépcsőn a terebélyes, sötét szentjánoskenyérfa
különös illatú, mély árnyékában, majd kezemben a kancsóval
várakozni kezdtem: ott álltam, és vártam a soromra,
mivel ő ért előbb a kúthoz.

Kibújt a földfal sötét repedéséből,
sima hasával ernyedten átkúszott a kút padkáján,
állát a kőre fektette,
majd szigorú szájával inni kezdett
a kikopott mélyedésből, hová a vízcseppek
hulltak. Lágyan és némán szippantva
kemény ínyén át a lanyha
csőtestébe a kortyokat.

Valaki megelőzött a kútnál, és nekem, a később jövőnek,
várnom kellett.

Felemelte fejét, mint egy szomját oltó tehén,
és olyan mélán bámult rám, mint vályúnál a borjú.
Kidugta villás nyelvét, eltűnődött egy pillanatra,
majd megint lehajolt, és ivott egy kicsit
földes barna és arany színben, mintha
a szicíliai július Etna-kemencéje égette volna ki.

Megszólalt a fejemben, amit tanultam:
hogy el kell pusztítani.
Hogy Szicíliában a fekete kígyók nem mérgesek,
a napsárgák viszont halálosak.

Egy hang azt súgta, ha igazi férfi
lennél, azonnal agyonvernéd egy bottal.

De be kell vallanom, nagyon imponált,
örültem ennek a csendes vendégnek, aki beállított
hozzám, hogy felfrissítse magát a kutamnál,
hogy aztán köszönet nélkül, nyugodtan és békésen
visszatérjen a föld izzó kemencéjébe.

Gyáva voltam, hogy nem végeztem vele?
Beteges vágy hajtott, hogy beszélni kívántam őkelmével?
Szolgalelkűség, hogy megtisztelve éreztem magam?
Mert megtisztelőnek éreztem látogatását.

De a hang csak nem hallgatott el:
„Ha nem félnél, elpusztítanád!”

A hangnak igaza volt, tényleg féltem, mulyán,
de a megilletődöttség még nagyobb volt,
amiért kilépve a föld titkos kapuján
nálam vendégeskedett.

Miután eleget
ivott, úgy emelte fel a nyakát, mintha megmámorosodott volna.
Kivillantotta éjfekete, villás nyelvét,
megnyalta a száját,
majd olyan fensőbbségesen nézett szét, mint egy isten.
Lassan elfordította a fejét, és magába merülve,
kényelmesen, egész testével megfordult,
hogy visszatérjen a földfal repedésébe.

Amikor bedugta fejét abba a rémes résbe,
és szuszakolni kezdte magát befelé, a nincsbe,
ijedség fogott el, tiltakozás,
amiért önként eltűnik abban az undok, sötét lyukban,
és felbátorodva, hogy hátat fordított nekem,
közelebb léptem.

Letettem a kancsót, körbenéztem,
majd felkaptam egy fahasábot, melyet nagy csattanással
a kútnak hajítottam.

Biztos voltam benne, hogy neki nem ártottam,
de a farka minden előkelőséget nélkülözve megrándult,
mintha villám vágott volna bele, és eltűnt a résben:
elnyelte a föld fekete, szűk szája örökre,
míg ámulva álltam a déli csöndben.

Azonnal megbántam a tettem.
Milyen közönséges, durva és gonosz dolog volt!
Magam megvetettem,
és az egész átkozott, emberi tudásomat.

Felidéztem az albatroszokat,
és azt kívántam, bárcsak visszatérne a kígyóm!

Mert újra királyként tekintettem rá,
száműzött uralkodóként, akit az alvilág megfosztott koronájától,
és akit ismét trónra kell emelni mától.

Így vesztettem el minden esélyemet az élet
egyik uránál, és ezért
vezekelek azóta a kicsinyességemért.

(Taormina)

A fordító jegyzete
 

Jómagam azért fordítottam le ezt a versét (néhány más, állatokról szóló költeményével egyetemben), mert mindig foglalkoztattak az állatokról szóló versek, és magam is igen sok ilyet írtam már. Lawrence szabadversei olyanok, mintha egy-egy versbe tördelt kisprózát, tárcát olvasnánk. Többnyire nem szokványos állatokat választ tárgyául: kígyót, denevért, szúnyogot, teknőst. Lawrence-t több magyar költő is fordította, ezért egy-egy versének több változata létezik magyarul. Az itt közölt versét Szabó Lőrinc ültette át először – meglepő hanyagsággal. Tornai József már sokkal szebben fordította. Szerettem volna azonban, ha elkészíthetek egy saját szájam íze szerinti fordítást. Ebbe aztán – alig észrevehetően, hogy ne térjek el túlságosan az eredeti szövegtől – itt-ott felvillanó rímeket, asszonáncokat is belecsempésztem a jobb hangzás érdekében, illetve a verszáró „ezért-kicsinyességemért” soráthajlásos rímpárt.